Karácsonyi Zsolt: Az elveszett szöveg keresése

Balázs F. Attila Meztelen lovagok című kötete jó példa arra: még korántsem dőlt el, milyen kánonok, paradigmák határvonalai között jön létre az a valami, amit nem is oly rövid idő múlva a XXI. század első felében megnyilvánuló magyar irodalomnak neveznek. Ugyanis ez a kötet továbbra is azokat az alapmotívumokat variálgatja, amelyek a XX. század lírájában jelentős szerepet töltöttek be. Ilyen téma a nyelvbe vetettség kérdése, az őszinteség illetve az irónia összeegyeztetésének lehetősége. Mindezek egy-egy fontos láncszemet jelentenek Balázs F. legutóbbi kötetének szerkezetében.

Balázs F. Attila avantgarde és neoavantgarde véttetésű szövegei, ezredfordulós “üvöltései” a szó primátusát hirdetik, azt, hogy mégiscsak a szó az a primordiális erő, az a materia prima, amely a világot “Isten végtelen mondatát” (p.61.) létrehozza. A kérdés csupán az, hogy egyenlőséjelet tehetünk-e a szó által létrehozott világ és a való világ között?

Azt, hogy szó (ige) által létezünk mindjárt a címadó versben megjelenik, de egyben vissza is húzódik az igaz kijelentések teréből, és nem marad más csak álom, elképzelés, képzelődés. Mondhatnánk azt is, hogy a versből egyértelműen kitetszik a kiábrándultság, keverve holmi nihilizmusokkal, de úgy tűnik, hogy ez nem egy világmegtagadó, sokkal inkább rákérdező kötet – álom e az élet, hol van élet és álom, álom és valóság, szó és tett határa?

Balázs F. versvilágában minden többértelmű, hiszen a szerző szerint maga a világ is többértelmű, az élesebb tekintet bármikor megpillanthatja a “másik szöveget” – “mely úgy lapul/ nagybetűs semmitmondások mellett/ mintha szégyellné magát vagy mintha/ félne” (p.13). A másfajta szövegek, a korábbi nemzedékek létezése (lásd: (Egy) előbbi nemzedék kiáltványa; p. 16.) mellett szerzőnk azt is tudatosítani kívánja, hogy: “erő van a szóban: Hatalom/ s mint olyan vissza lehet élni vele” (p.40.). Szerzőnk azonban itt sem felejti el a szövegeire olyannyira jellemző visszavonó gesztust. Miután a szót “Hatalomként” definiálja, kifejti, hogy: “nem tudja kimerítően kifejezni/ a személy titkát, a gesztusok néha/ alkalmasabbak a szónál”.

És így jutunk el a kötet másik jellegzetes vonásához, hogy a világot színháznak, maszkok sűrűjének tekinti a versben megszólaló és a versből kibeszélő Én. Magát a verset is gesztusként, világban-megnyilvánuló, világgal szembeszálló gesztusként értelmezi, számára a vers nem más, mint “fehér folyosókon lépdelés” (p. 5.). Ez az Én azonban éppen az ego megszüntetésére törekvő akarat egyik megnyilvánulási formájának tekinti a verset, amely csupasz, meztelen, de mindenképpen maszkok közötti/fölötti (de legalábbis átmeneti) labirintus, amelyben a lírai én véglegesen elvesz(ej)theti magát (lásd: “Mielőtt maszkjaim között/ Végleg elvesztettem magam). Azonban Balázs F. költői-színházi világképe nem a reneszánsz theatrum mundi égisze alatt áll, sokkal közelebbi szálak fűzik a beckett-i drámamodell szikárságához, és ahhoz a Godot-ra várva ama híres jelenetéhez, amelyben a két főszereplő rájön, hogy függ egy felsőbb hatalomtól, “marionett vagyok” mondja szerzőnk a Gyónás üres gyóntatószékben című versében, és hozzáteszi: “még jó hogy a szívemre elfelejtettek/ madzagot kötni”.

Azonban a színészi attitűd, életforma is az ürességhez vezet “az alakítás/ gyönyörű szobra széthull” (p.24.), vagy legjobb esetben is a magányhoz vezet, amely túl van szerepen és szerepen kívüliségen: “mért próbálod levetni mint darócot/ a magányt egyetlen lehetséges létformádat?” (A színész monológja).

A színész és költő költő alakja egyébként gyakran olvad össze, no de Balázs F. esetében a színészi és a költői maszk még nem több a maszknál, mögötte nincs más csupán az én, vagyis az üresség, amit egy adott nyelvi regiszterben “magánynak” nevez ugyan, de érződik, hogy mégiscsak az űrről, a semmiről beszél. A semmiről, a fekete lyuk arctalan oldaláról (Az Arctalan oldalán), ahol a “hidegen mosolygó csillag” (p. 66.) az úr, miközben az Úr csupán kisbetűvel írt “lefokozott jóisten” (p. 65.), és ez elől nics menekvés, vállalni kell, vagy eloszlani egy “meleg és otthonos” (p.68.) tudathasadásban.

De szerzőnk, és a verseiben megszólaló Én nem futamodik meg, lovagiasan és mez-nélkül, csupán költői függetlenségébe burkolózva vállalja fel hogy alaposan megfigyeli az én és a semmi közötti kapcsolatot, hiszen minden bizonnyal létezik egy szó, egy “elveszett szöveg” (p. 60.), amely rávilágít a kettő közötti kapcsolat milyenségére, hogyanjára.

A Meztelen lovagok című verseskönyv tehát úgy is felfogható mint a világba (a semmibe?) induló Én útinaplója, amely éppen Én-központusága által válik egységes kötetegésszé, miközben az olvasó számára az a lehetőség is megadatik, hogy minden egyes verset mint meztelen, de mindenre elszánt szereplőt vegyen szemügyre az irodalomnak (írás/olvasásnak) nevezett lovagi tornán.
(Balázs F. Attila: Meztelen lovagok. Válogatott és új versek. AB-ART Kiadó, Pozsony, 2002.)

Kategória: A kiadóról | A közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>