Ardamica Zorán: Balázs F. Attila kötetei

Képlékeny, “nem mérhető időben” “gordiuszi csomó: én”

avagy ötven ostorcsapás után

Először versek, majd próza, aztán ismét versek… rakom sorba Balázs F. Attila könyveit… Vajon mivel kezdjem? Hogyan teremtsek látszólagos logikai rendet ahhoz, hogy ne kelljen két, illetve már három egymással szorosan összefüggő, egymást át és újraíró és – értelmező versgyűjtemény közé szorítanom az időben közöttük megjelenő novelláskönyvet?

Lapozgatok, felsorakoznak a mottónak alkalmas mondatok. Az egyik ilyen: „Képlékeny anyag az ember / mindenféle alakot ölt magára”. Bizony, a szöveg is ilyen képlékeny. Önmagát gyúrja új formákba, más-más egységekbe, így válik alkalmassá stabil, sziklaszilárd kijelentések s egyben változó értelmű meglátások aktuális megfogalmazására, interpretálására, az önmagára való rákérdezésre, önnön intertextualitásában való rendszereződésre. S e momentumtól már könnyebb a dolgom, hiszen a szövegalkotás metódusai összemossák a próza és a líra határait. Hiszen Balázs F. Attila A macska leve című novelláskötetben is költő. Nem mesél, nem sző bonyolult epikai hálót egy-egy esemény köré, sőt, történetei nem is történetek. Sokkal inkább az idő hatalmas folyamából kiemelt pillanatok. Emlékképek, apró mozzanatok, “az álom határán” csomósodó vagy éppen kegyetlenül valóságos, illetve valószínű drámai helyzetek. Nyolc novella…

Nyolc tömör s talán feltűnően is intenzív próza. De inkább olyan meghatározhatatlan műfajú szöveg, amely akár vers is lehetne. A lírához mindenesetre közelebb áll, mint az epikához. Sőt a képek, amelyeket Balázs F. Attila elénk tár, egyszerre líraiak és drámaiak. Tömörek, sűrűk, izzók, nem időben elnyúló, bonyolult epikai folyamatok. Drámai helyzetek lírai köntösben. Például az Éjszaka cselekménye néhány perc alatt lejátszódik, egy szexuális aktuson kívül semmi sem történik benne, de még ennek a fonalát is megszakítja a szerző egy gyermekkori emlék kedvéért. A következő novellákban sem a sztori áll a középpontban. A történetek redukáltak, rövid idő alatt lezajlanak. Hagyományos elbeszélői alapállásról szó sincs. A szereplők sem szereplők igazán. Alanyok… Képlékeny alanyok, olykor grammatikai értelemben szenvedő alanyok, tárgyak. Elviselik a helyzeteket. (Ilyen vonatkozásban talán a Lázadás az egyetlen kivétel.) Kész jellemek, nem változnak, megismerni is alig érünk rá őket. Pedig a szerző emberi szempontok szerint osztályoz, és igenis foglalkozik a lélekkel, a jellemmel (Az álom határán), bírál is (A harmadik napon) Figyelemre méltó Balázs F. sűrítő művészete befejező mondataiban. Nem csattanók ezek: Balázs F. egyszerűen az utolsó mondatokban fejezi ki mindazt, amit a novellával bevezetett, körülírt. Akár a szonettek vége, az epigrammák zárlatai… Ott nyer általánosítást a konkrét helyzet (Éjszaka) s – konkretizálódik az általános (Az álom határán). Elég egy feszültséggel, akár láthatatlan feszültséggel teli szituáció… abból vers születik. S van-e a versnek eszmei mondanivalója? S kell-e a novella egyetlen pontba sűrítő hagyományos műfajiságának megfelelni? S lehet-e? “Benne marad-e” valami a szövegben, ha nem írjuk túl, nem fejtjük ki a történetet, nem csavarintunk rajta eggyel többet? Líra, dráma, epika arányai fontosak-e? Műfajhoz, műnemhez szokottságunk mennyire határozhatja meg olvasatunk nyitottságát? S konvencióink nélkül tudnánk-e egyáltalán olvasni? A válasz mindegyik kérdésre: igen. Vagyis nem. Elméletileg mindkét változat megalapozott. De ki szereti az arany/arány középutat? És az egyértelmű válaszokat? Az olyan abszolút, univerzális és sosem képlékeny válaszokat, amelyek a valóságban a viszonylagosság verme felé rohannak…

„Képlékeny anyag az ember / mindenféle alakot ölt magára”. A novellák, vagyis helyzetek alanyai is ilyenek. Jellemükre, a helyzetben való megfelelésük lehetőségeire vonatkoznak a szerző kérdései és kijelentései. A morális kiállásra. Az értékekre. Az értékelés, a képlékeny ember értékelésének buktatóira.

Saját önértékelésének buktatóira, a minduntalan újraformálódó, fejlődő, helyzetmegfelelésekre és sejtekre, atomokra bomló, aztán ismét struktúrába rendeződő ember önnön mivoltára. Maszkjaira, amelyek mögé bújnia kell a világ és önmaga elől. A képmutatás kényszerére és a képmutatás kényszere alól való felszabadulásra. A lemeztelenedésre, amely versenként más-más embert mutat, hogy az „én”, ha úgy tetszik, a lírai én, vagy az én, az olvasói én, vagy kritikusi én, vagy a „te”, meg az „ő”, meg a „mi” megismerhetővé, körüljárhatóvá váljék. „Mielőtt maszkjaim között / végleg elvesztettem magam”– adódik a következő mottó. Ami egyben a „magam”, az „én” motívuma mellett a veszteség motívumaként jelentkezik végig a szerző életművében. Apróságokat, mindennapi dolgokat, de nem annyira tárgyakat, mint érzéseket, lehetőségeket veszt el. És persze embereket, azok barátságát, szerelmét. Végül teljesen elragadja őket a halál, s a költő egyedül marad, hogy szétmarcangolhassa önmagát is. Ha már az ihlető „színház”, a lét színházának kulisszái mögött senki és semmi sem „maradt belőlünk”, belőle, belőled, belőlem… Ha a függöny lemegy, a bábok, a színészek mindig más alakba öltöznek külsőleg és belsőleg is, csupán alakmásai a nagy rendező által instruált jeleneteknek… – marad a színház, a mindennapok keserű „képmutatásának” (?) metaforája. És kellékei: a maszkok, a marionettek, a szerepek, mutatványok, díszletek.

S ezzel máris olyan világba kerültünk, amelytől a romantika nem lehet idegen, sőt érdemes a romantikába menekülni, s az nem minősül szégyennek vagy gyengeségnek. Az erdélyi, ill. az Erdélyből elszármazott irodalmárok legtöbbjének műveiben érezhető a romantika. Egyfajta mesés, vadregényes hangulat formájában. Sokszor akkor is érezzük magunk körül a hajnali ködfoszlányok, messzi felhők, végtelen erdők, hosszú utak sejtelmes hangulatát, amikor szóba sem kerül. Az ottani emberek lelkét, azt hiszem, mindigre átjárja a földhöz, öröknek tűnő természethez való viszonyuk, s ebből adódóan tiszteletteljesen és szerényen állnak a világhoz. Az (előzmények) c. versben a természettől jut el szerzőnk a városhoz. Vadrózsabokrok, ködkoszorúk után a pénz, a híg kávé, a zsúfolt aluljárók hideg világa kövekezik. Ebben pedig a gyökerek tiszteletének és a küzdés mindennapi kényszerének párhuzama. Akár egy versen (Gyónás üres gyóntatószékben) belül is: „elzarándokolunk kegyhelyeinkre / melyekről apáink lemondtak és / elénekeljük dalaikat” – „rúgniharapniütnikarmolniüvölteniszitkozódni fog egy eljövendő belső forradalomban / ámen”. A hívő hangja egyre erősödik: „hitre ítéltettünk”. Még a Ginsberg mottójával induló versben is előfordulnak archaizáló, sőt a bibliát idéző kifejezések, alátámasztva ezzel a múlt s a jelen feszült, ám örök viszonyának érdekes dialektikáját. A Meztelen lovagok kötet íve is azonos irányba halad. Elején még „nádasokat csángó tajtékfelhőt / csapott sörényű lovakat” látunk, de fokozatosan eluralkodik a jelen: „hat betonsík közeledik hat irányból / szűkül, egyre szűkül a tér”. „A bizonyosság bugyraiban a holnapot kutatod”, ugye Balázs F.?

Meglátásom szerint a költő két irányból remél enyhülést vagy megváltást. Egyik a szerelem. Másik az Isten. Illetve a kettő együtt: „Kedvesem mindennapi kenyerünk legyen a fohász”. A kettőnek csupán együtt látja értelmét.

(missa bestialis) – innentől a költő mintegy vállalva mások bűneit is (a romantikus hangnem mindenen felülkerekedik) többes számban kezd beszélni, befelé gyónását imává verseli. Szabadversben, mégis vállalva az egyházi irodalom, az ima, a siratóének és a zeneiség formai, illetve nyelvi kötöttségeit. S velük együtt kifejezőerejüket. Balladisztikus motívumismétléssel indít, az ókorra, (mesés) közép- és jelenkorra vonatkozó utalásokat felvonultatva ad helyzetjelentést. Veszekszik, lázad. Sír, könyörög. A De profundis c. költemény szinte epilógusa, megnyugtató befejezése a (missa bestialis)-nak.

Megerősítés, ami még e vers után jöhet. Következetes újrafogalmazása, -értelmezése egyazon, bár többször más-más időben és térben megvalósuló helyzetnek, állapotnak: az életnek. A két domináns vers, a Meztelen lovagok és a (missa bestialis) alkotja a kiindulópont, a mindent elindító kérdés („mi maradt belőlünk?”) és a csúcs között feszülő gondolatfolyam támpilléreit nem csupán a Meztelen lovagok c. kötetben, hanem talán az egész lírai életműben. A többi költemény a Maszkoktól a Menedékig ezek alárendeltje, illusztrátora, erős támasza, sokoldalú megerősítője.

A versek az Ige és igen szavaink hitelét, nagyságát, felelősségét elemzik. A Fekete folt a Napban az édesanya elvesztésének fájdalmát írja le megindítóan: „míg zarándokhelyeden anyám / kis szirmokba lopja az ég csücskét / s szemed kékjét az isten”. A szerelem, annak hiánya, „Isten végtelen mondatá”-nak s a „kiutak”-nak keresése mind, mind egy-egy tégla a (missa bestialis) templomának falába. A záró Menedék metaforája a „skatulyába zárt bogár” az ebbe a világba és korba zárt emberként realizálódik. Két utolsó sora, kérdés és válasz – a kötőjel miatt szándékosan kétértelmű: „ott vagyok bent? / nem-Én”. Nem-én a szókereszten. Akkor ki? Csak az kap választ, aki elfogadja. A lehetséges válasz szavát, a szókeresztet, a halál és a feltámadás, a versben-feltámadás szimbólumát. A többiek sorsa a kétkedés. Kétkedés a biztosan képlékenyben, vagyis a bizonytalanban.


A bejegyzés kategóriája: A kiadóról
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>