Nora Iuga: Leopold Bloom szappana

Néha szeretem félrehúzni a függönyt, és nézni a zárt ablakkerettel körülhatárolt városképet. Az első benyomás mindig ugyanaz: egy tévéképernyő, amelyen megjelennek a munkásnegyed tömbházainak sziluettjei. A kép élő, mozgósító erejű. Fentről lefelé araszolva, a film a tetőket elárasztó tévéantennákkal kezdődik, micsoda gátlástalan intelligenciát és ötletességet, mennyi alkotóerőt nyeltek el ezek a bizarr jelenségek, körök, spirálok, cikk-cakkos formák, tüskézett napok, titkosíráskék alapon, melyet csak a szél, az eső, a verebek próbálnak megfejteni.A kamera finoman mozdul lefelé, és a látvány kezdemberibbé válni. Megjelennek a balkonokra teregetett színes ruhák, munkaköpenyek, pelenkák, tréningruhák, nagy befőttesüvegek, hagymakoszorúk és egymásba rakott virágcserepek, amelyek március közepét várják, hogy újra használatba kerüljenek. Premier plánban az épületek falain kiütközik a lepusztultság. Idő előtt megöregedett arcok, melyeket a hanyagul és hozzáértés nélkül rákent festék örökre kompromittál. Földrengések, árvizek, fagyok gyötörték –új betegségek jelentek meg, a salétrom, a falak reumaféléje, és a paraziták. De ki veszi figyelembe az objektív okokat, ki siklik át egy nő rusnyaságán, csak azért, mert valaha egy kíméletlen betegség áldozata volt? Lépjünk tovább. Lassan, vigyázva leérünk a földre. Sétányok, műanyag köpenybe vagy sátorvászonba öltöztetett autók katonásan sorakoznak a blokkok előtt, közéjük ékelve egy-egy sziget, szemét, kutyák, macskák, kiégett gyep, hamu, megszenesedett anyagdarabok, üvegekkel teli bevásárlókocsik, gyermekek, rengeteg gyermek, Pegas bicikliken, görkorcsolyákon, rágógumit rágva, The Queen-t vagy Duran Duran-t hallgatva. Zavaros levegő. Ha rajtad van a szemüveg, néha leveszed, hogy megtöröld, ha nincs a szemeden,szükségét érzed, hogy feltedd. Egy pillanatra úgy érzed, élesítened kell a tévé képét. Megint elfelejtetted, hogy a zárt ablakod előtt ülsz, amelyen keresztül csak elmosódottan látod a tárgyak gyanús körvonalait. Finom por száll folytonosan, belepve a nyugdíjasok padjait, a sakktáblákat, a neonreklámok törött ablakait, a telefonfülke maradványát. Átélem a gyermekkori élményeket. Comarnic hangulata, a városon átrobogó vakációs vonat ablakából. Egy fantom-város, melyben nem mersz lélegzetet venni, beszélni vagy tüsszenteni, nehogy minden felszálljon egy porfelhőben. Nézem a satnya akácokat, a csenevészjázminokat, amelyek még eső után sem illatoznak, a mályva levelét, mely akár a repedezett tenyér, rosszindulatú szőrtüszőgyulladástól eldugult pórusokkal. Elképzelem a növények láthatatlan ereit, orrlikait, száját, és kitalálom az összevissza facsarodott gyökerek s a megvékonyodott és csipkézett levelek szenvedését. A gyermekek tüdejére gondolok.

Minden városnak, városnegyednek, bármely emberek lakta helységnek sajátos, megkülönböztető jellege van, amely megerősíti identitását; egy kút, egy sok száz éves fa, egy szobor, egy iskola, egy korház, egy kőkereszt, egy legenda.

E sejtek létük során feltöltődnek szellemiséggel, összetéveszthetetlenekké válnak, egybeolvadnak az ott élő emberek életével, és meghatározzák a sorsukat, akár a jellemvonások.

A zárt ablakom kerete által behatárolt városnegyedben van a betongyár. A négyemeletes tömbházak mögül, ott, ahol a sínek elkanyarodnak, elkerülve a régi téglagyárat, éjszakánként hallom fogai csikorgását, ahogy elszántan őrli a kavicsokat.

Amikor elhalnak a nappal zajai, és a sötét tempósan elnyeli a valóság kegyetlen kontúrjait, apró félelem fészkelődik bensőmben, mint egy meleget kereső kisgyerek; ez a félelmem inkább sajnálathoz hasonló, kényeztető, vigasztaló szavakat ébreszt bennem, mágikus próbálkozás, mellyel próbálom megnyerni a ház körül meghúzódó ellenséges lények jóindulatát, kérve őket, hogy bánjanak szelíden testemmel és a szeretteim testével. A lelkemmel nem nagyon törődöm, mintha az csak saját hatalmamban állna, és elég, ha magam vigyázok rá. A testem viszont, hasonlóan a többi anyagi korpuszhoz, akaratomon kívül helyezi magát, és védtelen marad az események sodrában, ezért féltem.

Csak későn, éjfél után megyünk a hálószobába. A fehér ágy, a felhajtott paplannal, taszít hűvösségével, mint az érintetlen, idegen, senki által nem próbált új hó. És az álom minden alkalommal olyan, mint valami új tapasztalat, elmerülés egy ismeretlen térben; a holnapi nap bizonytalanságával lépek az öntudatlanságba.

Így fekszünk én és ő már jónéhány éve, egymáshoz bújva, nyöszörögve, egymás melegébe fészkelődve. Az összes napi emberi aktus közül, csak az álomban és a testi szerelemben maradtunk romlatlanok és érintetlenek, mint az állatok. Ő rosszul alszik. Forgolódik minden irányban, néha artikulálatlan hangokat, hangfoszlányokat ad ki, sóhajtozik, mintha kínzásnak volna alávetve, feszülten figyelem reakcióit, imádkozom érte. Amikor végre ellazul, és a légzése nyugodtabbá válik, egy ideig nézem az izgalmak alól megenyhült vonásait. Ovális arcát, melyet megnyújt deresedő szakálla, ívelt és sima homlokát, szemgolyóinak követhetetlen mozgását vékony szemhéja alatt, gyengén hajlott, de nem szigorú, inkább okos, aszkéta sasorrát. Mesélni szeretnék róla. Akárhányszor elkezdek írni róla, megmagyarázhatatlan ellenállásba ütközöm. Úgy érzem magam, mintha megszentségteleníteni akarnék, behatolni egy tiltott zónába. Ő maga sosem nyílt meg senkinek. Senki sem tudja, mi játszódik le e kérlelhetetlen homlok mögött, mely akár a piramis homlokzata. Nincsenek barátai, mert túlzott diszkréciója elutasítja a mi zajos és szentimentális balkáni kommunikációnkat,amely nélkül nem lehet létezni ebben a keleti térben. Biztos vagyok benne, hogy egy másik családból származik, az ősi fajok végleges korával (minden mondattal,amit papírra vetsz, találkozhatsz egy zseniális, vagy éppen középszerű szövegben, minden szó, amelyet egy előbbi idéz meg, kikerülhetetlen csapda), lám, kiesett kezemből, már elkezdtem az intelligenciát kerülgetni; apró affektálások, csapongások, amikor megpróbálom kitapogatni a mélységekről tartott diskurzus kezdetét.

Azok a régiségekkel teli katlanok, amelyeket hosszú ideje próbálsz elkerülni, mert ha beléjük hatolnál, nem tudnád, mihez is fogjál először, mert nincs semmi rendszer, és minden oldalról elárasztanak a pletykák, szagok és kéznyomok bálái. Azt mondtam, hogy ő egy más családból származik. Még az a mód is, ahogy a halálra gondol, testének egész súlyával, mint egy néma gyermek, ahhoz teszi hasonlóvá, amit mi, felfedezéseink pillanatában, a kövek és fák érzéseiről gondolunk. Egy olyan férfiról beszélni, akiről még senki sem beszélt, egy olyan férfiről, aki túl fáradt ahhoz, hogy megmutasson valamit is állandó túléléseiből. Haladékot kaptál; a szeptembervégi felhők nedves melege érezhetően belopódzik a tömbház falaiba. Az íróasztal mellett ülsz és várod, hogy megmutatkozzanak a világ kezdetén egy agonizáló birodalom szélei egy placentában.

Hosszú kilométereket tett meg egy közel-keleti város piszkos sikátoraiban, kövér asszonyok, mustmérők, kölessör-főzdék, mezítlábas gyermekek között, tétován, mint egy illegális behatoló lépett az autóbuszgyár, a cérnagyár csarnokaiba, a gumiabroncsgyár nehéz, fullasztó levegőjébe, a kőbánya penészes kocsmájába, ahol a pulton még ma is ott sorakoznak a csonka söröskorsók,amelyeken annyi magányos ember hagyta szája nyomát. Reménytelen, perspektívátlan, nyomorúságos terekben mozgott, ahogy én járom most a mezőket, mert újra elhatalmasodott rajtam az az undorító lustaság, amely mindig letaglóz, amikor a mélyebb rétegeket próbálom megközelíteni.

Estéről estére a tévé előtt, egy szomszédos ország adásait nézve, a téboly határáig hallgatva egy idegen nyelvet, amelyből csak az új szavak intenek barátságosan, és elkezded megfejteni egy elfelejtett kulturális nyelvezet beidegződéseit, mintha évek múlva viszontlátnál valakit, akivel egy-két óráig jól érezted magad egy állomáson, de nem mered megállítani, mert nem vagy biztos benne, hogy ő az. Így élünk egy félbemaradt elhivatottság törölt emlékével, és reggelente cipőkkel és szatyrokkal zsúfolt lakásban ébredünk, egy elszánt család legfontosabb tárgyai, akik már csak az évszakok változásait várják.

Menni, enni, aludni, párhuzamos vonalak, amelyeket a szerelem impulzusai már alig érintenek – egy élet diagramja, mely nem tud meggyökerezni sem a törvényességben, sem a törvénytelenségben. A könyvek fölöslegesekké váltak. A falu elnyeli a várost. A lakodalmak olyanok, mint a disznóvágás. Röfög a jegyespár, röfögnek a koszorúslányok, röfögnek az autók és a szegfűk. Ezek az ünnepek agresszívekké váltak. Milyen privilegizált helyzetet biztosítana most nekem egy lehúzott redőnyű helyiség. Munkanap. A fény másnaposan nyújtózik a villamosokban.

Megszólal a csengő. Csak ő lehet. Újra itthon hagyta a gyógyszereit. Nem tetszik nekem, hogy az utóbbi időben gyakran visszafordul.

- Ó, Oprisan asszonyság, maga az… Tessék befáradni. Nem kell lehúzni a cipőt, mert még nem takarítottam ma.

- Adjon, szomszédasszony, hamar két csészét, hogy ne hűljön ki. A kávéskannával jöttem. Az unokám hozta a kávét Ausztriából. Mit szól, micsoda illat, a fiatalságunkra emlékeztet. Hallotta, mit műveltek a csavargók a bevásárlóközpontnál? Nagy felfordulást. Betörték a kirakatokat és elvitték az italokat. Azt mondják, elkapták őket a rendőrkutyák. Néhány nyomorult tejfelesszájú kölyök. Jaj nekik. Ezért szülj gyermeket, hogy csak bajt csináljanak.

- Mm, nagyon finom. Hogy boldogul az unokája? Talált asszonyt a gyermek mellé?

- Á, dehogy. Hozzám akarja hozni. Hallja, abba a kis garzonba, ahol az a kerge öregasszony egész nap a Konstancára szakadt fiáról karattyol, aki nem is törődik vele, alig eszik valamit, de a tyúkokkal kel és már hajnalban ott zörög nekem a konyhában, hogy még azt a nyavalyás álmot is kiveri a szememből, mert amióta szegény uram meghótt, a nyakamba szakadt minden, és csak ennyi maradt a feledésre.

- Nyugodjon meg, Oprisan asszony, nyugodjon meg, lelkem. Meglátja, végül minden jóra fordul.

- Mi oldódjon meg, Nórika, hisz éppen ezért jöttem, hogy írjon meg egy kérvényt, hogy tudjam öregotthonba dugni, mert másként nem tudom, mi lesz az unokámmal.

- Nem szabad öregotthonba vinni, úgysem él már sokat, alig áll már a lábán, hisz elég öreg, nem? Azt hiszem, nyolcvanévesnél is több.

- Ki a fene számolja az éveit? Nézze, lejegyeztem ide erre a papírra úgy, ahogy tudtam, hogy mit írjon a kérvénybe. Maga jobban meg tudja fogalmazni a szavakat, hogy az jöjjön ki belőlük, ami kell. Azért van diplomája és írógépe.

- Bocsásson meg, asszonyom, hogy beleszólok, de bűnt követ el az öregasszonnyal. A lelkiismeretén szárad. Én húsz éve ismerem, amióta ide költöztünk; maga csak később jött. Akkor még élt Dumitru bácsi, jó erőben volt.

- Na látja, ez a boszorkány rakta sírba időnap előtt, nem áll szóba senkivel, egyetlen szomszéd sem lépte át a küszöbét, de mind mondhatsz neki, mintha a falnak beszélnél és…

(április volt talán vagy május ott tüsténkedtek a sűrű kék illatban a férfi teljes erejéből a száraz földbe döfte az ásót a hársfa tövében magas szikár teste megfeszült lehajolt majd kiegyenesedett összedörzsölte kezeit fehér inge a melléhez és a hátához tapadt arca kipirult szőke bajsza fiatalossá tette mintha most hagyta volna abba a táncot a feketébe öltözött csenevész asszony a fák köré rakott köveket meszeli fehérre némán elmerülten egy nagyobb csigahéj megtelepedve a gyökerek és levelek között „hát asszonyom mi is úgy örülünk a tavasznak ahogy tudunk”.)

- Rossz asszony. Nem kell sajnálja. Megette az életemet a ……………..?

- Lehet, maga jobban ismeri. Hát, ha nincs más megoldás… lássuk, mit írt össze?

- Hát, ami egy kérvénybe kell. Igazgató elvtárs, alulírott Oprisan Anetta, lakhelye…, özvegy – írja bele, hogy csak ötszáz lej szociális segélyt kapok és ebből nem tud két asszony megélni, azt is, hogy nem normális és attól félek, hogy ránk gyújtja a házat, isten őrizz, vagy hogy eláztatja a lépcsőházat, vagy amit még jónak lát, de ne felejtseel beleírni, hogy meghatározatlan időre utalják az öregotthonba, mert kioktatott Mirela postás kisasszony sógora, aki írnok és ismeri a megfelelő kifejezéseket, és a végére azt, hogy tisztelettel és hogy éljen a békeharc.

(még nem világosodott a blokk előcsarnokában sötét volt a földszinti garzon ajtaja tárva-nyitva bentről bágyadt fény szivárog néhány gyertya lángja lobog valaki sír odabent fojtottan a többi földszinti lakás ajtaja zárva az emberek még alusznak bátorságot gyűjtök és bemegyeka sok mosástól kifakult szőnyegek a falon törülközők levendula és olvadt viasz illata az ágyon kinyújtva Dumitru bácsi fekete vőlegényruhában „elment asszonyom kihunyt mint egy csirke ki fog gondoskodni rólam ezután?”)

- Megfizetem magának, ahogy tudom, hisz szomszédok vagyunk, segítenünk kell egymáson. És hallgasson rám, ne sajnálja, gonosz asszony ez.

Mit mondhatok én erről a pillanatról, amikor az ég egy bizonyos oldalnál kinyitott könyv, az asztalon lefordítva. Könyököddel figyelmetlenül meglökted, leesett hirtelen becsukódva, és már nem tudod meg azt a részletet, amelyben épp valami nagyon érdekeset fedeztél fel. Fel is tettem egyet az álarcaim közül, melyekhez olyankor folyamodok, amikor mindenáron mesélni akarok tőlem látszólag független történésekről, mert lám, most is, a konyhában elrejtőzve, a gyermek tányérját nyalogatom, hogy elhitessem magammal, hogy a szeretteimnek félretett falatokból lakmározom. Milyen nevetséges lehet, gondolom, egy majdnem idős asszony, csontot szopogatva, büszkén és boldogan, hogy felfedezte felsőbbrendű hivatását – az áldozatot. Bennem már nyoma sincs az önzésnek. Nem kínoz semmiféle irigység, megvalósítottam a legkényelmesebb öngyilkosságot. Az égről, az ígéret földjéről, a rózsaszín ködről, melyben a lélek meztelenültobzódikmint egy tömzsi csecsemő, beszéljetek ti, lányok, ti, akik abszintot isztok, miközben melletek duzzad, az örömnyílás fölött a szőrzet susog, akár egy tenyérnyi friss fű, eláraszt benneteket egy metafizikus fuvallat. Itt, előttem, egy kosár fonnyadt paradicsompaprika. Októberbe léptünk, a szomszédok szülei öregotthonokban halnak meg gyónás, utolsó kenet és gyertyák nélkül.

A gyermekek labdáznak. Szívem remeg, kezem remeg. Nem akarok találkozni senkivel. Itt akarok maradni, a végtelenségig bámulva egy hátsó lábait dörzsölgető legyet; apró szemeit, melyek olyanok, mint az anyám tűpárnájában a gombostűfejek; egyfajta elégedettséget áraszt, a konyha melege megóvja a kinti hidegtől.

A költők oly messze vannak, nehéz ködökbe takaróznak. Mindegyik a maga búvóhelyén. Mit kezdenek annyi szóval? Látom őket, mintha álomban, egymáshoz ütődve egy ismeretlen rendeltetési helyű kamionban, hallom az üres üvegek éles hangját, ahogy egymáshoz koccannak a ládákban.

Ti madarak, ti, szarvasok – itt semmi sem ússza meg akiszáradást. „Láttam egy ördögfiókát/ a nád között a tóban/ a béka szól hogy kvák, kvák, kvák/ holnap támadunk a hóban…” Vajon hány kéz ujjaira van szükség egy pajzshoz és hány emberi nyakra egy ágyúhoz? Akarok egy hosszú, fekete csipkeruhát, mély dekoltázzsal hátul, egy pár lakk körömcipőt, egy igazgyöngysort, hogy sétáljak a lakásban a konyhától a fürdőig kétségbeesetten mormolva egy verset: „Te vagy a legszebb”. Zsupsz, Marghioalo, mondogatták gyermekkorom külvárosában. Kiszárad a körömházam és megrepedezik. Stephen Dedalus is volt fiatal és bölcs, látta Párizst is, és mégis! Mi értelme van nyitva hagyni a kalitka ajtaját, ha a madár nem akar kirepülni? És lám, levelet kapsz, hirtelen kiválasztottnak érzed magad, a többiek fölött úszol, mint egy kitüntetett a „Megéneklünk Románia” fesztiválon. Bizonyára érsz valamit, ha valaki egy olyan országból, ahol az embereknek sokkal több testápolójuk van, sokkal több félkész ételük, sokkal több elektromos készülékük, méltónak talált figyelmére. Néhány pillanatig egy finom levélpapír kék hullámain ringatózol: „Liebe Freundin, der wunderschöne Urblaustag mit strahlender Morgensonne und George Enescus 105. Geburtstag soll Anlaß sein, Ihnen ganz herzliche und liebe Grüße aus dem Urlaub zu schicken…” Milyen kevesen tudnak nálunk németül. Még egy aszcendens, amely kiemel, ha arra gondolsz, hogy Mark Twain a végtelent a német nyelv megtanulásának idejeként definiálta. Ha ez a szív nem lenne ilyen csökönyös az öröm pillanataiban, ha nem dobogna, mint egy a rodeó hangulatától felhergelt, éppen betanított makrancos ló! De menj tovább, szállj fel egy tehervonatra, egy hajtányra, egy rollerre. Fütyülj magadtól, pöfögj, talán valaki ujjával rád mutat.

Fordította: Balázs F. Attila

A bejegyzés kategóriája: Műfordítás, Próza
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>