Petőcz András: Másnap (Feljegyzések a háborúból) – regényrészlet

                                                                      Orchies városába küldömOlyan volt ez, mintha csak kopogtam volna,
röviden, négyszer, balsorsomnak ajtaján. 
                                                             Camus


 Atyámfiai előtt idegenné lettem,
és anyám fiai előtt jövevénnyé.
                                        69. zsoltár

Idegen és jövevény vagyok közöttetek:
adjatok nékem temetésre való örökséget ti nálatok,
hadd temessem el az én halottamat én előlem.
                                                      
Mózes, 1. könyv, 23,4

 A város, ahol jelenleg élek, majdhogynem az otthonom, olvasom az öregember feljegyzéseiben. A város, ahol tartózkodom, mint mondtam, befogad, bár igazából még nem élek itt, abban az értelemben, hogy még nem laktam be ezt a területet, és abban az értelemben is, hogy még nem ismernek errefelé, idegen vagyok, ahogy mások is idegenek, ahogy mindannyian idegenek vagyunk.

Itt, ebben a városban bizonyosan.
Ideiglenes otthonra leltem egy lakásban, amit idegenek bocsátottak a rendelkezésemre, egy utcában, ahol ugyanúgy idegenek laknak, ahogy én is az vagyok, egy városrész­ben, ahol mindenki idegen, egy városban, ahol az idegen­ségnek már jelentősége sincsen.
A városrészt, ahol lakom, Kosárnak hívják azok, akik már régebb óta laknak itt, mint én, ez a város legöregebb negyede, az óváros, ahogy ők mondják, vagyis azok, akik, ahogy már mondtam, hosszabb ideje laknak itt, mint én, de ők is csak menekültként, miként én magam.
Erről a részletről meg az jut az eszembe, hogy én is laktam ott, ahol az öregember lakott. A Kosárban, vagyis az óvárosban. Akkoriban még volt pénzem, majdhogynem gazdag voltam, mert értékesítettem az anyám által összegyűjtött ékszereket.
A lakásom, amit akkoriban béreltem, egy háromszintes ház legfelső emeletén volt.
Itt, ahol élek, ebben a városrészben, mindenütt szűk, szinte áthatolhatatlan sikátorok húzódnak, két-háromszintes épü­letek között, csak némelyikben férne el egy-egy autó, ha lenne bármilyen jármű errefelé, írja az öregember.
Igen, így volt. Ott, az óvárosban egyáltalában nem láttam gépkocsit. A sikátorok negyedén túl, ott, ahol valamikor komoly forgalom lehetett, néha egy-egy szekér ment el. Akinek lova van, az azt fogta be, akinek csak ökre, az meg azt.
A sikátorban csak a gyerekek zajongtak állan­dóan, és a szüleik veszekedtek szinte minden pillanatban.
Mert mindenki az utcán él. Egy­más előtt élnek az itteniek, a tisztára mosott ruhát ide, a siká­torba, az ablakok alá akasztják száradni, és reggeltől estig kiabálnak, sírnak és örülnek, aztán meg estétől reggelig ugyanezt csinálják, úgy tűnik, örülnek annak is, hogy egyáltalán élnek.
Velük együtt élek én is, élem az életüket, eszem a kenyerüket, és elvegyülök közöttük, így próbálok láthatatlanná válni. Me­nekülési taktikám lényege ez: az elvegyülés.
Boldoggá tesz a tudat, hogy messze vagyok, hogy a közelemben nincs senki egykori honfitársaim közül.
Elmenekültem egy országból, ahol megaláztak, ahol háború volt már akkor, amikor még nem is tudtam, mi is az, hogy háború.
Elmenekültem egy önpusztító közösség pusztulásra ítélt tagjai közül, akiket soha nem szerettem. Nem szerettem az önzésüket, a gyű­lölködéseiket. Örökké kívülálló: idegen maradtam közöttük is.
Valamiért idegen maradtam én is, úgy, ahogy az öregember írja. Gyerekkoromban megtámadtam a tanáromat, pedig akkor még élt az anyám, és tulajdonképpen mindenem megvolt.
Csak az apám hiányzott, akit soha nem ismertem.
Megtámadtam a tanáromat az iskolában, csak azért, mert nem tetszett nekem, mert úgy éreztem, hogy akar tőlem valamit.
Akkoriban szembefordultam mindenkivel, aki csak a közelemben volt.
Amikor pedig az anyám és az anyámat követően a legjobb barátnőm is terrortámadás áldozata lett, elmenekültem onnan, ahol mindez megtörténhetett.
Azt hiszem, természetes, hogy elmenekültem. Mindazok után, ami történt. Elmenekültem, onnan, ahol soha sem szerettem élni.
Most csak gyűlöletet érzek.
Nem akarom látni az egykori honfitársaimat, nem akarok találkozni velük.
Ha meghallom itt, bárhol a városban, hogy valaki azon a nyelven beszél valakivel, ami annak az országnak volt a hivatalos nyelve, ahonnan elmenekültem, akkor olyan gyűlöletet és szorongást érzek, hogy gyilkolni volna kedvem.
Olvasom a feljegyzéseket, és magamban azt gondolom, hogy talán igaza van az öregembernek.
Mondják, itteni és meglehetősen közeli ismerőseim is mondják, hogy ebben a mai világban már abból is meg tudnék élni, ha tolmácsolnék azoknak, akik onnan származnak, ahonnan én is.
Mondják, hogy karriert tudnék így építeni, sikereket tudnék elérni.
Én mást akarok. Egyedül akarok maradni. Csak ezt akarom, semmi mást.
Nem érdekelnek sikerek és érvényesülések. Kiábrándító életeket láttam, már itt is, a tengerparti városban, de korábban is: nem akarok semmi ilyesmit.
Magamnak sem akarok semmi olyasmit, hogy valami látszólagos jobb miatt megalázkodom, és látni sem akarok soha semmi ilyesmit többé.
A szabadságot akarom, ami nem adatott meg a számomra soha, de különösen nem adatott meg a gyerekkoromban.
Hogy mi a szabadság?
Azt nem tudnám megmondani.
Talán az lehet a szabadság, ha reggel egy kávéházban ihatom meg a teámat, és péksüteményt ehetek hozzá. És mellette elolvashatom a híreket, az új­ságokat, vagy nézhetem az internetet.
Ilyesmit, amit az öregember ír, legfeljebb filmeken láttam.
Akkor, amikor még Sophie-val laktam a tóparti városban, vagy később, a föld alatt. Ott sokszor néztünk filmeket.
Nem tudtunk magunkkal mit kezdeni.
És ábrándozni jó volt. Ábrándozni arról, hogy egyszer majd én is leszek valaki. Ahogy azt a filmeken láttam.
Aztán rövid ideig voltam is valaki.
A középiskola utolsó éveiben már voltam valaki, ott, a föld alatti menedékhelyen. Majd a középiskola után aztán tényleg. Gyakornok voltam. Újságíró-gyakornok voltam egy ottani internetes lapnál.
Igen, majdnem ez lettem: újságíró.
Igazolványom is volt, cikkeket is írtam, izgatottan szaladgáltam fontos emberek kö­zött. Sophie boldog volt, hogy csinálok valamit.
A garzonlakásban, ahol éltünk, ott, a föld alatt, majdnem boldogság volt az a rövid idő.
Írtam a cikkeimet arról, hogyan is élnek egykori honfitársaim ott, ahonnan elmenekültem.
A háború sújtotta országban.
Persze, akkor már az új hazám is háború sújtotta ország volt. Nem volt azoknak a cikkeknek semmi értelmük.
Ma már nem akarok írni semmi ilyesmit.
Pontosabb, ha úgy mondom, hogy ma már nem akarok semmit. De főleg nem akarom a “fon­tos” embereket, és semmiképpen sem akarok tudósítani a háborúról, éppen elég, hogy itt van, hogy itt van a háború a mindennapjaimban.
Csupán csak piacra akarnék menni reggel, almát, banánt, sajtot akarnék vásárolni, meg halat, frissen fogott tonhalat, hogy legyen mit ebédelni.
Ilyesmit akarnék, ha lehetne.
Így akarnék élni, elér­hetetlen messzeségben, távol mindentől és mindenkitől, mindentől, ami ki­csit is emlékeztet a hazámra, az egykori országomra.
Ezt írja az öregember.
Itt, ebben a városban, talán meglepő, de még most is van piac.
Igaz, hogy nem olyan piac, mint amit elképzelek, nem olyan gazdag, meg nincs olyan választék, de mégis van valami piacféle, ahol gazdát cserélnek a dolgok, leginkább a zöldség meg a gyümölcs, és néha a kihorgászott tengeri hal.
Meglehetősen jó dolgom volt még akkoriban, amikor itt a piacra jártam. Még parcellám is volt, ahol kertészkedhettem.
A sikátorban laktam akkoriban. Ott, ahol, a feljegyzések tanúsága szerint, az öregember is lakott nem sokkal korábban, mint én.
Akkoriban minden nap négykor keltem.
Minden hajnalban negyed ötkor léptem ki a ház ajtaján.
Olyankor még nagy csend volt ott, a sikátorban.
Látom magam, ahogy kilépek a kapun.
Van a közelben egy földterület, nem messze a sikátortól, ahol akkoriban lakom, talán húsz percnyire, gyalog.
Szántóföld volt valamikor, most veteményesnek használjuk, valamint csirkéket is tenyésztünk rajta.
Van ott egy veteményeskertem, azon dolgozom. Krumplit termesztek, répát, petrezselymet, paradicsomot. És sóskát is.
Sok sóskát.
Még egy kis gyümölcsösöm is van. Eper és málna, egres és ribizli. Meg dió.
Nagy ribizlibokraim vannak. Bőven termőek.
És a diófám is van. Ősszel rengeteg dióm volt, nagy szeműek, papírhéjúak.
Azonkívül van széna is ott, a parcellámon, meg sok-sok levágott, felesleges gizgaz.
Sokmindent megterem az a kis föld! Termesztek rajta gombát is, az nagyon tápláló és értékes. Azonkívül van egy kis sufnim is, abban csirkéket tartok.
A csirkék is nagyon értékesek. Van öt csirkém, meg egy tyúkom.
A tyúk szinte naponta tojik.
Reggelente kimegyek a földre, kiengedem a csirkéket, hadd kapirgáljanak. Megkapálom a krumplit, gyomlálom a zöldségeskertet.
Ebből élek, ekkoriban.
A gombából gombalevelest lehet főzni. Meg gombapaprikást. Hozzá krumplit is lehet sütni, vagy főzni, ki ahogyan szereti.
Aztán a piacra is viszek gyümölcsöt is, zöldséget is.
Ahogy mondtam már, van itt valami piac, nem messze a sikátortól. Nem olyan igazi, de azért cserélünk ezt-azt, ami éppen jön.
Van úgy, hogy halra cserélem a piacon a gyümölcsöt meg a zöldséget. Olyankor igazi ünnep van. Olyankor nagyon jól élek.
Ezt a kicsi kis földterületet, néhány négyzetméter az egész, a város vezetése adta.
Majdnem mindenki kapott valami kis parcellát, talán 70 négyzetméter az, amennyit én kaptam. Szóval, majdnem mindenki kapott egy kicsi kis földet, hogy krumplit, zöldséget termeljen. Hogy minimális szinten, de legyen miből élnie.
Azonkívül horgászhatunk is, meg rákokat foghatunk a parton, meg kagylót szedhetünk.
A városon belül, illetve annak a környékén, egy meghatározott körzetben teljesen szabadon mozoghatunk.
Tudom, mi van a város körzetén túl. Háború van. Ezért nagyon is örülök annak, hogy legalább ennyi a szabadságunk.
Azt viszont nem tudom, mi is van ott, ahol valamikor a gyerekkoromat töltöttem, nem is tudhatom, a határzár miatt.
Híreket nem kaphatunk.
De már nem is érdekelnek a hírek.
Majd talán a háború után. Talán a háború után, egyszer, visszatérek. Elmegyek akkor majd mindenhova. Oda is, ahonnan valamikor elmenekültem.

Egyszóval, minden jó volt, akkoriban. Egészen a bajszos nő haláláig. Talán, ha az nem lett volna. Ha nem hall meg a bajszos nő, olyan szerencsétlen módon. Valószínűleg akkor minden másképpen alakul.



Hajnal van. Megyek a parcellámhoz, krumplit szedek, ma ez lesz az ebéd. Sült krumpli lesz, gombával. A gombát szintén a parcellámon szedem, van most gomba sok, volt eső rendesen.

Ilyenkor, ilyen esős időben van mindenféle gombám, még őzlábgombám is van, de azt soha nem eszem meg, annak nagyon is jó ára van a piacon.

Megyek a parcellámhoz. Már messziről látom, hogy ott van a szomszéd.

A parcellám szomszédja egy nagydarab kövér nő. Kicsi, nem túlzottan erős, de jól látható bajusza van. Nagyon emlékeztet az egyik tanárnőre abból az iskolából, ahova kisgyerekként jártam.

És ráadásul ugyanabból az országból, ugyanabból a városból menekült, ahonnan én is.

Valószínűleg emlékszik a művelődési ház felrobbanására, meg arról is tudnia kell, hogy a terroristák elfoglalták az iskolát, és túszokat ejtettek.

És arról is tud, ebben biztos vagyok, hogy többszáz gyerek meghalt abban a túszejtő akcióban.

Ő nem tudja, hogy eredetileg én is onnan menekültem, ahonnan ő.

Ő csak annyit tud, hogy a föld alatti városból vagyok, és irigyel is ezért, mert azt gondolja, hogy sokáig jó dolgom volt, ott, illetve előtte, a tóparti városban.

Nem tudja, hogy miken is mentem keresztül. Hogy hogyan menekültem meg a tornateremből, amit elfoglaltak a terroristák.

Hogy hogyan ittuk a saját vizeletünket, hogy nehogy szomjan haljunk.

Nem tudja, hogy én ott voltam. Lehet, hogy sok mindent tud arról a napról, de ő nem volt ott, ebben biztos vagyok.

Mindezt tehát nem tudja. És nem tudja azt sem, hogy kivégezték a terroristák a legjobb barátnőmet, Amélie-t.

Hogy én láttam a kivégzését.

És persze azt sem tudja, hogy beszélem az anyanyelvét, azt a nyelvet, ami abban a városban volt a hivatalos, állami nyelv, ahol meghalt az anyám és Amélie.

Mi, a parcellaszomszédom és én, egymás között mindig az itteni, a keverék nyelven beszélgetünk.

Most megint ott áll a saját parcelláján és nézi, ahogy szokta, hogy hogyan is kapálom a krumplit. Mindig ezt csinálja. Nagyon idegesít. Meg azt is nézi, hogy hogyan szedem ki a földből azt a néhány krumpliszemet, amit ma éppen ebédre akarok megenni.

Igen, ezt figyeli, ahogy szokta.

Mondom, szinte mindig ezt csinálja, ha ő is itt van, amikor kijövök. Az az érzésem, hogy megfigyelés alatt tart. Mintha valamiért gyanús lennék a számára. Únom ennek a nőnek még a pofáját is.

Igen. Most is. Mintha figyelne engem ez a nagydarab, kövér, bajszos nő. Érzem, ahogy növekszik bennem a feszültség. Egyre idegesebb vagyok.

Igyekszem nem törődni vele. Nem fordítok éppenséggel hátat neki, de nem is nézek rá.

Próbálom nem észrevenni.

Közben pedig szinte szétrobbanok a bennem meglévő feszültségtől.

Ma megteszi azt is, amit eddig nemigen tett. Közelebb jön a parcellámhoz, és átkiabál:

Látszik, hogy maga nem ezt csinálta gyerekkorában! Azt a kapát, azt nem úgy kell fogni!

Mindezt nem mondja kifejezetten ellenségesen, csak éppen nagyon is kioktatólag mondja.

Mint aki tanítani akar.

Pontosan úgy mondja, mintha az anyám lenne. És közben pedig nem is az anyám.

A parcellák között nincs kerítés, csak egy darab kötél van végig kifeszítve. Akkor, amikor a város vezetése úgy döntött, hogy a menekültek megélhetését ilyen apró földterületekkel oldja meg, vagyishogy mindenki kap egy-egy kiskertet, amin dolgozni tud, és ebben a kiskertben mindenki a legalapvetőbb ennivalóját megtermelheti, akkoriban mindezt ideiglenes intézkedésnek szánták, és mi is annak vettük. Vagyis, hogy csak a háború idejére szól ez az egész.

Hogy milyen hosszú is lesz ez a háború, azt nem tudta senki.

Így aztán a kerítés felhúzásával sem bajlódtunk. Egy-egy kötél, vagy kifeszített drót jelezte csupán, hogy itt, éppen itt van a parcella határa.

Átlépni a másik területére, az nem jelentett problémát. De általában nem lépett át senki. Nem vettünk el a másiktól semmit, nem loptunk, szokatlanul becsületes volt ebben a kérdésben mindenki.

Sőt, a “parcellatulajdonosok” kölcsönösen vigyáztak arra is, hogy idegen ne lépjen senkinek a területére. Így lehetett a csirkét is benne hagyni a sufniban. Nem nyúltak hozzájuk. Soha nem loptak el semmit. Tudom, hogy furcsán hangzik, de így volt.

Most, amikor átszólt nekem a nagydarab, bajszos, kövér nő, akkor sem jött át az én területemre.

Csak éppen ott állt a saját parcelláján, és magyarázott. Közvetlenül a parcella határát jelző kötél mellett állt. És be nem állt a szája.

Idegesítően mondta a magáét:

A kapa, az nem gyerekjáték, kedveském! Ezt tudnia kellene! Persze, maga még olyan fiatal! Maga még nem tud semmit az életről! Nem tudja, milyen fontos megtanulni a dolgokat, mielőtt hozzá fogunk a munkához! Például, kapálni is meg kellene tanulni. Mert a kapa az olyan! Jól kell azt megfogni, mese nincs! Ha nem jól fogja, édes gyermekem, akkor könnyen megcsúszik a nyirkos tenyérben, aztán meg kicsúszik a kezéből, és beleáll a lábába, de úgy, hogy még a lábujjait is lemetszi! De úgy ám! Édes lányom! Vigyázzon vele, ha kérhetem!

Csak mondta, mondta a magáét. Már nem emlékszem, miket is hordott össze.

Ahogy arra sem igazán emlékszem, hogy mi is történt ezután.

Homályosan látom magamat, ahogy a kapával a kezemben megindulok a nagydarab, bajszos, kövér nő felé.

Hogy miért is indulok meg, ma már nem tudom megmondani. De, ahogy megindulok, zavaros képek jelennek meg a szemem előtt.

Egy pillanatra nem is a nagydarab, kövér nőt látom, akinek az önelégült, széles mosolya fölött sötét kis bajusz virít, hanem azt a virágmintás ruhájú nőt, aki benyitott a kupéba, még akkor, amikor az anyámmal vonaton utaztunk abba a városba, ahol aztán megismertem a legjobb barátnőmet, Amélie-t. 

Nyolcéves voltam akkor.

Az volt az első menekülésem. Számomra, tulajdonképpen, akkor kezdődött a háború.

Látom magam előtt, meg hallom is, ahogy a virágmintás ruhájú nő fújtat, ott, a kupéban:

Iszonyatos a hőség!

Aztán beszélni kezd, megállíthatatlanul. Ugyanúgy, ahogy most ez a nagydarab, bajszos nő:

Hajjaj, ilyen kislányok nem utazhatnak egyedül a vonaton, ezt tiltja a szabályzat. Mondd csak, kicsikém, jársz már iskolába? Nem tanítottak meg illedelmesen válaszolni? Szólok a kalauznak vagy a rendőröknek, csináljanak veled valamit, az mégsem illik, hogy egy ilyen kicsi lány, itt van, egyedül a vonaton, az ilyet nem szabad megengedni. Lehet, hogy árva vagy, és kiszöktél az árvaházból? Hogyan tudtál bejönni az állomásra? Beengedtek a katonák? Vagy belógtál? Mi? És ezek itt? Ezek mind a csomagjaid?

Megyek a nagydarab, kövér, bajszos nő felé, át az ő parcellájára.

Közben egyfolytában a virágmintás ruhájú, kövér nőt hallom, ott, a vonaton:

Egyedül utazol, kislány? Vannak szüleid?

Aztán megint:

Vannak szüleid, kislány? Vagy egyedül utazol? Mi? Nem tanítottak meg illedelmesen válaszolni? Vagy megnémultál? Esetleg nem érted a nyelvünket? Hogyan kerülsz ide? Kiengedett téged ide, ilyen kislánynak nem szabad egyedül utaznia! Tiltja a szabályzat!

Nem tudom, mi van velem, nem tudom, mit csinálok.

Megyek a bajszos, kövér, nagydarab nő felé, egy pillanatra látom a rémületet az arcán.

És aztán az üvöltését hallom.

És közben hallom a másik nőt is, ahogy beszél:

Egyedül utazol? Mi? Nem tanítottak meg illedelmesen válaszolni? Vagy megnémultál? Vannak szüleid? A szüleid hol vannak? Hogyan kerülsz ide? Tiltja a szabályzat!

Látom, ahogy a nagydarab, bajszos nő felemeli a kapáját.

Aztán mintha a virágmintás ruhájú nőt látnám megint.

És csak azt érzem, hogy valaki támad. Valaki engem támad. Nem csinálok semmit. Semmi rosszat.

Csak védekezem.

A bajszos, kövér nő kapája az én kapámnak feszül. Szinte vívunk. A lendületem visz csak előre. Hátralököm a kapáját, az kicsúszik a kezéből.

Én meg előre zuhanok. Éppen úgy, hogy a kapám a lábába áll.

Bele a bokájába.

Ömlik a bajszos nő vére. Az meg üvölt. Aztán a virágmintás ruhájú nőt látom megint. Mintha rángatna. Mintha akarna tőlem valamit.

És a hangját is hallom. De már nem értem, hogy mit mond.

Már nem értem a kimondott szavakat.

Elájulok.

Amikorra magamhoz térek, a bajszos nő alattam fekszik. Remeg és rángatózik. A földön a lábánál nagy tócsa vér.

Véres sár mindenütt. Véres sárban fekszünk.

Még rángatózik a bajszos, kövér nő egy darabig, aztán egy utolsó nagy rándulás, és vége mindennek.

Nem mozdul többet.

Nagyon nehéz ezeket a pillanatokat felidéznem. Nem tudom pontosan, hogyan is történt mindez. Nem emlékszem a részletekre.

A nagydarab, kövér, bajszos nő holttestét aztán a ribizlibokrok közé húztam, és szénát tettem rá. Meg mindenféle gizgazt.

Levágott növényeket.

Volt még korábbról szénám elég. És a gizgaz, meg a levágott faágak és levelek egészen jól betakarták a nagydarab nő holttestét.

Úgy éreztem akkor, hogy nagyon is jól elrejtettem. És hogy nem lehet az egészből semmi baj.

És iszonyatosan fáradtnak éreztem magamat. Csak néztem a szénakupacot, ami alól nem látszott ki a bajszos nő holtteste.

Néztem a szénakupacot, meg a faágakat és a leveleket.

És leültem a földre. És eldőltem, mint a zsák. És elaludtam. És azt hiszem, azt álmodtam, hogy vége a háborúnak.

Azt álmodtam, hogy huszonöt év telt el a háború kezdete óta, és végre béke van.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>