Kalász István prózája

Végzés

Jött a levél, a borítékra régimódi írógéppel írták rá a nevét, a cím nem stimmelt egészen, mert G. Z. úr ugyan a Szondi utca 44-ben lakott, de nem az I. em. 3. szám alatt, neki ugyanis nem az elsőn, hanem a negyedik emeleten volt a lakása; szóval? Jött a levél, a postás bedobta, és a levélben ez állt: Tisztelt G. úr! Önt a még-nem-egészen-hivatalos Jóvátételi Bizottság, mostantól csak JB., folyó hó, azaz április 11-én, 9.30 időpontban várja kivégzésére. Az okok, így állt a JB. levélben, ismertek G. úr előtt, ezt amúgy sem szokták újra elmagyarázni, a fellebbezésnek pedig ideje lejárt. Vagyis? G. úr legyen kedves a fent megadott időpontban megjelenni a Harmat utca 59. szám alatti Megyei Gondozóban ezzel az okmánnyal, hogy az intézkedést végrehajthassák. 4-es szoba. G. úr nevetett, arra gondolt, a házban valamelyik hülye lakó, vagy a régi munkahelyéről valaki, vagy nem tudni kicsoda, akivel veszekedett, az hülyül vele; azért a konyhában mágnessel a hűtőszekrényre erősítette a levelet. Majd elment bevásárolni, másnap elment moziba azzal az új nővel, akinek addig ímmel-ámmal udvarolt, akire erősen vágyott, de akitől félt, hogy a nyakába kell vennie, majd jogász ismerősének mutatta a levelet, a férfi olvasta, nahát, mondta, milyen hülye emberek vannak, bár… És felnevetett.
G. úr maga sem tudta miért, mégis ideges lett. Kivégzés? A Harmat utcában? Egy napig arra gondolt, elmegy oda, megnézi, mi van a közeli Harmat utcában, aztán elvetette a tervet, nem vagyok én teljesen hülye, gondolta, majd mégis úgy gondolta, elmegy, megnézi a házat, de végül mégsem tette, félt, lefotózzák, az internetre kiteszik a fényképet, röhög mindenki, ahogyan áll bután, néz egy kaput.

Kivégzés, gondolta, micsoda ostoba hülyék szórakoznak ezzel, hiszen a halálbüntetést eltörölték. Régen! Igaz, eszébe jutott, hogy egyszer aláírt valami papírt az aluljáróban egy standnál, hogy igen, kéri, hozzák vissza a halálbüntetést, a pedofiloknak meg főleg bűnhődniük kell; szóval hogyan ölnék meg? Őt hogyan? Golyóval? Nem, az hangos. Habár? Ha a pincébe kellene lemennie? Ott a vastag falak felfogják a zajt. Meg van hangtompító. Úgy lőnék szíven? Tarkón? De a kiömlő vérrel mi lesz? Vagy méreggel dolgoznak? Lefekszik a padra, jön az orvos, a nővér, Ágika, mondja az orvos, kötözze le G. urat, úgy-úgy, erősen húzza meg a szíjat, maga G. úr ne verdessen a kezével, a lábával, jól van nővér, adja be neki az injekciót, engem most várnak a kettes rendelőben, majd jövök! És az orvos el.

Vagy? Árammal? Nem, ez nem megy, gondolta, áramot biztosan nem használnak, az emberi test megég, büdös lesz. Ahogyan gázt sem, az veszélyes, és ebben a vacak országban még egy gázkamrát sem tudnak megépíteni úgy, hogy az ne szivárogna.

Szóval? Legyen méreg. Tűvel. És nevetett.

„Kérjük, könnyű, praktikus ruhában jelenjen meg.”

Ez a mondat a levél végén végképp felháborította, a kérést pofátlannak érezte, hát a halálraítéltnek, mert így nevezte magát, nincs joga télikabátjában megjelennie, ha neki arra van igénye? Mi lenne, ha bakancsban menne? Ha sísapkában, ha selyemsállal a nyakában? Kalapban? És nyakkendőben nem mehet? Zakóban? Hát mit gondolnak ezek? És mi az, hogy praktikus ruha? Melegítő? Mit gondolnak ezek, hogy az ember nem akarja megadni a halálnak, ez esetben a saját halálának a tiszteletet? Arról persze nem írtak a levélben, hogy az ékszert tegye le otthon, az aranyórát, a nyakláncot, a gyűrűt ne vigye magán oda, tényleg, azokkal az értékkel mi lesz? Azokat elveszi a Bizottság?

Szépen lenyúlják? Ki kapja majd az ő gyűrűjét?

Éjjel nem aludt, felébresztette a nőt, mit gondolsz, kérdezte, ki szórakozik velem? Ki akar nekem ártani? A nő mosolyogott, drágám, felelte, semmit sem tudok, szerintem is hülyeség ez az egész, mi meg ebben az országban mindent komolyan veszünk, de egyvalami eszembe jutott, ne haragudj, hogy szóba hozom, írtál végrendeletet? Mindent elintéztél? Kire hagyod a lakásod?

G. dühösen kiabált, járkált le-föl a konyhában, ivott vodkát, sört, majd hajnalban felöltözött, kezébe vette a levelet, elment a megadott címre. A Harmat utca 59. egy régi ház volt. Öreg, pesti lakóház. Háromemeletes. Poros ablakokkal, rozoga kapuval. Kaputelefonnal. Ott nevekkel: Geszti, Rimai, Poprádi. Sehol nem állt: Bizottság. G. úr lesett, a hajnali mellékutca üres volt, ő erre táncolt kicsit. Jött egy nő, azt megcsókolta, és bár túlzásnak érezte, elüvöltötte az utcán kétszer, hogy az élet szép. Az élet olyan-de olyan szép!

Aznap nem ment dolgozni, ült a szobában, itta a vodkát, a sört tovább, nézte a tévét, és örült. Hogy milyen jó lakása, kanapéja van, hogy milyen szép nőre tett szert, örült annak, hogy bár ő egy szegény tisztviselő, és néha nehéz kifizetnie a számlát, de ő tudja, nem a pénz a fontos. És arra gondolt, nyáron elutazik Afrikába. Kölcsönt vesz fel a banktól, mindegy, majd visszafizeti. Mert az élet szép. Mert ez a nő, akinek a blúza ott hever a fotel karfáján, ez a nő, akit elhagyott a férje, ez a magányos nő is… Elmegy vele az óceánhoz.
Délben csöngettek, a postás ajánlott levelet hozott. A feladó a Bizottság volt, a levélben az állt, gépelési hiba történt, rosszul adták meg a címet, nem 59., hanem Harmat utca 95., sajnálatosan felcserélődtek a számok, de az időpont marad, kérik G. úr megértését, és pontos megjelenését.

G. úr aznap este nem engedte be a nőt. Lapult az ajtó mögött, a nő csöngetett, kopogott, kiabált, kérlelt, de ő nem engedte be.

Másnap, egy nappal korábban az idézéshez képest, melegítőben elment a Harmat utcába. És valóban, a 95. alatt fekete táblán a kapu mellett ezt olvasta: Megyei Gondozó. és J. Bizottsági Titkárság. A bejáratai porta üres volt, G. úr bement, megállt a homályos csarnokban. Az épület üresnek tűnt. Lassan elindult, megtalálta a 4-es szobát, kopogott, bement. A szoba üres volt, de a fogason kabátok, köpenyek, táskák lógtak. A szoba közepén kezelőpad állt. G. úr ráfeküdt, nézte a mennyezetet. Arra gondolt, nem fog itt történni semmi. Jön majd valaki, és felvilágosítja, ez vérvétel, nem kivégzés. Ez a VÉGZÉS, ami ő kapott, a jogosítvány miatt van, ezért kellett jönnie, vérvételre. Valahol a távolban beszéd hallatszott, közelített, majd elhalkult. G. úr felült, körülnézett, az orvosi asztalon, fehér tálcán fecskendő feküdt. G. úr felvette, nézte a tűt, lám, gondolta elégedetten, igaza volt, méreggel dolgoznak ezek, majd kezében az injekcióval visszafeküdt a padra.

Várt. Az életre gondolt a szürke mennyezet alatt. Húsz perccel később két férfi lépett a kezelőbe. G. úr ekkor már elment. Karjában ott volt az injekció, szeme a mennyezetre meredt.
G. úr elment abból a Gondozóból, amely sehol sincs.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>