Fehér Kriszta prózája

Átszállás

Huszonnyolc éves festőuracs vagyok, és még mindig bliccelek a metrón.

A képeim akkor már egy jó ideje bedöglöttek, amikor ezzel a nővel megismerkedtem. Kapcsolatunkat átjárta a vonatok és a telihold misztikája. Ha olyankor nála aludtam, különös, álmatlan állapotok gyötörtek. Némi röpke szendergés után kipattant a szemem bordó paplanos ágyában, s órákig bámulhattam ki a verescsillagos pesti éjszakába. Hallgathattam szuszogását, miközben ő pofátlanul aludt. Simogattam bodrozódó, sötét haját s ábrándoztam a túlfűtött panellakásban.

Mindig vonattal közlekedett. Azzal jött-ment tágas, szeles otthonából, s mikor a Keletiben kiszállt, mindig fintorgott az állomás bűzén és rögvest sorolta: itt húgyszag van, itt büdös húsból sütik a gyrost, itt elhányta magát valaki (majdhogynem ő is), itt műlekvárral töltött műédességet sütnek. A járat rendszerint késett, ezért egy régimódi kávézóban volt időm még meginni egy sört és felkészülni erre a bolond nőre. Már a találkozáskor jól megropogtatott, s nem kellett mondanom semmit a nélküle töltött hétvégéről, arcomról, mint a szentírást, felolvasta, mennyit, mennyire, s tán még azt is, kivel dorbézoltam.

Tudtam, már az elejétől fogva tudtam, hogy egyszer ki fog lépni életemből, s nekem nem marad róla fizikai bizonyítékom, csak az a néhány makrancos hajszál, melyet szobám padlóján potyogatott el.

A Deák téren szálltunk át a pirosról a kék metróra, s mivel ott vasárnap délutánonként fürtökben lógtak az ellenőrök, nőm, kinek mindig volt bérlete, fölment a mozgólépcsőn, körbenézett, majd fölhívott, kell-e jegyet lyukasztanom. Én addig a bőröndjén üldögélve bambultam a pesti forgatagba. A vállamat súrolta egy-egy csinos vagy épp lelakott nő, tépett arcú férfi, nagy szemű kisgyerek, míg arra vártam, hogy megzizzenjen farzsebemben a telefon.

Emberek milliárdjai haladtak el előttem, mikor rájöttem az istenverte nehéz cókmókján ülve, hogy már vagy tíz perce föliramodott a lépcsőkön, s nem hív. Kizárt dolog, hogy lemerült volna a telefonja, kettő is volt neki, de három rövid pittyanás után süket maradt a vonal. Elővett az aggódás, arra gyanakodtam, baja esett, elájult vagy kirabolták, megverték, leütötték, akármi. Még egyszer tárcsáztam, sikertelenül. Volt egy gyűrött vonaljegyem, kilyukasztottam, s persze hogy a mozgólépcső tetején tehénkedett három ellenőr, rendkívüli értelemtől sugárzó arccal. A kerekes bőrönddel keresztül-kasul összejártam az egész megálló területét, de nőm nem volt sehol, pedig mennyire vártam, hogy valamelyik sarok vagy oszlop mögül boszorkányos röhögésével a nyakamba ugorjon. Visszamentem az ellenőrökhöz, megkérdeztem, úgy tíz-tizenöt perce nem látták-e itten feljönni őt. Hogy nézett ki, kérdezte nagy kelletlenül az egyik, s ekkor jöttem rá, fogalmam sincs, milyen ruha, kabát volt rajta azon az estén. Csak a szemét, száját, haját láttam, még orromban éreztem a nyaka illatát, ahogy hozzám bújt, de nem tudtam megmondani, szoknya volt-e rajta vagy nadrág, bőrkabát vagy szövet.

Idegesen leültem egy padra, kóvályogtak gondolataim, miközben folyamatosan hívni próbáltam őt. Üvöltött körülöttem a magány, amikor rájöttem, kihullottam loboncából.

Ő azon a mozgólépcsőn egy másik város ismeretlen metróperonjára érkezett, s egy szép, csilingelő szerelvénnyel egy másik életbe robogott tovább.

Ha ismerném címét, akkor sem küldeném utána nálam maradt pereputtyát. Különben még azt hinném – ahogy telnek a hónapok –, hogy csak hallucináltam ezt a nőt egy álomtalan, teliholdas éjszakán.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>