Gedei Viktória verse

A „Csöndet hagytál” versedre – válasz

szemgödrömben

Gedei Viktória

nincs már
kormos fejű gyufaszál

katakombádban, légörvényes folyosóidon
visz a denevérbársony-hullám hozzád
remegésed hallom (kihallom sajátomból), hajadban ujjaim neszét
serceg a felgyulladás

az égen most is lilás színek úsznak
tétováznak
álmodban a szádba szivárognak
csönd van, a nyelv nem mozog szavakkal
- másképp
lehet most a Tűz kulcsolja lábait úgy rád
hegyek vannak bőrödön, simogatom
és a hegyen lakó emberek házainak kéményfüstje
melegséget ad tenyeremnek
s az emberek nézik:
felhő, ott egy sárga recézett felhő!

felkacagok
kócosan feléd, pedig tagadom agyag-emberségem
hagyom lássák a bőröd lakói a puhaságot
amikor föléd hajolok, vagy te eltakarsz a hideg éj elől

hozzáértő szobrász-markod formál újjá
mint aki nem tudja, hogy egy másik létsíkon hagyta a tekintetét-szemét:
átles, szárnyakat formál (rám) és dúsabb idomokat
és elmosódott árnyakban a vágy-izzás sűrű szőrzetében
leszek neked
ha átnyúlsz hozzám a fáklyáid lángján át

a tüzed végső formát ad
(lényegi dolgaimnak mázat és burkot, védelmet)
szerkezetemnek, amibe te is beleteszed kezed
(…)
a hallójáratok hajlataiba csigaházak összeroppanása
ezt is csak te értheted igazán, úgy, ahogyan az megtörtént
megformáltságomban lépj rám
megkötésükből szálljanak fel ismét láthatatlan testeink
hajnalok átutazó mámorában.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>