Csóka Ferenc novellája

Tíz ubu

Csóka Ferenc

A Napszekér hajtóművei halkan, egyenletesen zümmögtek. A számítógép személytelen nyugalommal irányította a városnyi csillaghajót. Szenvtelenségére most valóban nagy szükség volt, ugyanis a közösség polgárai az őshazához közeledve, egyre izgatottabbá váltak. A maguk mögött hagyott úthoz képest már csupán karnyújtásnyira voltak a bolygótól, melyet ők – sokadik generáció lévén – sose láttak, de tanultak róla éppen eleget. Regék, mesék, regények százai születtek az idők folyamán, tartották égve a lángot a szívekben. Az őshaza szeretete szinte a Napszekér vallásává vált az elmúlt évezred alatt. Ők voltak az emberiség első és egyben legnagyobb csillagközi vállalkozása, s ezt az út során egy pillanatra sem kívánták feledni.
A Naprendszerhez közeledve sugározni kezdték gondosan megfogalmazott, pátosszal átitatott üdvözlő beszédüket. Annak idején, amikor elindultak a furcsa, természetellenes jeleket sugárzó csillag felé, mely jelekről a későbbiekben sajnos kiderült, csupán egy vajúdó világegyetemrész produktumai, csak a Marson működött bázis. Azonban figyelembe véve az eltelt évszázadokat, bárhol foghatták az adás. Akkor miért hallgatnak?
Megtorpanás nélkül száguldottak át a bolygórendszeren. Nem pazarolhattak energiát a vizsgálódásokkal járó sebességváltoztatásokra. Elhaladtak szinte valamennyi égitest mellett. Ez azért volt lehetséges, mert olyan időpontot és irányt választottak a hazatérésre, hogy megszemlélhessék a többségükben éppen egyvonalba felsorakozó bolygókat. Azonban a sietős műszeres pillantások nem hoztak eredményt. A külső világokban néhány rozoga szondán kívül nem leltek emberi tevékenységre. Így hát minden reményüket a vörös bolygóba vetették.  Mostanra valószínűleg városok sokasága fogadja őket. Ez a feltevésük be is igazolódott. A teleszkópok kiterjedt településeket mutattak mindenfelé, csakhogy elszörnyedve látták, valamennyit riasztóan egyhangú homokszőnyeg borítja.
A Napszekér polgárai elkeseredetten, tanácstalanul néztek egymásra. A polgármester úgy érezte, ideje eszmecserére hívni a tanács tudós tagjait.
− Uraim, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni! – zengte határozott, bizakodó hangon. − Talán csak más irányt vett az emberiség fejlődése! Lehet, hogy megcsömörlöttek a technikától, és visszahúzódtak a Földre… A jellem és a lélek csiszolását helyezték előtérbe. Mikor az őseink útnak indultak, voltak már efféle tendenciák!
Egy őszülő hajú stratéga kért szót.
− Legyen igazad, polgármester uram! Azonban a külső csapást sem hagyhatjuk figyelmen kívül! Fel kell készülnünk mindenre…
− A Marsot nem érte támadás… A településeket egyszerűen elhagyták és belepte a homok… A Földön történhetett valami! – mondta a hajó választott vezetője. – Azonban a fegyvereket készenlétbe helyezzük, ki tudja, mi vár ránk…
A gyűlés órákig elhúzódott. Felvetések tömkelege hangzott el mindenféle hőfokon. Elméleteket gyártottak vírusokról, eszmékről, atombombákról, meteor- és üstökös becsapódásokról. Végül persze kénytelen-kelletlen levonták a konklúziót: Majd meglátjuk!
A csillaghajót mintegy hétszázezer kilométer választotta el a kék bolygótól. Helyiségeiben szinte tapintani lehetett az egyre fokozódó feszültséget. Mindenhol mohó tekintetek tapadtak a képernyőkre, az évszázadokon átívelő misszió a végéhez érkezett.
És ekkor a Napszekér váratlanul megállt… A vészjelző fültépő szirénázásba kezdett. Az arcokon ijedtség, a szívekben döbbenet. A vezérlőben tartózkodó polgármester se tudta türtőztetni magát:
− Állítsák már le ezt az üvöltést! Számítógép, jelentést kérek!
A megszólított szinte abban a pillanatban válaszolt. Kellemes női hangja volt.
− Az UQ hajtóművek működnek. Ismeretlen erőtér állta utunkat. Számításaim szerint gömböt képez a Föld-Hold rendszer körül. Nincs elegendő energiánk az áttöréséhez.
Egy időre csend szakadt a világra. Mi történik? Ennyire magába zárkózott az emberiség?
Hirtelen furcsa búgás támadt az agyukban. A bátor, sokat látott űrutasok rémülten kaptak a fejükhöz. Aztán a kellemetlen hang lassan szavakká, mondatokká szelídült a tudatukban. A komputer semmit sem érzékelt az üzenetből, nem ismerte a közvetítő hullámokat. Az emberek ezt hallották:
– Legyetek üdvözölve a Galaktikus Archeológiai Társaság 2001562-es ásatási területén. A park kötelező szabályai a következők: „Első. Viselkedjetek tiszteletteljesen a kék bolygón! A hajdan rajta élt, kihalt faj minden tekintetben megérdemli a megbecsülést. Második. Ne nyúljatok a kiállított tárgyakhoz, és ne térjetek le a kijelölt utakról, mert a gépi személyzet határozott fellépésre van programozva. Az idegenvezető tudása behatárolt, csupán a túrával kapcsolatos kérdéseitekre válaszol!  Harmadik. Készítsétek elő ubukártyáitokat! A mellétek érkező parkőrrobot rövidesen ellenőrzést tart. Amennyiben nem rendelkeztek érvényes kártyával, nyomban távozzatok, mert a védelmi rendszer sírrabló hajóként értékel benneteket, és elrendeli a megsemmisítést! Negyedik. Ha bármilyen panaszotok van, forduljatok a 2286113-as központunkhoz, mely a 226538975153-es bolygón székel. A belépődíj tíz ubu. Ebben benne foglaltatik a most restaurált fáklyás szobor, valamint a kőgúlák megtekintése is. Kellemes kirándulást!”
Az emberiség vakmerő hősei dermedten meredtek egymásra. Volt, aki beszélni próbált, de nem jött ki hang a torkán. Végül, nagy sokára, a polgármester szólalt meg rekedten:
− Ö… Khm… Van valakinél tíz ubu?
És a parkőr hangtalanul melléjük siklott…

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>