R. Katrenics Ivett novellája

Árnyék a ködben

R. Katrenics Ivett

Valaki csönget. Felkelek a régi hintaszékből, az asztalra helyezem az újságot, majd kissé tétován az ajtó felé indulok.  Meglepetésemre Bátortalan Béla áll ott két koffer társaságában. Szórakozottan cigarettára gyújt.
Már esteledik, csak a körvonalaiból ismerem fel, évek óta nem láttam. Nem írt, nem jelezte érkezését, így meglepődésemet nehezen titkolhatom. Besegítem a bőröndökkel az előszobába, ahol végre villanyfényben szemlélem. Ideges és szórakozott, de figyelmesen kutatja, mennyire lettem más azalatt a pár év alatt, majd megszólal… „Nem változtál sokat”, és könnyű csókot lehel a homlokomra. Karon fogva a nagy, szinte üres fogadó-háló-munkaszoba felé terelem, ahol csöndesen a hintaszékbe ereszkedik, miközben sűrűn figyeli minden mozdulatomat. A két koffert a szekrény mellé préselem, ahol egy pár saját bőröndöt is rejtegetek, majd leülök egy fotel karfájára szemben vele, itallal, harapnivalóval kínálom.
Keveset beszél, inkább hallgat. Komoly és szótlan. Arckifejezése semmit sem árul el, mint ahogy ő sem. „Átutazóban vagyok”, végül is ennyibe beavat, majd könnyed témákra váltva halkan elszórakozunk egész éjjel.
Hajnal felé felkapja a kofferét a szekrény mellől, taxit rendel, és a sűrű ködben távozik, de hogy hová, merre… Nem tudom, és hogy mikor látom őt újra, az is rejtély marad.
*
Hónapok telnek el, szinte naponta leülök a roskadozó íróasztal mellé, de a szavak nehezen jönnek, egyik félig megírt levél a másikat követi a szék melletti szemétkosárban.
Majdnem hat hónap elteltével éppen egy szemináriumra készülődöm Voronyezsbe, amikor a szekrény mellett egy ismeretlen koffert találok. Érzem, hogy zsibbad az arcom, hirtelen sárga és homályos a világ a szemem előtt. Csak nem…
Lassan előhúzom a bőröndöt. Nehéz, dugig van pakolva valamivel.
A hintaszékig húzom, ahol a földre fektetem. Reszkető kézzel a cipzár felé nyúlok, majd visszarogyok a hintaszékbe… „Ugyan miért van ez itt, miért nem vitte el?”
Visszaidézem a beszélgetéseinket, de semmi olyan nem kerül elő a sok téma közül, amiből a koffer titkát a szekrényem mellett megfejthetném. Talán órák telnek el, miközben bámulom a kinyitatlan úticsomagot, emlékek, szavak, képek váltakoznak a szemem előtt.
*
Nem nyitom ki.  Két hét Voronyezsben egy öröklétnek tűnik. Sietve rángatom a kulcsot az ajtóban, sarokba rúgom a cipőmet és sebes, hosszú léptekkel a szoba felé veszem az irányt. A redőnyön át csak silány fény szűrődik az amúgy is sötét szobába. A koffer épp ott hever, ahová letettem. A telefon után nyúlok, egy pár szám tárcsázása után már a megfelelő taxisofőrt faggatom. „Hova vitte azt az embert a Villa utca tizenháromból hat és fél hónapja, emlékszik? Szitált a köd, hajnali négy óra volt. Nem emlékszik, de a központból pillanatok alatt lekéri az információt.
Alig fél óra telik el, amikor a taxisofőr csönget, már indulunk is. Elhagyjuk a várost, és egy erdei úton pár órás zötyögés után megáll a kocsi egy elhagyatott ház mellett. Az ablakok sötétek, a redők lehúzva, kopogtatásunkra senki sem válaszol.
Újabb hónapok telnek el, hosszú, üres napok, amiket otthon többnyire azzal töltök, hogy a koffer tartalmát olvasgatom. Néhány novella, egy regény, versek. Újak, régiek. És egy bőrkabát mindezek tetején. A zsebbe nem nyúlok, a torkom elszorul, csak a szék karjára fektetem, olvasás közben oda-odanézek, mintha Béla ülne a karosszékben.
A Fénylovas Kiadó, a Révedők Könyve Kiadó, az Opusz Kiadó mind hajlandó a kéziratok megjelentetésére, heteken belül polcokra kerülnek a könyvek, és napokon belül alig marad egy példány belőlük mutatóba. „Fantasztikus, ki ez a B. Zátori Béla?” … „Abszolút olvasmányos!” … „Érdekes, fordulatos, rejtélyes, meglepő…”
*
Egy évvel később autóba ülök, és újra célba veszem azt a kis elhagyatott házat. Az útra alig összpontosítok, mintha a gépkocsi is tudná, merre vigyen, mintha az út is vinni akarna, mitha az erdő is két lépést hátrálna az út szélén, hogy tágasabb legyen az ösvény. A fák illata mámorító, habár már ősz van, az erdei virágok még virítanak a ház mellett, hallgatom a tücskök cirpelését, a közeli patak csobogását. A házra a fák árnyékot vetnek, mégis világosabbnak, kedvesebbnek tűnik minden. A redőnyök csak félig vannak leeresztve. Lassú léptekkel közelítem meg a házat, kezemben a kofferrel. Kopogtatok.
Az ajtó lassan nyílik, Béla arcán halvány mosoly ül, úgy fogad, mintha tudta volna, hogy jövök. A bőröndöt a szűk kis előszobában a földre állítom, a zsebemből egy borítékot húzok elő. A csomag láttán Béla arca komorra változik. „Nem kell? Neked hagytam ott, gondoltam, örülni fogsz és elolvasod…”
„Elolvastam” rebegem halkan, „Nem csak én…, többen is, köszönöm…”, és felé nyújtom a borítékot, amelyben egy nagy összegre kitöltött csekk kuporog.
Néz, a szemembe néz, mint oly sokszor, majd a borítékot egy régi polc tetejére helyezi kibontatlanul, kifejezéstelen arccal, majd a könyvekkel, cuccokkal megpakolt virtuális szobájába vezet, ahol hajnalig szórakozunk, mint olyan sokszor azelőtt.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>