A Magyar Hírlap cikke a zentai írótalálkozóról

Haza, takarásban

Szajkó István, ez a jellegzetesen kétlaki, részben délvidéki, szabadkai, részben pedig az anyaországban igencsak Lókúthoz köthető festőművész képei között üldögéltünk a Zentai Alkotóházban. Szajkó biciklijei… A jellegzetes motívumok, amelyek már évtizedek óta végigkísérik a művész pályáját. Bár ahogy az évszámok megjelölése nélkül kiállított, a különböző alkotói korszakaiban készült festményeket méregettem, mintha a kerékpárok színejátszása, színeváltozása jelezné az idő múlását. Egykor még élénkebb ecsettel festette a bringákat, aztán, mintha por telepedett volna rájuk, vagy a színük kifakult a napsütésben, légiesekké váltak ezek a járgányok.

Bicikli a móló végében, bicikli a fénymonolit oldalának döntve, bicikli az éjsötétben. Szinte a semmihez támasztva mind. A semmi oldalába állítva. S ha móló, akkor a semmi partján… S érezni azt is, hogy nincs miben megkapaszkodniuk ezeknek a bringáknak. Ha pedig a kerékpárnak nincs támasza, akkor a tulajdonosának sem nagyon lehet. Vágya, reménye… Még talán. S a fénymonolitnak vetett háttal lesheti csak a pasztellben megbúvó lovat vagy éppenséggel a művész aláírásként használt pecsétjét a képek sarkában, amely természetesen nem is ábrázolhat mást, mint egy – szajkót.

Ültünk hát a biciklik között, amelyeket a művész a falra aggatott, s mintha a megfestett móló a Zentai Alkotóházba nyúlt volna be – mintegy megépült makoveczi remekműként –, ültünk, szinte lépésnyire, megbillenésnyire, a széléről való lepottyanásnyira a semmi partja mellett. S úgy verődtünk össze, mintha csónakunk kötöttük volna a móló széléhez, a zentai Tisza-part dokkjához… Túlzás lenne azt állítani, hogy a világ minden tájáról, de tényleg úgy verődtünk össze, mintha az öt-, hat-, hét- vagy talán ma már nyolcágúnak is mondható síp minden szelepét megfújták volna. Szinte teljes terjedelmében „körbelőttük” az anyaországot, gyakorlatilag csak az Őrvidékről nem érkezett senki (hát most osztrákozzuk le őket?).

Most épp a Felvidékről érkezett, de akár Erdélyből is jöhetett volna Balázs F. Attila. Ahogy Alexa Károly irodalomtörténész írta róla alig néhány napja a lapunkban: „egy folyóirat, a Szőrös Kő, a főszerkesztőtől, Balázs F. Attilától kaptam, aki Marosvásárhelyen született, és átnősült Pozsonyba, ahol könyvkiadót is működtet, perfekt magyar és román nyelven, mert ez is a Kárpát-medence”. Elég csak átkopogni a szomszédba a szelmenci székelykapun, s ott találjuk a kárpátaljai Nagy Zoltán Mihály, Vári Fábián László és Dupka György otthonát. És ott volt Kontra Ferenc, a horvátországi magyar író, aki alig néhány nappal korábban tért haza Lengyelországból, a wroclawi prózafesztiválról. A Mura-vidéket két költő, Bence Lajos és Halász Albert, valamint egy szlové­niai parlamenti képviselő – s nyugodtan mondhatjuk főállásának a prózaírói munkásságát –, Göncz László képviselete.

De érkeztek Erdélyből olyan szerzők is, akik nem nősültek „át” egykor Csehszlovákiába (amikor még volt ilyen…), s akik nemcsak a Café Bulgakov, de elsősorban az irodalom köré tömörülnek Kolozsvárott, név szerint Muszka Sándor, Orbán János Dénes és Vass Ákos; vagyis az E-MIL, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának tagjai. S tőlük tudjuk mellesleg azt is, hogy „az erdélyi magyar ellenállás legszebb formája: a román pénzt elinni”; de azt is illik megtanulnunk, hogy mit jelent a guruzsmás berbécs. S hogy az anyaország se maradjon parlagon, bemutatkozott a szegedi Tiszatáj megújult szerkesztősége is – habár ők is délvidékiek a maguk módján. Elnézést kérek mindenkitől, aki ebből a hevenyészett felsorolásból kimaradt…

Így s ilyen társaságban üldögéltünk hát a legjelentősebb délvidéki irodalmi portál s az egyik legfontosabb vajdasági magyar könyvkiadó, a zEtna – mert mindig kell egy igazi, működő vulkán a kisváros alá – irodalmi fesztiválján. Napokig. S velünk voltak, gondunkat viselték, mint Verebes György festményeinek alvó titánjai: házigazdaként Beszédes István főszervező s nem is csak mellesleg József Attila-díjas költő, Sinkovits Péter, a mindig halk szavúan bölcselő lírikus, Szögi Csaba, a prózában is jeleskedő poéta, Mészáros Anikó, a beszélgetést moderáló fia­tal egyetemista… S talán még mondani illik: voltak ott még sokan mások rajtu(n)k kívül is.

Önmagunkon kívül is.

Így „lőttük” hát körbe az anya­országot, mindenhonnan érkezettek. Mindenhonnan, ahonnan érkezni érdemes. S néhányan jellegzetesen kétlakiak is. Mert ez is a Kárpát-medence… Magyar írók és költők, akiknek a zsebében többfajta útlevél lapul, mint amennyi színe a szivárványnak van. Hogy aztán a találkozó végén mintha mindenki egy-egy Szajkó által megfestett kerékpárt tolna le a mólóról, vagy emelne el egyet-egyet a fénymonolit mellől, s biciklire szállna.

Hogy hazatekerjen. Akármit ta­karjon is ebben az esetben a haza fogalma.

Szabó Palócz Attila, Magyar Hírlap
A bejegyzés kategóriája: Esemény
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>