Kalász István prózája

Blue chip

Kalász István

(regényrészlet)

Én félek a mondat első szavától.

Már nem álmodtam arról, hogy követem apámat az utcán, akár egy kutya, és apám mindig visszaküld így: menj haza, menj már, milyen fiú vagy te? Mert így volt gyerekkoromban, és akkoriban ezt álmodtam egyre. Most élünk ugyanabban a nagyvárosban. Tengernyi ember, fal, ablak, busz, autó, üzlet, bankautomata, kapucsengő, ágynemű közöttünk; apám a város nyugati felében, én a keletiben laktam, és (szinte) soha nem gondoltunk egymásra.
Mert: nem voltunk egymásnak fontosak. Mert: nem gondolt senki sem ebben a „nem-családban” a halálra? Lehet. Egészen addig, amíg a halál megérkezett. Mert bizony megérkezett egy szeles, októberi napon. Mélykék volt az ég, akkor, amikor…
Meghal, mondta az orvos, ha nem kap új vesét. Ó, jaj, mondtam erre nőiesen, és megmarkoltam a szék vigaszkarfáját. Új vese kell?  Család, kérdezte az orvos, van-e?
A hatalmas családi tablón volt tanár, vasutas, mérnök, paraszt, érzékeny magyar, bizalmatlan sváb, volt városi, komor falusi. Megannyi komoran kirajzolódó arc. Megannyi kabát, koszlott ing, szép zakó, cipő, csizma és könyv. A vese olyan, mint egy gyűjtő, egy edény, mint egy…, maga rossz volt önmagához, mondta az orvos, a dialízis drága, maga szeszélyes ember, szereti az életet. Amúgy a dialízissel is meghal! A gép a lassú halál, érti? Maga nem akar lassan meghalni, ugye? De az országnak sem érdeke, hogy éljen. Az életben tartása drága.
Anyám, apám jutott eszembe. Meg az, hogy senkivel sem törődtem. Hogy ittam, ettem, késtem, dolgoztam, olykor hazudtam. Hogy nehéz ember voltam harminckilenc évesen. Hogy az összes bizniszes barátom házat vett a város szélén, és a sok-sok „NEM” volt az életlistámon: nem voltam Nápolyban, soha nem tüntettem követségek előtt, nem láttam a piramisokat, sem a Taj Mahalt, nem mentettem fókát, nem ápoltam tört szárnyú gémet, nem ugrottam ki üvöltve repülőgépből pamutcsomaggal a hátamon. Csak ültem a rendelői széken. Néztem azt a kis leletes papírt, amit az orvos is nézett. Az életem végének adataival. Család, mondta az orvos, az jó, ha van. Mert a gének, érti? A génekben bízhatunk.
Jó, mondtam, a szüleim? Ők kimenthetnek engem ebből az izé-mizériából? Ja, és a vese olyan, mint a tölcsér, gyűjt egyre, gyűjt…
Anyám? Huszonkét évesen szült meg engem, még ma is fiatal, alkoholt soha/ritkán ivott, komoly betegsége sem volt. Nem hitt Istenben. Poros-álmos alföldi városból jött, amiről azt mondhatom: inkább faluról jött. Volt/van ott friss levegő, lassú beszéd a kerítés fölött, libák a ház mögött, könyvtár, kerékpározás, anyám tanár volt a városi gimnáziumban. Egy éve ment nyugdíjba, veséje jó. Apám? Fiatal volt ő is, mondtam már, apám festőművész akart lenni. Mi lett belőle? Kritikus,  múzeumban szakértő, vastag falak mögött ül, irodájának neoklasszicista ablaka van, napközben új és régi festményeket néz, külföldi folyóiratokból idéz, telefonál második feleségével, tanulmányokat olvas, ergo: ő mondta meg, mit szeressen a nép. Fiatalon még Krisztust festett, talán hitt megváltásban? Két remek anyai vese, két használtabb apai. Engem nagyanyám nevelt. Ő hitt istenben, a kisváros határán túl nem jutott, de mindent tudott az élet fontos dolgairól, ő már halott, pedig az ő veséje jó lenne nekem.
Álltam félmeztelenül az orvosi bizottság előtt. Mi maga, kérdezte az orvos. Mondtam, reklámban utazom, tudja, azok a filmecskék a filmek alatt. Hány éves? Mondtam. És mit akar? Mondtam, élni. Mondtam még, hogy tudom, nehéz ez, mert másvalakinek kárára spekulálunk. Hogy mondjuk arra: napos-szeles tavaszi napon felbukik egy fiatal, szőke férfi a motorkerékpárral a kanyarban. Jön a mentő, elviszik a fiatalt, felnyitják izmos testét a sebészek, kiemelik belőle a csöpögő szervet. Engem hívnak telefonon, siessek a műtőbe, van itt és most egy vese. Azt is mondtam még, vannak szüleim, de nemigen szeretnek engem, pedig a gének alapján kellene, hogy szeressenek. Engem a nagymamám nevelt, ő gyakran mondta, hogy látott elég borzalmat a világban, ötvenhatban kiabáltak az utcán, egy fiatal férfit fejbelőttek mellette, a nagyapámat megverték a rendőrök, a kocsmában részegen beszélt, és a nagyanyám még azt is mondta többször, hogy a szüleim gonosz, önző emberek. Különösen a fia. És mondtam, hogy kettesben élek a kutyámmal. Erre nevettek, majd közölték, várólistán vagyok.
Szédülés, görcs gyötört, telefonáltam anyámnak, mondtam, a vesém ázik, rohad szét bennem, elmondtam, hogy a budai, villában rendelő ősz magánprofesszor mit mondott: fél/egy évem még, ha van! Anyám sírt. Mert szép az élet, ha nincs sok hátra. Mondtam erre, hogy a gének ereje fontos, az ő veséje jó lenne belém, és anyám azt mondta, elmegy az orvoshoz, nézeti magát, eladja a szántóföldet a volt párttitkárnak, akié már az egész vidék, aki strandot akar építeni a város határában gazdag németeknek, osztrákoknak, minden mindegy már, csak én éljek. Még. A fia. Mert hisz bennem. És ennek, bevallom, örültem. Meg arra gondoltam, milyen izgalmas is ez az egész.
Reggel a kutya hosszasan nézett rám. Álltam a konyhában, vesém görcsölt, a kutya/Jim (olykor Gin) pedig úgy nézett, mint aki tudja, van halál. De nincs halál, üvöltöttem rá, Jim erre a konyhakőre pisált, majd röhögve bement a szobába. Megszólalt a telefon, apám volt a város túlsó feléről. Hogy tegnap este hallottam anyádtól, kezdte sunyin, baj van? Hogy a veséd? Hogy az orvos?
Kell egy vese, mondtam erre, neked kettő van, te génekben hasonló vesékkel élsz. Nekem egy sincs már, gyógyszert szedek egyre, hamarosan vérmosógépre kötnek, le fogok fogyni, elsorvadnak az izmaim, zavart hülyeséget beszélek majd, meghalok, na! Te segíthetsz, jöttem a reklámszlogennel. Apám sóhajtott, megkérdezte, hogyan történhetett mindez? És ekkor tudtam, ő nem fog segíteni. Ő majd hiteget, de nem veszi fel a telefont. Aztán persze a síromnál motyog valamit, biccentget a koporsómra, másnap bemegy az irodájába, az arcképemet kiteszi az asztalára, a kollegák rázogatják a kezét a liftben, neki mindegy, meghalok-e? Letettem a kagylót, nem értettem az életet, de ez az életet ez nem érdekelte. Később üzenetrögzítőre anyám beszélt rá, fiam, voltam orvosnál, megvizsgáltak, azt mondták, a vesém katasztrofális, csoda, hogy még élek, fiam, tőlem örökölted ezek szerint a rossz vesét, fiam, … én nagyon…, PIIIP. Vártam, feküdtem, bort ittam, maradtam aznap az ágyban. És másnap is, mint egy rovar a padlórepedésben, ami arra vár, hogy melegebb legyen, igen, úgy feküdtem a matracok között, vártam, álmodtam. Jim aludt a lábamnál, öreg kutya volt már, előző/részeges gazdája azzal szórakozott, hogy meggyújtotta a bundáját; Jim ekképpen mindent tudott a világról, én meg csak Jimről tudtam mindent.
Álmomban diáktáborban voltam. Tó partján. Sok gyerek, zaj, ebédlő, közös éneklés, reggeli torna, hajszolt sorakozók, durva versenyek. Hatalmas teremben aludtunk, éjjel megvertek a többiek. Ütöttek, röhögtek, ütöttek. Szereztem papírt, levelet írtam hajnalban, a papírt elvittem a tábor hátsó kerítéséhez, ott álltam, jött egy fiatal nő, megkérdezte, mi baj, én eldadogtam, el akarok innen menni, a levelet szüleimnek írtam, jöjjenek értem, vigyenek el. A nő nevetett, elvette a papírt, azt mondta, feladja, elküldi. Álmodtam tovább, hogy hívattak az irodába, ott apám és anyám bámult rám. Anyám mutatta kék foltokat a karomon, az arcomon, a táborvezető a vállát vonogatta, később az udvaron apám azt mondta, figyelj, már nem lakunk ott, nem tudunk oda visszavinni, nincs meg a szobád, ahonnan eljöttél, ne nyavalyogj már, különben is elválunk, ezt nem lehet kibírni.
Így feküdtem, álmodtam a szobában, mint egy bogár a dohos repedésben, majd a harmadik nap reggelén hirtelen azt kérdeztem magamtól: mit tegyek? Adjam el lakást? Az autót. Menjek el Norvégiába? Üljek a tengernél? Egy fjordban? Ott haljak meg? Vagy dögöljek meg egy portugál halászfaluban egy unott orvos karjában? Ugorjak le a hídról?
Később zöld vizet hánytam; mintha nyálkás békák úsztak volna bennem, aztán mégis felkeltem, bementem a kórházba, az orvos adott másik gyógyszert, majd papirkán telefonszámot csúsztatott át az asztalon. Este felhívtam a számot, bársonyos női hang jelentkezett, a nevemen szólított, azt mondta, tudja, beteg vagyok, és ha élni akarok, tudnom kell, az élet drága. Kérdeztem, mennyibe kerül az élet? Mire kell számítanom? A nő azt mondta, ilyesmiről nem beszél telefonban, találkozzunk. És én megéreztem a bársonyos hangjában a kegyetlen profizmust.
Elmentem, leültem a belvárosi presszóba, néztem a tomboló utcát, bent a fiatal nőket, a hencegő fiatal férfiakat, a pincérlányokat, szombat este volt parfümillat szállt, bizsergés, vágy, kíváncsiság, az alkoholos italok és cigaretta reklámideje, ültem, éreztem, néznek valahonnan, aztán jött a nő. Minden fekete volt rajta, a blúz, a nadrág, a haj, a szem, a tekintet. Mondtam neki, így kell ezt csinálni, a partner rögtön a halálra gondol, ha meglátja, a nő nevetett, és azt mondta, ne legyek cinikus, az élet drága, mert: a vese drága, a szállítása drága, az operáció drága, a hallgatás a legdrágább, az idő rohan, de időt nem lehet venni, tehát?
Mi tehát, néztem rá.
Akarja-e?
Mit akarok-e?
Az életet, mondta a nő.
A szomszéd asztalhoz gyönyörű lány ült le, átnézett rám, bele egyenesen a szemembe, rám mosolyogott, és ettől a mosolytól, az élet gyönyörűnek tűnt, spontán fogyasztó lettem, igen, mondtam a fekete nőnek, élni jó, akarom. A nő papírt tett elém, én pedig aláírtam. Majd jelentkezünk, mondta a nő, felállt, elment, a gyönyörű lány is felállt, ment ő is. Utána futottam, ne siess így, szóltam halkan, ő megfordult, én csak a munkámat végeztem itt, a mosolyomért fizetnek, mondta, és ekkor rájöttem, ezek remek szakemberek, a lány velük volt, ő volt a csali és mosolya a reménykedő lelkem megvétele.
Hétfőn bementem az irodába. Mindenki ült, nézte a monitort, senki sem kérdezett semmit, Hans, a német főnök, a Berlinből lerendelt főnök, a helyi blue chip hivatott, és kérdezte, hol voltam napokig?

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>