Paluska Zsuzsanna verse

Utána

Paluska Zsuzsanna

lihegő port kavarva magam után poroszkálok,
mögöttem császkálnak, ide-oda lengnek a lángok.
elfújta a szél tehát a homokszemcséket.

A szenvedés kibontakozása

azt súgja minden kínnal lenyelt perc,
hogy hiányzol. a te neved prüszkölve szét a világban.
mert rátapadsz aggódón minden gondolat-kezdeményre,
hogy jaj, nehogy elhagyjalak.
szeretlek.
elzárom az idő árván maradt kincseit,
hogy minden mondatod újraélhessem.
s ha már ezerszer végigsírtam minden pillantásod,
akkor igen. akkor foglak csak elfeledni.
de ha illatod mégis érzem,
akkor fogok csak néha egy-egy kísértetkönnyet ejteni.
utánad.

Eltűnés

eltűntél, mint ahogy a nyár szalad,
el hirtelen, ha üldözi az őszi szél.

Két szindróma

koppan az üres szél a szárnyamon,
vörösen világitó szabadság száll a toronyból
feléd.
szalad a megértés a víztükrön,
és jaj a magány most milyen árván rohan borongós
beléd.

kúszó csillagok lágy buborékban keresgélik az ébredést.

gondolataimon botorkáló jéghidegség.
fagyosan táncolnak az emlékek a zöld ködben,
s csillog egy szerető, szempár-méla idegenség
baktat belém.
kezeddel játszik sóhajom,
végigkólicál lényeden,
lelkeden,
de csak ha engedem.

Üres kiáltás

kihúnyt tüzek melegétől verejtékezve
(egy gyökerestől kitépett facsonk aléltan lebeg a sodrásban)
már semmitmondó felhőket bámulva az égen,
hogy értelmetlen alakzatokat rajzolnak ki,
nem kívánva üresen, hogy jelentést kapjanak…
rettegve attól, hogy még azt is kutatni kellene
(ekkor elémszambázik egy szuperhős vad jelleme,
és én kurtán csupán csak elszégyellem magamat.)

a pillantás leblokkolja tudatunk álmait,
ráébreszt a libegő valóságra,
becsukod a szemed,
és hatalommá lesznek
az álom ármányos játékszerei.

Utóhang

igéző varázslat (átok), amivel bájolsz.
pillanatnyi látomás voltál csak. elrepülsz.
torzód itt maradt lelkemben, mikor meghaltál…
kísértetként idefészkeltél, szívemen ülsz.

Utolsó kiáltás

elaludt már a szám szélén némán meghúzódó fáradt mosoly.
hajdan hevesen lüktető lelkem helyén holt üresség honol.
a kábulat a mélység köpenye alá bújik,
és a varázslat meghúzódik egy kapualjban.

lezárja vadul villogó szemét a mazochista szerelem,
és lassan becsukom sóvárgástól apróvá aszott tenyerem.
a csalódások gödrében hasztalan kiáltás…
de a szív – az gátlástalanul csak játszik tovább.

Kategória: Startkő | A közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>