Mészáros Anikó prózái

Peliván

Mészáros Anikó

Álmos márciusi reggelen furakszik fejembe az a röpke gondolat róla. A nyikorgó
vonatkerekek vidáman zongoráznak nevének betűin. Es-ti, Es-ti, szótagolnak lelkesen, s behunyt szemem mögött élesen rajzolódik körül kedves alakja.
Hangos füttyszó hasítja ketté e délibábot, egy fékcsikorgás kísérte harsány hang megállót kiált. Álomittasan burkolózom a segítő kalauzkar védelmet nyújtó ölelésébe, könnyedén libbenve a kosarat cipelő asszonyok, rohanó aktatáskás férfiak, tipegő gyermeküket cibáló ideges édesanyák méhkasába.
Pajkos tavaszi szellő kapaszkodik szoknyám szélébe. Mélyet szippantok az ébredező város mézillatából, ujjaim nevetve simogatják az ismerős épületek szegleteit, s az első napsugarak langyos csókot lehelnek csupasz tarkómra.
Cipellőim izgatottan keringőznek a belváros felé vezető utcák macskakövein. Szorgos eladók csinosítgatják színes kirakataikat, fürge söprűk tisztítják a boltok falépcsőit, gondos kezek puha párnákat hordanak a kávéházak teraszán várakozó fonott székek ölébe. Egyszerre az öreg fák között megbúvó Peliván cukrászda előtt találom magam.
Rozsdás cégtáblája cinkos kacsintással csábít, mire megadóan telepedek egy kecses lábú asztal mellé. Fehér hajú, görnyedt hátú pincér igyekszik felém azon nyomban. Gyors mozdulattal terítőt cserél, s széles mosollyal üdvözöl:
– Isten hozta drága kisasszony! Már ezer éve… Hozhatom a szokásosat? – hadarja, s válaszomat meg sem várva kedélyesen fordul sarkon. Az utána helyet foglaló különös csendet a zöldellő ágak halk pusmogása töri meg. Ha ezek a levélkék mesélni tudnának – sóhajtom –, kétségtelenül azokról a másnap délelőttökről fecsegnének az árnyékukban ücsörgőknek. Kiváltképp egy bizonyos szerdairól.
– Elnézést a késésért Lilike! Haragszik? – huppant le mellém egy öltönyös férfi.
– Már két krémest is befaltam, amíg magára vártam Kornél!
– Akkor engedje meg, hogy közösen fogyasszuk el a harmadikat! – vigyorgott. – Pincér!
– Nem lehet – emeltem magasra a fejem –, megárt!
– Mondja, drágám, mégis mivel tudnám kiengesztelni kegyedet azon kívül, hogy
alázatosan esedezek bocsánatáért?
– Ahhoz holmi sütemény biztosan nem lesz elég! – öltöttem ki piros nyelvem, s durcás grimaszból hangos kacagásban törtünk ki mindketten.
Időközben a főúr is megérkezett, tálcájáról két pohár gyöngyöző pezsgő került elénk.
– Ünneplünk valamit? – kérdeztem.
– Lilikém – ragadta meg a kezem két korty között –, én azt akarom, hogy legyen a
feleségem!
– Hová gondol, Kornél! Megbolondult?
– Légy az én Esti Liliomom! – súgta.
– Esti úrnak fejébe szállt a pezsgő! – legyintettem.
– Már mindent elterveztem! – habogta. – Holnap reggel elszökünk innen! Meg sem
állunk Olaszországig, Franciaországig, Angliáig vagy odáig, ahová a kisasszony szíve leginkább húz!
Precízen rajzolt képzeletbeli térképet az asztalon heverő szalvéták, tányérkák, hamutálak segítségével, és lelkes hadonászások közepette mesélt városokról, terekről, színházakról, zenészekről. Végül többórányi magyarázat, többtucat lelkes elmélet, s millió cukros kérlelő szó után beadtam a derekam. Hát szökjünk! A délután hátralevő részét csomagolással töltöttem, később hosszú bűnbánó levelet körmöltem szegény szüleimnek, majd ruhástól bújtam ágyba. Meredt szemmel bámultam a plafont egész éjjel, s amint világosodni kezdett, szívdobogva rohantam a csípős hajnali hidegben, hiába várakozva aztán az állomás csúfosan ketyegő faliórája alatt.
Ahogy keserédes emlékeim kávét loccsantanak lúdbőrös combomra, idős pincérem
sertepertélve pakolja elém a habos feketét meg a friss krémest.
– És az én lókötő Kornél öcsém is magával jött? – érdeklődik.
– Nem – felelek kurtán.
– No, majd hazatalál a csibész! – néz rám huncutul. – Hiszen a Peliván előtt viruló
liliomok illata a világ végéről is idecsalja a mi poros Bácskánk eltévedt vándorait.
Ijedten húzom magamra menekülni próbáló vállkendőm, selymével takarózva talán nem árad túl messzire hívogató parfümöm.
– Elnézést a késésért, Lilike! Nagyon haragszik? – hallom a hátam mögül. Összerezzenek.
Válasz helyett nagy falat édességet tömök a számba. Egyik kezemmel sálamat szorítom, másikban görcsösen remeg az apró villa, s azt kívánom, bárcsak felébrednék ebből a kávézaccos félálomból.

Vitamin

Nem hiszed, hogy szürkületben korom száll a zöldre, hogy olyankor gömbök váltják fel a szegleteket, körvonalak settenkednek némán, hamuszínben pompázik a Mária utca, hogy fakókék az égbolt, nem nyílik a muskátli, galambszar hullik a válladra, hogy a sarkon túl eltévedek, belém ütköznek a járdaszegélyek, összegabalyodnak a cipőfűzők. Azt sem hiszed, hogy szürkületben homályosak az arcvonások, sótlanok a szembejövők, elmosódnak a szemöldökök, hogy füst cirógatja a frissen mosott ruhát, lepedőket szaggatnak a lányok, piszkosak a szappanhabok. Pedig szürkületben hályog ül a szembogarakra, tompa fényű az aurád, és kezet rázok az árnyékoddal. Talán azt sem hiszed, hogy az A-vitamin narancsos szempillákat fest a koraesti szürkegémekre, hogy barack leheletű vándorok járják a világot, hogy tejfehér ködképek ragyognak a lábad nyomán. Mégis itt állsz előttem, hónod alatt egy köteg sárgarépával. Már elhiszed, hogy szürkületben nem táncol az inga, visszafelé szalad a gyerekzsivaj, megdermed a város, és minden ember ébenfekete.

Metszetek

Forró vízcseppek kopognak csípőcsontomon. Ölelő testmatracom álmosan sóhajt.
Combjaink között fekete zománckép árulkodik. Lábujjaink szappanhabos tánca levendula emléknyomatot hagy a párás tejüvegen.
– Te vagy a legjobb barátom! – szuszogom a felemelkedő mellkaspárnára, majd a
lefolyóba ereszkedünk egy kósza törölközőbolyhon.

– A szempilládon himbálóztam.
– Azonnal kiszimatoltalak a többiek közül.
– Nem tudtam ki vagy, és mit akarsz.
– A hajadból őszillat áradt.
– Vihogva nyomtam a kezedbe egy szerencsegesztenyét.
– Mindenki köréd gyűlt, hogy mosolyodban melegedjen.
– Akkor találkoztam először T-vel.
– Akkor találkoztál először T-vel.
– Vodkanarancsot szorongattam.
– Vörösen izzott az a komisz sálad, amelyiket egy reggel körömcsipesszel feszítettem le rólad.
– Táncolni akartam, de néhány rasztafonat gubancolódott tincseim közé.
– Aztán egy idegen vállra szenderedtél.

– Télen mézet csöpögtettem a forralt borodba.
– A karácsonyi kókuszgolyódból féltálnyit behabzsoltam.
– Lángoló italt is öntöttem mellé, a kockacukrot otthon felejtettem.
– Szúrósan nézted, ahogy csak azért is üvegből nyelem az abszintot.
– Három kör után szárnyam nőtt.
– A zöld tündérek királynője voltál.
– T. ágyában ébredtem.
– Csókolózó hippibőrbe bújtatok T-vel, miközben kiviből faragtam pipát.
– A frissen meszelt falról vörösbor csordogált.
– Vitamindús füstöt eregettél a falon lógó szellemek orra alá.

– A Léghajó Klubban finom koktélt kevertek.
– Amíg a tömeggel sodródtam valaki levett a lábadról.
– Egy hete még T. kezét fogtam a vár udvarán.
– Egy hete még T. keze markolt a seggedbe.
– A valakit, aki a karomon zongorázott, akárkire cseréltem fél órán belül.
– Később a színesbőrű zenész hotelszobájába invitált.
– Kacagva riszáltam magam a zenekar lábai előtt.
– Kezet csókoltattál vele, s máris másra vágytál.
– A szájharmonikás csak nekem játszott.
– Nevetésed az emeleten is csilingelt.

– Legutóbb rabló jelmezben láttalak.
– Mikor a konyhába léptem, lavórban kavartad a bloody maryt.

– Alig találtalak az ütemre ringatózó álarcok között.
– Túl sok borsot szórtál bele.
– A teamécsesek halvány fényében eltévesztettelek.
– Hamar a fejedbe szállt, néhány áttetsző korttyal együtt.
– Az erkélyen egy vámpír kiszívta belőlem levegőt.
– Az én lábammal jártál.
– Valahol elhagytam a cipőmet.
– Azt mondtad, szeretsz.
– Azt mondtam, szeretlek.
– Karolkozó denevéreket rajzoltam púderes homlokodra.

– Amikor visszajöttél, még jobban hiányoztál.
– Amikor visszajöttem, csak néztelek.
– Rumos kólát szolgáltam fel tulipános fazékban.
– Megőrjített a kivillanó melltartópántod.
– Gitárszóra daloltam neked.
– Medvesajtot csúsztattam a blúzodba.
– Azt az édes löttyöt már ott kellett volna hagynom.
– Ajkaimmal szaladtam a dekoltázsodba.
– Később kamerák előtt csókoltál szájon.
– A szúrós borostámra panaszkodtál.
– Édesen szúrt a sajtos borostád.

Valahol vécétető csattan. A tükrös polc beleremeg. Rézlábakon egyensúlyozó
porcelán ágyunk nyomot hagy térdemen.
– Te vagy a legjobb barátom! – lehelem egy tricepszre.
– Akkor csókolj meg újra! – hörög fel a válasz.
Egy kicsit még ellenkezem.

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>