J. K. ébredése
Sándor Zoltán
A fiatal J. K. reggel felébredt, kinyitotta a szemét, a megszokottnál kissé gyorsabban folytatva a lélegzést megkísérelte elterelni a legutóbbi álom képét, ami eléggé nehezen ment, káromkodott hát egyet, keserű nyála végigcsorgott a meleg párnán, az éjjeliszekrényről leemelte a cigarettás dobozt, reszkető ujjakkal a szájába dugott egy szál cigarettát, meggyújtotta, bal kezét feje alá helyezte, és először végignézett a mellette fekvő nőn, akit előző este ismert meg egy bárban, amíg itala mellett valamilyen lelkét mardosó kérdésen töprengett, és akinek alapjában véve – most vette észre – szép teste volt: nem szokványos, inkább egy festői remekműre hasonlított (ő, sajnos, nem festő), majd a vízhólyagját feszítő érzésre lett figyelmes, elnyomta a parazsat, megdörzsölte szemét, miközben ismét egy álomjelenet tűnt fel előtte, felugrott, óvatosan elfüggönyözte a titokzatos élvezet szobáját, megvakarta a hátsó felén az éjjel kinőtt pattanást, eldöcögött a fürdőszobáig, pisált, megijedt a tükörtől, köpetében vékony vércsíkokat fedezett fel, megmosta fogát, arcát óvatosan benedvesítette, elzárta a csapot, gatyát rántott magára, visszasétált a szobába, a nő már nem volt ott, lehet, hogy soha nem is létezett, csak képzelete szüleménye, mellékes, leült az íróasztal elé, fellapozta a kikészített könyvet és kinyitotta jegyzetfüzetét, de alig olvasott el néhány sort, émelyegni kezdett a gyomra, gyors léptekkel újra a fürdőbe ment, letolta magáról a kis fehér rongydarabot, ráült a csészére, és még ott nyögött, rájött, minden helyes gondolat azon az úton születik, az ágy és a WC-kagyló között, a többi mind hazug, kitalált; megkönnyebbült, felállt, a furcsa kerámiacsoda fölé hajolt, beledugta a fejét és felindult: töröletlen fenékkel, telve vággyal, berontott szobájába, megkereste a nőt a lepedők között, kifeszítette, megölte, feltámasztotta, életet lehelt belé, az Ő szemével nézte önmagát – és felébredt.
J. K. vallomása
– Nincs lakásom, nincs autóm, jogosítványom sincs, és általában pénzem sincs; az emberek többségét ki nem állhatom, és gyűlölök mindent, amit ők szeretnek: állami, vallási és nemzeti ünnepeket, lakodalmakat, megható temetéseket és tragédiákat, születésnapokat, intézményes egyházakat, karneválokat, mítingeket és az ott záporozó mellébeszéléseket, nyaralásokat, teleléseket, szervezett kirándulásokat, politikai, társadalmi és ünnepi felvonulásokat – a fanatizmus posztmodern formáit –, szilveszterezéseket, osztálytalálkozókat, kirakatpereket, szilikonmelleket, latin-amerikai telenovellákat és angolszász szappanoperákat, steril trécseléseket a kamerák előtt, valóságshow-kat, szépségválasztásokat, sztár-revüket, fényképnézéseket és fényképezkedéseket; a napi politikai események hidegen hagynak, akárcsak a nyilvános hitviták és a cyberháborúk, amelyeket túlnyomórészt komplexusos, impotens tökfilkók folytatnak számítógépeik mögül; idegesítenek az anakronisztikus eszmék újraéltetőinek ömlengései, ásatag értékek szószolóinak affektált oráció-virtuskodása, a divattervezők hóbortjai, a stupid haláljátékok és a humánus halálbüntetések végrehajtásának élő közvetítései; az állat- és természetvédők nagy részét hipokritának tartom; nem hiszek a tudományban – meggyőződésem, hogy nem más, mint az emberi értelmetlenség csiszolására és edzésére szolgáló roppant rendszer –, a közkedvelt istenekben, a talizmánokban, a varázsszerekben, az etnomítoszokban, a lélekvándorlásban és az elvándorlásban, az életben a halál előtt, a halálban az élet után, a progresszivitásban, a demokráciában, a világkrónikákban, a történelemben, a sorskönyvben, a Nagy Testvérben, a véletlenekben, a barátságban, a szerelemben, de veled szívesen lefeküdnék – suttogta a fiatal J. K. izgatottan a kiszemelt szépség fülébe egy zajos éjjeli mulatóban. A hatalmas tömegben testét hátulról egészen a lányéhoz illesztette, annyira, hogy érezhette forró csípője mozgását és a gerincoszlopán végigáramló bizsergést heves szónoklata közben. Miután elhallgatott, a lány az arcára szegezte tekintetét és elmosolyodott.
– Sok a duma – mondta halkan, hamiskásan J. K.-ra kacsintott, majd megfordult és apró léptekkel távozott.
J. K. levelei
Barátjához írt levelét J. K. a következő mondattal fejezte be: „Élő paradoxon – a halhatatlan halál.”
Érdekes, gondolta a postahivatalnok kisasszony, miután véletlenül elolvasta a vékony fehér borítékon áttetsző szavakat. Máris megjegyezte J. K. nevét.
A következő levelet J. K. óvatlanul nem ragasztotta le. A postahivatalnok kisasszony, miközben pecsétet ütött a bélyegre, észrevette ezt. Képtelen volt ellenállni a kísértésnek, tudta, hogy erkölcstelen dolog, amit tesz, sőt még a jogszabályokkal is ellentétben áll, mégis kinyitotta a borítékot, és elolvasta J. K. levelét. Ujjai megremegtek, szíve zakatolt, amíg tekintetével a párhuzamos tintafoltokat kísérte.
J. K. újabb levele az élet értelmével és az elmúlással foglalkozott, amelyet a feladó egy metafizikai jellegű anekdotával zárt le:
„Kétezer évvel ezelőtt egy földönfutó arra kérte barátját, hogy mutassa meg neki a helyet, ahol az élet tiszta világosság, mire az illető azt válaszolta, hogy mindenki, aki megismerte önmagát, látta már…”
A postahivatalnok kisasszony nyomban feljegyezte ezt a mondatot, és ezen túl – elvetve minden előítéletet – rendszeresen kibontogatta J. K. leveleit és többször is végigolvasta mindet. Külön füzetet vett, amelybe csak J. K. gondolatait jegyezte be.
Egyik későbbi levelében J. K. arról írt, hogy álmában katonaszökevény volt, akit dezertálás miatt halálra ítéltek. Hátrakötött kézzel a kivégzőosztag elé állították, de mielőtt még eldördültek volna a fegyverek, felriadt.
„Ébredésemmel sikerült meghiúsítanom a kirótt büntetés végrehajtását, vagy csak ügyesen megmenekültem a rám mért balsors elől? Nem tudom, de újra meg újra felmerül bennem a kérdés, hogy életünk során vajon hányszor kényszerülünk abba a helyzetbe, hogy földi létünk meghosszabbítása érdekében átaludjuk saját halálunkat…”
A postahivatalnok kisasszonynak összeszorult a szíve, amíg a levelet olvasta. Szegény, sajnálkozott magában, majd összeszedte bátorságát és felkereste J. K. házát. Le-fel ólálkodva várta, mikor jelenik meg a kiszemelt személy. És ha netán feltűnt volna a láthatáron?! Ó, az az elragadtatás, az a lelkesedés, az a kimondhatatlan zsibongás teste minden pórusában, az a vágy, amely tettre késztet, és a félelem, a megmagyarázhatatlan szorongás: mi lesz, ha megtudja, hogy valaki beleolvas magánjellegű írásaiba, belekukkant sokszorosan elrejtett lelkének meztelenségébe, talán megvet majd, talán szóba sem állna velem… Nem, nem volt mersze a postahivatalnok kisasszonynak leszólítani J. K.-t. Majd kivárom a megfelelő alkalmat, gondolta.
A füzet közben megtelt, és amikor a legkevésbé várta – már-már reményét is elvesztette – rámosolygott a szerencse. J. K. legutóbbi levele így végződött:
„Holnap mást írtam volna. De én ma írtam. És te holnapután fogod olvasni. Én a jövőnek írok, te a múltat olvasod. Mi van a jelennel? Minden egybefolyik és mégis megismételhetetlen minden. Igen, pont ilyen. És innen ered a varázsa. Az, amire nincs magyarázat. Magyarázd meg mindezt… Kérlek!”
Amint elolvasta a fönti sorokat, a postahivatalnok kisasszony előrántott egy papírt, és a lapra firkantott néhány mondatot. Nem törődve zsörtölődő főnökével, még kevésbé a méltatlankodó ügyfelekkel, magára rántotta kabátját és pillanatok alatt J. K. ajtaja előtt termett. Becsöngetett. J. K. háziköntösben nyitott ajtót. Szeméből kíváncsiság sugárzott.
– Igen? – mondta az izgatott nőszemélynek.
– Elnézést, hogy csak így betoppanok, de egy levelet hoztam önnek – ezzel átnyújtotta J. K.-nak a fehér borítékot, aki le nem véve tekintetét a lányról, átvette a levelet, majd figyelmesen megvizsgálta azt.
– De hiszen ezen nincs sem feladó, sem címzett. Honnan tudja, hogy nekem szól?
– Onnan, hogy én írtam… Önnek.
Ez igazán meghökkentő felelet volt J. K. számára. Még egyszer jól végigmérte a csodálatos leányzót, majd előhúzta a borítékból a levelet. Ez állt benne:
„Semmi sem történik véletlenül, mert bármi történjen is, fejlődünk általa. Magyarázatot kértél a megmagyarázhatatlan varázsra. Íme: Én vagyok a jelen.”
J. K. és a nyáj
A fiatal J. K. érettségi után a forró nyári délutánokat álmodozással töltötte. Utazott. Ismeretlen, nem létező tájakra.
Az idő múlt.
Egy reggeli után a fiatal J. K. felkelt a kenyérmorzsával telített asztaltól, és az ablakon beszűrődő napsugarak kereszttüzében letépte a falhoz tapadt naptárról az ismeretlen festő síksági tanyát ábrázoló művével illusztrált Július hónapot. Rájött, mennyi mindent elszalasztott, amíg a szobában vesződött: könyvek, álmok és eszmék társaságában. Gondolta: változásra van szükség. Utazni kellene. De a valóságban. Korlátok nélkül.
Olvasta valahol, hogy léteznek a világon úgynevezett nomád-passzusok, amelyeket olyan személyek élvezhetnek csak, akik egész életüket nyájukkal töltik legelőkeresésben. Nem akarom álmodni az életem, gondolta, élni szeretném az álmaim. Nem megyek egyetemre, dolgozni fogok és összegyűjtöm a kellő pénzt a nyájra.
Így is történt. Legalábbis részben. Valóban kiiratkozott a biológiai tanszékről, és kirakodó munkásként elszegődött az egyik üzletlánchoz, de a meló nem hozta meg a várva várt eredményt.
Az idő múlt.
Egy esős, kora őszi délutánon, mintha csak igazolni szerette volna, hogy ha valamit tényleg nagyon akarsz, akkor az egész világmindenség összeesküszik, hogy megvalósítsd azt a célodat, hogy, hogy nem, a fiatal J. K. egy szerencsejátékon elnyerte a főnyereményt. Óriási pénzösszegben részesült. Most már volt miből megvenni a nyájat, volt miből beszerezni a hosszú úthoz szükséges felszerelést, volt mivel megvesztegetni az illetékes urakat, hogy mielőbb kézbesítsék a nomádútlevelet. Amikor minden készen állt, a fiatal J. K. útnak indult saját álmait élni. Erdők, mezők, ligetek és legelők ösvényét taposta. Nappal énekelt, éjjel furulyázott.
Az idő múlt.
Egy este, az egykori fiatal J. K. szerény vacsorájának elfogyasztása után így morfondírozott: elindultam megtalálni a szerencsémet; elindultam találkozni a neves tudóssal és a szőke hajú, kék szemű hajadonnal; elindultam élni az álmaim; de nem találtam semmit. Se szerencsét, se tudóst, se gyönyörű leányzót. Esztendők és esztendők óta még egy emberrel sem futottam össze. Birkákkal háltam, birkákkal társalogtam, birkákkal folytattam eszmecserét…
A langyos szél a környékbeli fák lombjai közül édeskés gyümölcsillatot permetezett szét a levegőben. J. K. csendben szíva magába a szédítő illatpárát, rádöbbent, hogy az élet és álom között áthidalhatatlan szakadék tátong, mert csak az álmokban vezeti a pásztor a nyájat, az életben a birkák vezetik a pásztort. Elfújta a halványan lángoló tüzet és lefeküdt. Eszébe jutott az az augusztusi nap, amikor kiszakított egy hónapot az idő roskatag várfalából. Gondolataiban ismét az időt szaggatta. Éveket és évtizedeket tépett szét icipici darabokra.
Újra álmodott. Laboratóriumban volt, és lelkesen magyarázott valamit kolléganőjének a sejtek felépítéséről. A lány elragadtatottan habzsolta magába szavait, és szeretetteljesen bámulta őt tündöklő kék szemével…
J. K. a sivatagban
A fiatal J. K. szívesen járt a sivatagba. Folyton azt mondogatta: sokkal értékesebb ott rábukkanni egy fűszálra, mint a Paradicsomban a rózsakertre. Képes volt napokig éhen-szomjan kóborolni a végtelen homoktengerben, tűrni a fergeteges szélviharok szeszélyét, dűnék mögé rejtőzni kegyetlenségük elől, s közben hallgatni a homokszemcsék egyhangú sercegését.
Harmincadik születésnapján egy különös álmot látott. Ismeretlen tájakon kószált, csakhamar el is tévedt, és ki tudja, mennyi ideje bolyongott már céltalanul, amikor megpillantott egy fiatal nőt. Egy országút menti szemétdomb kellős közepén ácsorgott.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte tőle.
– Látod, várakozom. Egy vagány ír író idehelyezett, hogy isten tudja, meddig várakozzam eszményi lényére. Úgy érzem, nem bírom tovább. Ha megengeded, veled tartok.
– Mi lesz vele?
– Kivel?
– Azzal, akire eddig vártál.
– Semmi közöm hozzá. Különben is honnan tudod, hogy éppen nem rád vártam?
– Rám vártál?
– Nem tudom, te jöttél. Miért ne lehetnél éppen te, akire vártam? Te vagy az első ember, aki be merészelte tenni a lábát ebbe a kietlen pusztaságba, örökös szürkületbe, miért ne lehetnél akkor éppen te Ő?
– Ő?
– Az, akire vártam.
– Igazad van, miért ne lehetnék?
– Szóval veled tarthatok?
– Természetesen – válaszolta határozottan J. K.
– Mi lesz majd, ha felébredek? – kérdezte később a lánytól, míg az út menti porban üldögélve pihentek.
– Semmi különös. Visszatérsz a másik oldalra, és ott majd bevársz engem.
– Mikor jössz?
– Ez nem csak rajtam múlik.
– Értem – mondta sóhaj közepette a fiatal J. K., majd felébredt. Megfordította az éjjeli szekrényén levő homokórát, és hosszasan bámulta a szétporladt kőzetek halmazának megállíthatatlan pergését. Ha a homok prizmáján keresztül nézi az ember a világot, minden formával bíró tárgy irreális, csupán a minden formát tagadó homok mozgása reális – gondolta felcsillanó szemekkel.
