R. Nagy Krisztián novellája

Jelöletlen

R. Nagy Krisztián

Neil Gaiman sémára írt történet

Egy jelöletlen sírkőre ültem, és rágyújtottam egy cigarettára.
Az utolsó három, amit kiástam, mind szenilis volt, semmi használhatót nem mondtak. Az embernek nagyobb esélye van arra, hogy egy villám belecsapjon abban a pillanatban, hogy megnyerte a lottót, mint, hogy értelmes tetemet találjon. Az újak buták, a régiek felejtenek. Senki nem tud válaszolni a kérdéseimre.
Amire leültem, egyértelműen friss sír volt. Látszott a földön, hogy mostanában hantolták. Mindazonáltal hamarosan meghallottam a kaparászást és a nyöszörgést alulról.
– Engedj… Engedj… Áss ki! Áss…
Női hang volt.
Sajnálom szivi, nekem régiek kellenek.
– Csak áss…! Nem bánod meg.
– Nem csinálom hullákkal.
Még frissekkel sem, általában.
– Áss ki! Kérlek… Áss ki, és jól jársz!
– Mikor földeltek el?
– Csak tegnap. Csak tegnap. Még egyben van a koporsóm is. Áss ki, és jól jársz, ígérem.
Elnyomtam a cigarettát és megragadtam az ásót. A föld még laza kell, hogy legyen, nem nagy ügy. Miért ne?
Laza is volt. Valóban a napokban temethették.
– Áss! Áss! Igen… Hallom, hogy ásol. Nem bánod meg, ígérem!
– Remélem is. Amilyen peches éjszakám volt eddig, kijár valami szórakozás.
– Igen! Áss csak! Áss!
– Ások.
Ástam. Hamarosan elértem a koporsót. Meglazítottam a földet körülötte, hogy kihúzhassam.
– Kopp-kopp – hallottam most már közelről.
– Ki kopog? – álltam meg, és letöröltem a homlokomról a verítéket.
– Te. Elérted a koporsót. Nyisd fel. Nyisd fel kérlek.
Hát, ez szar volt. De mit várok egy hullától.
– Máris – feleltem, és megpróbáltam kihúzni. Egy kicsit még lazítanom kellett a talajon, és aztán felrángattam.
– Engedj ki! Engedj ki!
A koporsó fedeléhez nyúltam, hogy felnyissam, amikor rádöbbentem mit csinálok.
„Soha ne áss fel friss, jelöletlen sírt!”– szokta mondani az öregember. Nem indokolta meg miért, de nem is izgatott. Mi szükségem lett volna friss tetemekre, mikor azok kivétel nélkül idióták. Miért nem szabad felásni friss, jelöletlen sírt? Ki tudja, de valami oka kell, hogy legyen, másképp nem számlálta volna az öreg.
– Miért habozol? Érzem a kezed. Miért nem engedsz ki? ENGEDJ KI!
Mi az ördög baj lehet abból, ha kiengedek egy frisset? Ugyan már.
– Mi a baj édes? Miért nem engedsz ki? Nem leszek már fiatalabb.
– Mi a neved? – kérdeztem.
– Oooh… – mondta, és a pánik eltűnt a hangjából. – Te így szereted. Melinda. Melinda voltam.
– Miért nem írták rá a kövedre a neved, Melinda?
Habozott a válasszal. Lassan, fél lábbal a koporsó tetejére léptem. Csak a biztonság kedvéért. Amint meghallotta a koppanást, hisztérikus sikoltozásba kezdett:
– Neeem! Neee! Engedj ki! Engedj ki! Engedj ki!
Vergődni kezdett a koporsóban, de képtelen volt kitörni belőle.
– Engedj ki, te ostoba barom! Eressz ki! Most azonnal eressz ki!
Leültem a koporsó fedelére, és kényelmesen elhelyezkedtem. Rá is gyújtottam.
– Bolond! – fogta magát vissza néhány perc sikoltozás után. – El sem tudod képzelni, miféle kéjben lehetett volna részed.
– Még ne beszéljünk múlt időben, Melinda! Egyelőre gondolkodom, mihez kezdjek veled.
– Engedj ki!
– Te sem gondolod komolyan.
– Teljesíteném minden kívánságodat.
– Mi benne a csapda?
– Semmi!
– Ha rá akarsz venni valamire, ne ilyen átlátszó dolgokkal gyere! Nem csoda, hogy meghaltál.
A hulla érezhetően lenyugodott odabent.
– Na látod. Beszéljünk értelmesen. Miért akarsz ennyire kijönni?
– Ellopnám az életed – felelte megtörten és tudtam, hogy igazat mond. Rájött, ki van zárva, hogy kiengedjem másképp.
– Miért? Mármint, biztos vagy benne? Elég szánalmas élet.
– Élet. Az élet, az élet. Én élni akarok. Nem akartam meghalni.
– Nem sokan vannak, akik szándékosan kerültek a föld alá – bólintottam.
– Jelöletlen sírba raktak. Nincs nevem, így ellophatom a tiédet.
– Mi történik ilyenkor velem?
– A helyemre kerülsz. Nekem pedig rá kell vésnem a nevedet a sírkőre.
– Hmm…
Csendben elszívtam a cigarettát. Fagyos volt a levegő és köd ülte meg a temetőt. Mint mindig, amikor sírokat raboltam.
– Jó életed volt? – kérdeztem.
– Rövid – mondta. – Húsz éve születtem, egy másik országban. A családom még nem is tudja, hogy halott vagyok.
– Mi történt?
– Ideutaztam a szeretőmmel. Élveztük az életet. Nem az ő hibája, hogy túllőttem magam. Aztán… Nem tudom. Elmenekült. Megijedt. Itt hagyott. Én szeretem őt, de itt hagyott, és eltemettek.
– Haragszol rá?
– Nem. Pánikba esett. Én is pánikba estem volna a helyében. De én szeretem. És… Élni akarok.
– Boldog életed volt?
– Boldog voltam. Fiatal és boldog. Nem akarom, hogy vége legyen.
Hallottam, hogy sír odabent. Talán én is sírtam volna, ha fizikailag képes vagyok rá.
Értettem. Végre értettem. Ezért volt tilos friss sírokat felásnom.
Elpöcköltem a cigarettacsikket, felálltam, és egy gyors mozdulattal felcsaptam a koporsó fedelét. A lány fiatal volt, sápadt és… Igen. Elég friss. Akár még az előző ajánlatával is lett volna gyomrom élni. Haja hollófekete volt, kezét szorosan a teste mellé helyezték.
– Itt vagyok – tártam szét a karom.
– Köszönöm – hallottam, és ellopta az életem.
Ahogy a koporsóban feküdtem, láttam a Melinda arcára – az én arcomra – kiülő döbbenetet.
– Nem! – a döbbenet iszonyattá változott, amikor felfogta, mire vettem rá. Elmosolyodtam.
– Én köszönöm.
Hálás voltam, bár ő gyűlölt engem. De tudtam, hogy perceken belül elfelejt. És évek, évtizedek, vagy évszázadok múlva majd megérti. Ahogy én is megértettem ma. És akkor ő is hálás lesz annak, aki nekiajándékozta a sírját.
Békében nyugszom egy rövid, de boldog élettel a hátam mögött. Újra. Ezúttal azonban ott a nevem a sírkőn.

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>