Pollágh Péter versei

22. századi

Pollágh Péter

Mintha zongoráznék, vagy valami
rosszabb, kopog a kezem a pulton,
nem mindig törlik le előttem, nedves,
és valahogy mindig fénylik, lekopogom,
túl a harmincon egyre fiatalabb pultok,
poharak, gerincek, kávégépek, alkuk.
Zongorázik a szorongás, aludni kéne,
kajla kanapén, süllyedő, fiatal bőrön,
tópuha párnán, dallamtakaró alatt,
átölelve egy nádi hegedűt.

Milyen pult az, amin nincsen csengő?
Mindig úgy kell köszönni,
hogy helló, ez a ház nem tud magázni.
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek.

Egy csontos pohár, nem tudom máshogy mondani,
mintha egy csontváz vérét innám: melegek az erek.
Fel is vágom, na jó, tépem a piros-fehér paklit,
szeretem a Marlborót, csak baromerős, keserű,
mint a házunk szája, az a piros cserfes,
pedig csak a nyelv hátsó részén érezni
a keserűt, a gyökén: így mondják; furcsa
minden pontoskodás. Kicsi a nyelv,
mint egy anya a kristály hideg, kórházi
tálcán, és fel is van vágva:
egyszer lelopok egy másikat az Olymposról,
vagy a vörös bolygóról, valami 22. századit.

Csak kopogok majd, mintha zongoráznék,
legépelem a világot, nem is egyet, meg el-.
S leszakadnak a szívről a traumakontinensek,
nem az én hibám lesz, így lett Afrika, Európa
is; mint egy régi néger, felszabadul a házunk is,
ez lesz az utolsó roham, és nem bánt senkit.

Castorp hotel

Hó-szobafogság, egész nap csak aszpirinezik.
Faluszerű hely, sínek fölött luxusszínű, téli hotel.
Amit elsuttog a szobában, tetőkről kiáltják ki azt.
Túl alacsony a küszöb: hasított fa, mindene fáj,
nincs becsben, nem megy orvoshoz sem.
Mert mi van, ha elgurul a gyógyszer, s nem tudja,
mit ragad magával? Miért a jót felejti el?
Biztos az ő hibája, ha jön a hó, a hideg, a hiába,
és téli mész borít mindent, a csonttalan plüsst is,
ki ideáig felkísérte, formát adva egy szellemnek.
Nem mutatja ki a röntgen, mégis él, nincs benne
semmi a csont konokságából, a fém gonoszából.
Erre gondol, és hagyja, hogy elszabaduljon
a mennyország.

Koránkelő ház

Kapcsold fel az öregurat, mondom, de minek.
Állólámpa, a fiatalok így mondják, csak akcentus
vagyok, miért kéne minden nyelvet beszélnem.

Egy hasba rúgott nyugágyra dőlök.
Kéne egy nospa, vagy valami pirin.

Csotrogánynak, mindennek elmondanak,
nippnek, múmiának, öreglánynak, Mancikának
de korán kelő házba én nem megyek,
ott túl hamar megy le a nap.
Öregek otthona nekem nem otthonom,
járókeretbe engem nem tesznek,
a néma nővért hónom alá nem rakják.
Mielőtt elhagyom magam,
lekapcsolom az öregurat.
Fosszíliával kivert ékszert:
bárgyú jelennek bárzenés, harmonikás múltat,
tantuszért, kopejkáért engem ne mutogassanak.

A Dédi hibái

Album, ráncos bőrbe kötve.
79 oldal. Minden évre van egy.
Néha előveszem a lefűzött,
iktatott tükröket. Megitatom őket,
ha kell. Kis csacsik. Volt kincsek.
Tele hibával. Sosem hívtam üvegest,
nem kell mindig javítani.

Belenézek, és látom azt,
amire kíváncsi vagyok, amit félek,
rengeteg fejet, filmet, szemet,
útravalót, de nem magamat.

Csak ostobák látják, keresik magukat benne.
A tükör nem metafora, hanem tárgy.
És filozófia. A legöregebb. Évai talán.
Minden a nézés szögén múlik,
és nem minden szög horzsol,
de látsz folyosót, útvesztőt, rengeteg
beragadt holmit, testemléket, szobát,
hont, évgyűrűt, alkonyt és alanyt,
vérző szférát, mutató ujjakat.
Nem is szabad mindent felsorolni.

Amire más kíváncsi, az nem látszik benne,
nevelje fel mindenki a saját tükreit.
Én felneveltem a nagymamát.
És most nevetek. Összekoccannak
az évtizedek. Nincs följebb nálam.
Nem én akartam magas lovat.
Jobb volna egy nyeretlen kétéves,
lennék fehér ló lánya, nem ember,
nem fájna.

A Dédi betűi

Összehúzza magán a kardigánt,
és felül a libabőrös nyugágyon,
bőgős idő van, esőnap, a házak
összeszürkézték az eget, szét-
gurultak az ispotályszínű tabletták.
Minden viharok dédanyja közeleg:
olyan, melyben elfagyott, elveszett
egész Felvidék. A Dédi így mondja.
A hírekben hidegfrontnak mondják.

„Kimondták az ítéletet felettem, bűnös
vagyok, mert magyarnak születtem”:
ilyen hosszú a címe a könyvnek, amit olvas.
Öreg mondat, egy-egy betűjét már leverték,
lekaparták: másnak ez édes latin, mindegy,
de nekem még, mint egy tiszt, jelent valamit,
érzem: összekoccannak, fáznak a betűk.

Ómódi lámpának látom ma már,
lesüti a szemem, ülök temetetlen
fényben, az ő hűlt helyén.
Melengetem a betűit. Nem maradt
bűnöm, felvitte mind, azt hiszem.
Kardigánom sincsen.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>