Z. Németh István novellája

Időutazó

{Idő. A megismerhetetlenség és a megismételhetetlenség közötti vonal. Valószínűtlenül világoskék, kocsonyás tenger, fölötte apró, éghez szögelt, mozdulatlan madarak. Vakító föveny morzsolt üvegből, buborékokban érkező fény, a kozmosz talpából kidagadó csillagok.}
Egyedül van egy országnyi méretű lakásban. Mindenütt gazdagon berendezett szobák, tömött hűtőszekrények, hűsítő vizű fürdőszobák. Valamit keres.
{Álom. Egy végtelen hosszú gitárnyakon lomha árnyak futnak. Pezsgősüveg durran, fehér füst lep el egy vetítővásznat, helikopter nagyságú légy töri be az ablakot.}
Valamit keres, amit az eddig végigjárt milliónyi szobában nem talált meg. Nyitja és csukja az ajtókat. Már amelyiket egyáltalán feléri. Némelyiknél sámlit kell keresnie – azaz akár száz szobányit is visszagyalogolni –, hogy elérje a kilincset. Tízéves. Már nem emlékszik rá, miképpen került ide, kicsoda ő egyáltalán és hol vannak a szülei. Teljes egészében ösztönei és álmai irányítják. Valami makacs vágy hajtja előre a végtelen épületben.
{Egy festett arc, amelyik néha pislog, körülnéz, kacsint, elmosolyodik. Teljesen felismerhetetlen, mert szeme alatt mindent festékpacává mostak könnyei. A feje körüli fakeretről lassan pattog le az aranyfesték.}
Már nem érdeklik a színes képeskönyvek, a játékvasutak, az építőkockák, a hintalovak. Magabiztosan lépdel át a gyakran sok kilométer hosszúnak tűnő konyhákon, nem áll meg az emeletes habostorták mellett sem, pedig könnyedén elérhetné és megdézsmálhatná őket. Néha leemel egy-egy almát a duruzsoló hűtőgépek tetején mosolygó, roskadásig megrakott gyümölcsöskosarakból, aztán leül a szőnyegre, bámulja a falakon elhelyezett festményeket, a drága, hímzett falvédőket, a kristálytükröket, hallgatja a díszes faliórák egyhangú ketyegését.
{Laboratórium. Kövér lombikok lila folyadékot okádnak, fehér köpenyes tudósok hajolnak föléjük. Sistergés, émelyítő bűz. Kisebb szikrák.}
Érzi, hogy benne is múlik az idő. Gyakran szemléli magát a tükörben, keresi az apró változásokat. Kinőtt ruháit gondosan összehajtogatva berakja abba a szekrénybe, amely éppen az útjába kerül, a következőben mindig megtalálja az épp ráillőt. Nagyon fegyelmezett. Nem sír, nem nevet, nem beszél. Nem keres társakat.
{Szél. Mintha egy szintetizátor elektronikus gyomrából törne elő, monoton zúgása csak nehezen szokható meg. Hozzá egy furcsa, édeskés illat, amely semmi máshoz nem hasonlít. Villámok írnak furcsa jeleket az égre, összezörrennek a lombikok, s a nagybetűs tudomány fehér köpenybe bújtatott arctalan szolgái riadtan szólongatják az eget.}
Nem keres magyarázatot. Egykedvű, beletörődött a sorsába, de ugyanakkor tudja, hogy szüntelen vándorlását nem hagyhatja abba. Régebben az is megfordult a fejében, hátha csak körbe-körbe jár, hiszen az évek során a dolgok összemosódnak, lehetetlen minden már látott helyiséget megjegyezni. Annyi azonban biztos: a szobák, a termek, a csarnokok és a fülkék nagyságukat és alakjukat tekintve mindig változók, más stílusban vannak berendezve, különböző korok hangulatát árasztják.
{Sirályok. A folyó felett sárga, bűzös köd ül. Az égre nem a csillagok jöttek fel, hanem egy távoli, nagyon messzi nagyváros fényei. Tükörsimaságú betonút vezet odáig. Az árokban összetört horgászbotok hevernek.}
Ma volt tizenöt éves. Ezt onnét tudja, hogy az egyik hosszúkás teremben dúsan megterített asztal várta. Nagyon sok személyre terítettek, nem ért rá megszámolni a képzeletbeli vendégeket. Egy tortán tizenöt szál gyertya égett, mellette pedig fényképet talált magáról. A képen egy ismeretlen férfi és nő is látható, ő maga négyéves lehet. A lemezjátszó halkan szól, egy kedves dallamot játszik, amelyet mintha már nagyon sokszor hallott volna. De hol és mikor? A tűt tíz perce tehette rá valaki a lemezre. Mégiscsak van itt valaki rajta kívül?
{Ajtócsapódás. Katonák futnak egy dombra, hátizsákjukból hófehér liszt szóródik a napégette fűre. Egy hatalmas kéz összeszedegeti mind a tízüket, s már potyognak is az óceán szürke tükrébe. A vízben bogarakká válnak, rémülten próbálnak partra evickélni. Hármuknak sikerül is.}
Soha nem találkozott senkivel, nem hallott lépéseket, nem érezte magát megfigyelve. Minden tökéletesen kihalt volt, ugyanakkor minden azért működött, hogy gondoskodjon róla. Hogy tanuljon, tökéletesedjen, bár eddigi életében nem sok szerepe volt az írás, olvasás, számolás, rajzolás tudományának. Néha, amikor könyvtárhelyiségeken haladt át, leemelt néhány könyvet a polcról, később azonban nem lassította ilyesmivel az előrehaladást. Ugyanakkor türelmetlenséget sem érzett, hite szerint egyre közelebb került a jutalom, a szabadulás, a megváltás pillanatához.
{Sziréna. Mentőautó rohan teljes gázzal a sivatag homokdűnéi között, az orvos ököllel veri a sofőr hátát, hogy siessenek: a beteg állapota válságosra fordult. A távolban villanyoszlopok tűnnek fel, fehér és fekete zászlók zuhannak az útra.}
Néha nagyobb pihenőt engedélyez magának, lustálkodik az ágyban, újságokat nézeget. Terített asztal várja a szomszédos konyhában, a húsleves ínycsiklandozó illata végül kicsalogatja az ágyból. Miközben egy libacombbal birkózik, a lámpákon állapodik meg a tekintete, az állandóan égő lámpákon, hiszen a szobákon nincs ablak, nem süt be a nap, csak lámpák, neonok, gyertyák vannak, amelyek váltakozva tizenhat óra fényt és nyolc óra sötétet biztosítanak. Lassan tizennyolc éves lesz. És csak járja útját szobáról szobára.
{Sötét. Két vonat összeütközik. A zaj elültével piros fény tör át a felhőkön. Valaki sír. Egy apró, koszos szobában két kalauz sakkozik. A bábuk megolvadnak, elfolynak a küszöb alá.}
A felnőttkor küszöbén változást remél. És valóban várja kellemes meglepetés: egy uszoda. Úszni tanul. Lassan rájön, hogyan kell a víz felszínén tartania magát. Egy hetet tölt lubickolással, aztán indul tovább. Néha hosszú, egészen hosszú szőnyeggel díszített folyosóra jut, ilyenkor futni kezd, léptei nem hallatszanak a süppedős szőnyegen.
{Szobrok. Némelyik fej nélküli. Az egyik egy csomag aszpirint tart a kezében, de a tabletták fele hiányzik. A szobor eldől, külön sebből vérző apró darabokra törik.}
Ma nyolc tornatermen, négy könyvtárhelyiségen, tíz fürdőszobán, két folyosón és legalább ötven közönséges, ám díszesen és ízlésesen berendezett szobán haladt keresztül. Álmában egy ajtóhoz érkezik, ami után nem következik másik helyiség, sőt egyáltalán semmi sem következik. Ott leül és lógatja a lábát a semmibe. Izzadtan ébred.
{Hideg. Szán siklik a végtelen hómezőn. Egy pici lány felriad a farkasvonításra, anyja megnyugtatja. A nap labdaként gurul a földre, alatta sisteregve olvad a hó.}
Álma sokáig nem hagyja nyugodni. Néha friss szellő csap az arcába, ilyenkor őrült rohanásba kezd. Egészen addig fut, míg érzi a zöld fák, az erdő illatát. Lába alatt linóleum, fényes parkett vagy egyszerű szürke kőpadló csattog. Még mindig van türelme. Még mindig van hite. Néha azonban nagyon kívánja, bárcsak találna egy ablakot, amit kinyithatna, nyíljon bár ezer méter mélységre is, csak megláthassa az eget. Az eget, mely ismeretlen festők képein annyiféle színben tündököl. A tükrök nem hazudnak: öregszik.
{Erkély. Az előadás egy erkélyen folyik. A nézők a színpadon ülnek, farkasszemet néznek a súgóval. A színházterem lassan végigreped, ellenben a sebek összeforrnak.}
A tortán egyre több gyertya ég, egyre kevesebb a teríték az asztalon. A meghívottak persze továbbra sem jönnek el. Saját magával koccint, s most először nem nézi, hány üveg pezsgőt iszik meg. Fellázad, nem indul tovább. Egy hónapig ül abban a szobában, hatalmas mennyiségű alkoholt elfogyaszt. Majd egy irodahelyiség  akad az útjába, ahol ismét hónapokat tölt el írással. Később, amikor visszatér az irodába, hogy kiegészítse a kéziratot egy új gondolattal, a hátrahagyott munkát már nem találja az asztalon. Így a falra írja fel, amit akart, s most először az életében lelkiismeret-furdalást érez.
{Madarak. Szállnak felfelé, egyre feljebb, csőrükben földből kitépett fákat visznek. Amikor szárnyukkal megérintik a napot, égett testtel zuhannak a mélybe, ám az elengedett fák fennakadnak a fellegeken, beléjük gyökereznek s ott fenn élnek tovább. Madáristen elégedett. Elgondolkozva majszolja ropogósra sült alattvalóit, majd amikor jóllakott, leszakít egy érett gyümölcsöt a felhőkön új életre kelt fák egyikéről.}
Hirtelen ötlettel megfordul, s az ellenkező irányba kezd futni. A harmadik helyiségig jut: az ajtó zárva. Nincs benne kulcs, betörni hiábavaló igyekezet. Visszafordul. Az egyik teremből két ajtó is nyílik. Merre folytassa az utat? Melyik vezet a szabadulás felé?
{Szerelem. A lány görbén jár, szeplős és csúnya orra van. Elsüt egy viccet, a fiúnak sírni lenne kedve. Megcsókolja. A lány megszépül. A fiú ettől kezdve görbén jár, szeplős és csúnya orra van.}
Most már be meri vallani magának, hogy fogoly. Egykedvűen a jobb oldali ajtót választja, s megy tovább. Talál egy zongorát. Felfedezi a hangokat. Próbálja lejátszani a hanglemezekről ismert dallamokat. Hónapokra elfelejti nyomasztó érzését. Már negyvenhárom éves.
{Fogfájás. Alattomosan indul, lassan, alig érezhetően, majd átterjed a többi fogra, a többi emberre, a többi országra. Valaki bekötött arccal rázza az öklét. Számítógépéhez ül, lenyom pár billentyűt, mire a zsibbadás megszűnik. A fog kihull. A világháló viszont véletlenül megszüli az első mesterséges intelligenciát, amely még csak rövid ideig életképes.}
Hosszú hajat, bajuszt és szakállt növeszt, mert a képzőművészeti albumok lapjain így ábrázolták a festőművészeket. Az elmúlt években ő is festegetett, hátrahagyott néhány jól sikerült munkát, de csakhamar beleunt ebbe is. Észreveszi, mennyire megváltozott a bútorok stílusa. A régi, míves mestermunkákat felváltották a díszítések nélküli csupasz, szögletes formák. Ám az egyik vázában friss virágot talál, s órákig nem tud betelni az illatával. Aztán egy mozihelyiség kerül az útjába. Beül az üres nézőtérre, s abban a pillanatban elkezdődik a vetítés. Chaplin. Jókat nevet. Vagy ötven hasonló filmet néz meg egy ültő helyében. Aztán kisurran a teremből és sírni kezd.
{Marci megint nem volt iskolában. Azzal szekálja az apját, hogy írt egy különös programot, amelyik életre kelt. Saját magát írja tovább. Gondolkodik és érez. A program neve: Kibernauta. Az apja megszidja Marcit. Az iskolából nem szabad igazolatlanul hiányozni. És különben is, mit jelent az, hogy kibernauta?}
Figyelmét csakhamar a következő terem vonja magára. Egy hatalmas múzeumban csatangol két hónapig. Képek, szobrok, különféle használati tárgyak, kitömött állatok, növények közt vezet az útja. Semmi sem él. Csak ő.
{Villám. Belecsap egy toronyba. Kéz. Belecsap egy másik kézbe. Hullám. Átcsap egy másik mederbe. Lét. Átcsap egy másfajta létbe.}
Egy kerékpárt talál. Felül rá, először bizonytalanul tekeri, de aztán napokig száguld egy szőnyeg nélküli, hosszú folyosón. Emelkedők és lejtők váltják egymást. Ismét sikerül napokra megfeledkeznie magáról, és ez fantasztikus érzés.
{Esküvő. A menyasszony hosszú, fehér szárnyai alá kapja a vőlegényt, s elrepül vele. A násznép kezéből kiesik a tortaszelet. „Mindig mondtam, hogy ő egy angyal!” – lelkesedik Gizi néni.}
Ötvenkilencedik születésnapja után valamilyen betegség támadja meg. Lázasan hánykolódik egy kemény, megvetetlen ágyon. Reggelre gyógyszert talál az asztalon. Zenét hallgat, verseket olvas, hangosan beszél, énekelget. Két hét után végre talpra áll, örül, hogy él. Nekilát, hogy egy régebbi tervét megvalósítsa. Egy súlyos tárggyal ütni kezdi a falat. Hull a vakolat, ám a kiráncigált téglák mögött is téglák vannak, azok mögött meg újabb téglák. Egy egész kis folyosót vájt már, amikor beleun. Talán sikerülne. Mint Monte Christo. De nem, ő nem If várában van. De akkor vajon hol?
{Sziget. A szigeten még egy sziget. Fal. A falon belül még egy fal. Ujj. Az ujjból új ujj nő ki. A tömeg ujjong. A tömeg fal, és elszigetelődik a kultúrától.}
Tegnap széttört egy televíziót, később persze megbánta, inkább nézte volna. Hatvanhét éves korára egészen jó erőben van. A legjobban azon csodálkozik, hogy nem bolondult meg. Olvasott valamikor filozófiai és pszichológiai témájú könyveket is. Kísérletekről, amelyeket embereken végeztek. Ő is egy ilyen kísérleti alany lenne? Ha kísérlet, akkor már nyolcvannégy éve tart és nagyon embertelen.
{Ősz. Sárga arcú postások sárga leveleket hajigálnak a sárga postaládákba. Barna autó mélyén néger nő cigarettázik. A sofőr ijedt arccal hallgatja a híreket. A felügyelő rádöbben, hogy a tettes, akit évek óta üldöz, nem más, mint ő saját maga. De ilyenkor ősszel mindenki megbocsátóbb. A bilincset a szemétkosárba dobja.}
Mostanában nem beszél hangosan. Kedvenc időtöltése, hogy lexikonokat böngészget, jegyzetel. Rádiót hallgat, de az egyes adók csak zenét sugároznak. Ma például egy fedett korcsolyapálya állta útját, megpróbált egy kicsit csúszkálni, de ereje fogytán van. Újabb szobák, termek, folyosók, konyhák következnek. Fáradt. Már nem hisz benne, hogy létezik Égbolt, a festőket hazug álmodozóknak tartja. Gyakran hallucinál. Hangokat hall, amelyek hívják, egyre hívják.
{Marci nem talál ki az iskolából. A folyosó újabb folyosóra nyílik, az osztályokból újabb osztálytermek. Az előbb még emberek vették körül, most pedig minden néma és kihalt. Hallja, ahogy dobol a szíve: dam, da-dam. Dam, da-dam.}
Nem is álmodik. Hogyan is álmodhatna kilencvenöt évesen? Meggörbült háttal botorkál egyik üres szobából a másikba. Fehér falak után fehér falak, sehol egyetlen ágy, sehol egy bútor, sehol egy asztal vagy akár egy szék. Hideg van. Étvágya sincs. Ábrándjai szertefoszlottak. Szeretne meghalni. Egy évvel ezelőtt talált is egy koporsót az egyik raktárhelyiségben. Belefeküdt, pont az ő mérete volt. Néhányszor abban éjszakázott, de mivel a halál csak nem jött érte, bosszúsan dörmögve folytatta útját ismeretlen célja felé. Most már koporsó sincs, mint ahogy föld sem. Csontjai itt fognak heverni valamelyik üres terem közepén. Nem hiányzik majd senkinek, csak a neonfények keltette árnyak lesznek üresebbek, olyanok, mint amilyen az élete is volt.
{Félelem. Benne van a falakban, a rácsokban. Széttépett imakönyv zuhan a tigris ketrecébe. A felhőkből nehéz, büdös motorolaj csepeg a világra. A himnuszokat elfújta a szél.}
Azt hitte, már nem jöhet újabb meglepetés, de tévedett. Hogy az utóbbi napokban szemernyi élelmet sem talált, még valahogy kibírta, ám ebben a percben kialszik a villany, s nehéz, átható sötétség borul a szobára, ahol éppen ücsörög. Felkel és megy tovább, immár sötétben tapogatózva, lassan, nagyon lassan, estefelé ájult álomba zuhan.
{A világ még mindig a teremtés pillanatában van, és nem is tud elmozdulni onnan. A teremtett lények újabb teremtményeket hoznak létre. Ez piramisjáték! – dühöngenek a bukott angyalok.}
Sokszor eszébe jut, vajon nem a másik ajtón kellett volna folytatnia az útját? Már sohase tudja meg, az merre vezetett. Mászik tovább. Nem bír egy helyben maradni. Minden erejét összeszedi. S ekkor óriási nagyot dobban a szíve. Fény!
{Álom. Éles kardként nyomul a lélek a porhüvelybe. Az égiirányítás felkészült. A 978 563 412 192 837 465-ös pálya szabad. Engedélyt adunk a felszállásra. Napos, derült idő várható. És persze néhány cyberotikus villámcsapás.}
Fény! Remegő kézzel nyitja az ajtót, amely mögül meleg és illatos szellő érkezik. Azt hiszi, álmodik, pedig nem. Egy szoba, közepén hófehér szárnyas zongorával, néhány szobanövény, kitárt ablakok, azon túl végtelen rét, virágzó fák, ragyogó égbolt, napsütés. A fűben gyerekek játszanak, vidáman integetnek az ablakban megjelenő ősz szakállú bácsinak, hogy jöjjön ő is közéjük. Ő csak elmosolyodik, legyint egyet, leül a zongorához – disszonáns akkord hangzik fel, amikor a feje a billentyűkre zuhan. Halott.
{Elpattan a megismerhetetlenség és a megismételhetetlenség közötti pókfonál. Valószínűtlenül kék, kocsonyás tenger. A kozmosz talpából kidagadó csillagok. Mozdulatlan madarak. Vakító fény.}
„Időtlenség.”

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>