Kovács Jolánka prózája

Nagyböjt

A nagyböjt utolsó hete volt, napsütéssel, hűvös széllel közeledett a húsvét. A helybeli plébánostól kapott nyomtatvány akadt a kezébe előző nap, intelmek, szabályzatok, mit kell tenni, mit nem tenni, mit enni, mit nem enni, és mennyit, a nagyböjt időszakában. Vacsora közben olvasta végig, s arra gondolt, hogy alacsony a vérnyomása, ha még kevesebbet enne, és mellőzné a sót, az már egy merénylettel lenne egyenlő, saját maga ellen. Arra gondolt, hogy az előző hónapi villanyszámla sötét árnyéka rendre arca fölé terül, sötétszürkére festi a tisztán kivehető ablaküveget is este, amikor lefekszik, hiába hagyja égve az udvaron a villanyt. Meg arra, hogy mi is az igazi böjt vajon, az-e, ami abban a négyoldalas füzetecskében olvasható, amit a plébános nyomott a kezébe. A plébános meglátogatta időnként, mert szeretett vele beszélgetni, bár mindkettőjüknek teljesen világos volt, hogy nem is annyira a beszélgetést szerette, hanem inkább azt, ahogyan ő, alighogy leültek,  tudomásul vette, egy rejtélyes, könnyű mosollyal ismerte el a mindig papi öltönyt és kollárét viselő férfi szemében egyértelműen kigyúló, ügyetlenül palástolt vágyairól árulkodó lángocskát,  s hagyta égni, lobogni végig, az egész beszélgetés alatt, bármiről is folyt a vita, hitről, gyerekekről, rendezvényekről, könyvekről. De egyikük szájából sem hangzott el egyetlen félreérthető szó, mozdulat sem alakult soha, amely másfelé vitte volna a kettőjük közt csöndben létező vonzódást, amely egyiküket sem foglalkoztatta különösebben, viszont ha találkoztak, valami meleg és izgató kapocsként ült le közéjük az asztallapra, éppen hogy csak érintve mindkettőjük mosolyát, mint valami finom, összetartó légáramlat. A nyomtatványon elolvasott intelmek akkor, vacsora közben, szintén mosolyra késztették, valójában csak átsuhantak az agyán, s megnyugodva vette tudomásul, hogy a veszettül növekedő élelmiszerárak, a riasztó közömbösséggel havonkénti hegyomlás módjára a postaládán keresztül bezúduló rezsiköltségek szinte állandó böjt betartására kényszerítik, tehát miről van szó tulajdonképpen? Évente nyomtatnak hasonló szövegeket húsvét tájékán a plébánián, mennyi papír, mennyi nyomdafesték… „Legyetek irgalmasok” – valami ilyesmit írt az utolsó bekezdésben, a szöveg végén.
Ez jutott eszébe az egészből másnap, mikor a sárga kutyával való csata után lenyugodott valamelyest. Aprófáért indult az ajtótlan fáskamrába aznap délután, ám amikor az ajtónyílás elé ért, egy sárga kutya ugrott ki a kamra bejáratán, dühödt ugatással   – csak annyi ideje maradt, hogy ösztönösen hátraugorva a teraszon találjon menedéket hirtelen, s ugyanolyan ösztönösen, de villámgyorsan gondolkodva megpróbáljon valami rögtönzött higgadtsággal szólni a habzó szájú bestiához, megjátszani, hogy nem ijedt meg, hisz tudta jól, hogy az ijedtséget azonnal megérzi a felbőszült eb az emberen, s még jobban megvadul. A sárga kis dög azonban mindennek ellenére még jobban megvadult, ami pillanatok alatt benne is kirobbanó dühöt váltott ki, ráordított a kutyára, amely vicsorítva, vészesen morogva közelített felé, ugrásra készen. Ekkor oldalra pillantott, s villámgyorsan konstatálva, hogy épp semmi sincs a keze ügyében, amivel védekezhetne, végső kétségbeesésében ráordított még egyszer, majd még sokszor, üvöltve már, torkaszakadtából, s a kutya, talán meglepetésében, elhallgatott, megindult a kert felé, visszafordult egyszer, gonosz szemekkel végigmérte – s ez volt a döntő. Már nem gondolkodott, egyszerűen utána rohant, üvöltve, szitkozódva zargatta majdnem a kert végéig. Akkor megállt, levegőért kapkodott, látta, hogy a bestia már messze jár, azt is látta, ahogy fejvesztetten rohan át a szomszédos kertbe, s akkor jött rá csak, hogy valójában puszta kézzel sikerült elkergetnie. Gyengeség fogta el, lassan megindult a keskeny úton, az udvar felé. A saját kutyája jött elébe, kedvesen könyörögve csúszott eléje, mint aki tudja, hogy bűnös.
– Takarodj – nyögte. – Takarodj innen, te hoztad ide.
Akkor buggyant ki belőle a sírás. Bement, leroskadt az ágyra, reszketés fogta el, fázott, zihálva lélegzett, s már tudta, honnan ez az iszonyú érzés. Ismerős volt, ismerős és súlyos, halálfélelemmel telített, a megvadult kutya leselkedő árnyától kísérteties. A tudatos felismerést, hogy nincs már a közelében a megvadult állat, teljesen elborította az iszonyú félelem utólagos átélése, amely mindig áttevődik a majdnem megtörtént drasztikus esemény utáni időszakra, amikor lávaként tör elő a néhány pillanat alatt megélt, intenzív rettenet, torzult alakja abból a tömény állapotból válik láthatóvá, sokszorosan riasztóbbá, mint a sokkoló helyzet másodperceiben.
– Megölöm – mondta ki elcsukló hangon, de érthetően. – Ha még egyszer jön, a lapáttal ütöm agyon. Ha nem sikerül, belevágom a vasvillát.
Ettől lenyugodott valamelyest. „Legyetek irgalmasok” – jutott eszébe a nyomtatványon olvasott mondat. „Nem leszek irgalmas” – gondolta keserű daccal, szótlanul válaszolva a hirtelen felidézett mondatból szintén szótlanul hangzó intelemre, amely, úgy érezte, egyenesen ellene irányul. Abbahagyta a sírást, kiment a nyeles lapátért, a bejárathoz támasztotta, két téglát is a küszöbre helyezett, mindenesetre. „Egyelőre ennyi, de marad még a vasvilla” – határozta el még egyszer, magában. A felfegyverkezés munkafolyamata alatt vált világossá számára, hogy az átélt rémület mellett mi volt az, ami ennyire, a végsőkig kiborította. Kint szélesen sütött a tavaszi nap, ám csípős szél fújdogált – éppen úgy, mint néhány évvel ezelőtt, amikor nem sokkal húsvét után, valami családi ünnepélyre indulva, betért az egyik házhoz, csokoládét venni, mert ott Magyarországról svercelt élelmiszereket árultak. Kopogott az ajtón, mint máskor, ám senki sem jelentkezett. Rózsacsokor volt a kezében, gyönyörű, rózsaszín, hosszú szárú, illatos májusi rózsák. Kopogott még egyszer, bekiabált, a kilincsre tette a kezét, kiderült, hogy zárva az ajtó. Már épp indulni akart, amikor vészjóslóan morogva előjött egy kistermetű, fekete kutya, nem is lehetett tudni, honnan, s már ott volt, a lábánál, már dühösen vicsorított, egyre erősebben morgott, a morgásba belecsaholt néha, és a lábát szaglászta. A döbbenettől alig jött hang a torkán, s mire szólt volna a felbőszült kis szörnyeteghez, rohanva érkezett a hátsó udvarból még egy, és csaholva támadtak rá egyszerre mind a ketten, és a házból nem jött elő senki, és az utcáról sem hallotta az égvilágon senki, hogy mi történik. Benne annyi lélekjelenlét maradt csak, hogy megpróbáljon a rózsacsokorral védekezni, közben hátrálni a kapu felé, egyébként talán ott tépik szét, marcangolják, ahol érik, a küszöbnél. A két őrült támadó, egymás csaholásától is megvadulva, egymással versengve ugrált, őrjöngve tépték, csattogó fogakkal pár szempillantás alatt szaggatták szét a rózsákat, záporként szálltak, hullottak a rózsaszirmok a szűk udvarban szerteszéjjel. Közben elért a kapuig, s a kezében maradt rózsaszárak kötegét a kutyákra dobva, megfordult, hogy gyorsan kinyissa a kaput. Ez a pillanat azonban a fenevadaknak kedvezett, a fekete elkapta a lába szárát, a foltos a földre döntötte, s akkor már mindegy volt, minden mindegy volt, akkor már sikoltozott, már nem volt mivel védekezni, valami különös lemondás villant végig az agyán, hagyta, hadd lássák ezek a dögök, hogy magánkívül van a rémülettől, hogy képtelen a földről feltápászkodni, kivédeni a harapásokat, a merényletet magát. Az arcát takarta csak el a kezeivel, kabát volt rajta, nadrág, vékony bőrcsizma, s a vékony bőrön keresztül is érezte a hegyes fogak tűszúrásait, már úgy tűnt, egy másik világban van, egy másikban, ahol szintén múlik az idő, még egy kicsit, csak addig, ameddig még lehetséges elviselni ezeket a fájdalmakat. És akkor, egy nagyon rövid pillanatban a foltos pofáját látta az arca előtt, mert a kezébe harapott, s akkor felugrott, később maga sem értette, s azóta sem érti, hogyan sikerült ez, nem gondolkodott, felugrott s állati életösztönnel vetette le magáról a két átkozottat, megragadta a kapu kilincsét, kivágódott az utcára, becsapta a kaput, aminek őrjöngve esett neki a két bestia, a túloldalon. S ő nem szaladt el. Már nem volt miért menekülni, állt egy ideig a kapu előtt, akárcsak egy valósággá vált lidérces álomban, amelyben akkor már épp az volt a vigasztaló, hogy valósággá vált, túlélte tehát, már mindegy, milyen állapotban került ki belőle. Lélegzett. Élt. Ezt kellett tudomásul vennie először, hogy legyen ereje hazaindulni.
Most a kert felé nézett. Csönd volt, sehol senki. Érezhetően hűltek a késő délutáni nap hosszú, halványuló sugarai. „Irgalmas volt hozzám a Mindenható, mind a kétszer, ez tagadhatatlan” – gondolta, s a feltámadó hideg szél leheletétől megborzongva, befelé indult.
Másnap reggel az udvaron acsarkodó kutyák morgása ébresztette álmából. Lábujjhegyen osont ki az előszobába, ahonnan láthatta, amint a kutyája nyüszítve, behúzott farokkal iszkol a kert irányába. Halkan nyitotta ki az ajtót, megragadta az egyik téglát, a lapátot. Macskaléptekkel jutott el a terasz végéig. Alig másfél lépésnyire tőle, szétvetett lábakkal, nyálát csorgatva lakmározott a sárga dög: valami mocskos, már láthatóan szanaszét húzott csirkebelet habzsolt nagy élvezettel.
Lassan, a lehető legnagyobb csöndben támasztotta a lapátot a terasz falának. Még tett egy halk lépést a kutya felé, s a pillanat, ahogy az fölneszelt, a lendületé is volt ugyanakkor. Az eb megtántorodott, ahogy csattant a fején a nehéz tégla, s ideje sem volt magához térni, mert egymás után záporoztak rá az ütések, kétségbeesett üvöltése, a lapát vasának csattogása alatt tompa hangfoszlányokká szakadozott. Már a földre csuklott, pofájából ömlött a vér, furcsa rángások futottak végig a testén. De még volt benne élet.
Ekkor letette a lapátot. Zihálva állt egy ideig a nyöszörgő, félholtra vert állat mellett, majd kétszer még a véknyába rúgva, olyan érthetően szűrte a fogai közül, mintha embernek mondaná:
– Jól van, te mocsok. Szedd össze magad, és takarodj – holnap nagypéntek van.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>