Juhász Miklós prózája

Bizonyosság

Juhász Miklós

Sokan eljöttek a férjem temetésére. Az idő kegyes lett hozzánk. Melegen sütött a nap, bár még nem volt igazi nyár. A pap szépen beszélt a szeretetről, a hűségről, a családról. Azt kérte tőlünk, az elhunytban a szépet, az örömtelit, a szerethetőt lássuk mindörökké. Senki nem makulátlan ebben a röpke földi életben. Kívánjunk neki örök nyugodalmat. Amikor befejeződött a ceremónia, a pap hosszasan megszorította a kezemet, és sok erőt kívánt, hogy legyőzhessem a gyászt, túlélhessem a veszteséget.
– Őszinte részvétem! Rám mindenben számíthatsz – mondta a főnököm is, egy általam nagyon is jól ismert mosollyal a képén. Maradjak nyugodtan otthon, amíg ki nem heverem ezt az iszonyatos csapást. Negyvenöt évesen, infarktusban, egyik napról a másikra elveszíteni a párunkat, nagy igazságtalanság a sorstól.
Egyfolytában sírtam. Nem bírtam visszatartani, pedig tudtam, most erősnek kell lennem. Úgysem tudom megváltoztatni a megváltozhatatlant. Két kamasz fiam mellettem állt. Beléjük karoltam. Gyengének éreztem magam. Olyan kilátástalanná vált hirtelen a jövőnk. A temetés után nagyon lehangoló lett az otthon. A rokonok, a barátok, a munkatársak mind elmentek. Nem találtam a helyemet. Bárhová néztem a lakásban, az ő keze nyomát láttam. Kedvem sem volt összepakolni a sok edényt. A rumli megvár. Egyedül akartam maradni. Tele volt a fejem mindenféle gondolattal, hogyan alakul a további sorsunk.
Hirtelen azt gondoltam, jót tenne, ha visszamennék a sírhoz, beszélgetnék vele. Még utoljára. Kiadnám magamból, ami nyomaszt. Fájdalmaimat és kétségeimet. Valamicskét oldódna bennem a keserűség.
A temetőben csönd van, békesség. Semmi nem zavarja az elmélkedést. Nézelődtem. Milyen sok a friss sírhalom, a fiatalon kihunyt élet! Szedi áldozatait a rohanás. Az ember reménykedik, a családjából senki se kerüljön sorra. Eddig én is ebben bíztam.
Befordultam a parcellához. Egy ismeretlen, jó alakú, csinosan öltözött nő rendezgette a
szalagokat a síron. Jóval fiatalabbnak látszott nálam. Húsz év körülinek véltem. Ki lehet? Uram Isten! Mindenre gondoltam. A legrosszabbra is. Kije lehetett a páromnak? Csak nem a szeretője? Egyáltalán, milyen alapon matat férjem koszorúi között? Nem is tudtam hirtelen, mi az, amit érzek. Düh, féltékenység? Vagy tehetetlenség? Odamenjek? Vagy figyeljem, mi kerekedik ki ebből? Leültem egy közeli padra. A nőszemélyről, aki zavartalanul olvasgatta a szalagokat, nem bírtam levenni a szemem. Körül sem nézett, magabiztosan viselkedett.
A férjem sokat volt távol, vállalkozóként más városokban is sok munkája akadt. De arra valahogyan sosem gondoltam, hogy kételkedjek benne. Sosem voltam féltékeny, nem is adott rá okot. Mindig hozott virágot, apró ajándékokat. Figyelmes volt, reggelente, ha otthon dolgozott, ágyba hozta nekem a kávét. Őszintének tartottam. A húsz év alatt nem gondoltam soha, hogy rosszul választottam magamnak társat. Szerelmesek voltunk egymásba.
A nő befejezte a rendezgetést, felegyenesedett. Gyönyörű, karcsú nő volt. Mintha magamat láttam volna húsz évvel ezelőtt.
– Húsz év, húsz év! – gondoltam. – Nincs rossz ízlése a férjemnek.
Karcsi mindig megnézte a csinos nőket. Rángattam a karját, ha forgolódott az utcán.
– Viselkedjél!
Csak mosolygott és azt mondta:
– Ugyan szívecském, tudod, csakis téged szeretlek.
– Egy puszit adott az arcomra, én meg azonnal megbocsátottam neki.
A nő nincs feketében, döbbentem rá. Hétköznapi öltözéket visel. Ha feketében lenne, talán azt gondolhatnám, hogy gyászolja, mert van miért, volt közöttük valami bensőséges, férfi-nő kapcsolat. Persze, az is lehet, mindez csak álca. Kicsit elbizonytalanodtam. Ennyire eszemet vette a fájdalom? A férjemről olyasmit feltételezek, amire semmi okom? Nemrég tettük le a sírba, és én máris a múltjában keresgélek? Talán a munkatársa, talán valami rokona, aki idegen nekem. Oda kéne mennem, és megköszönni neki a figyelmességet. Elmondani neki, mennyire szerencsétlenné tett az élet, hogy elveszítettem őt.
Nem tűnne tolakodásnak? Talán neki is jót tenne, ha közösen időznénk emlékeink között. Mégis valami fura érzés kerített hatalmába. Végül úgy döntöttem, nem zavarom meg, de kilesem, hová indul, hol lakik. Kicsoda valójában. Szükségem van valami bizonyosságra. A nő tett néhány tétova lépést a sírhalom körül. Mintha nem tudta volna eldönteni, menjen vagy maradjon. Kisimította az elegáns kosztüm szoknyáját, sarkon fordult és elindult a kijárat felé.
Követni kezdtem. A temetőből a belváros felé ment. Nem sietett. Egyenletesen, határozott léptekkel haladt. Amikor befordult az utcánkba, egyre jobban kezdett verni a szívem. Itt lakott a közelben, és nekem nem tűnt fel semmi? Hogyan lehettem ennyire naiv? A háztartás, a gyerekek nevelése, az örökös rohanás ennyire vakká tett? Hol éltem én eddig? Autók jöttek-mentek, de azért sikerült szemmel tartanom. Lakásunktól nem messze van egy ház alatti kisbolt. Ott szoktam vásárolni, ha csak egy-két dolog kell a háztartásba. Hányszor nézhetett meg magának? Miért nem láttam eddig sohasem? A nő bement. Vártam. Nemsokára ki is jött. Feltépte a cigis dobozt, rágyújtott, a gyufát elpöckölte, utána lépett, eltaposta. Mélyeket szívott a cigarettából, hosszasan fújta kifelé a füstöt. Úgy tűnt, mintha várna valakit, mert hol jobbra, hol balra pillantott.
Behúzódtam egy kapualjba, az árnyékba. Nem kellett sokáig várakoznom. Egy férfi állt meg a nő mellett. Valahonnan az is ismerősnek tűnt. Amikor felém fordult, megismertem. A főnököm volt. Váltottak néhány mondatot, aztán elindultak. Egy parkolónál megálltak. Körülnéztek, mintha azt kémlelték volna, nem követi-e őket valaki. Beültek a férfi autójába. De nem indultak el. Heves gesztikulálásokból arra következtettem, mintha vitatkoznának.
Letelepedtem egy padra, ahonnan ráláttam a parkolóra. Nemsokára felberregett az autó motorja, kikanyarodott az útra és eltűnt a forgalomban. Tanácstalanul ültem még egy darabig. Néztem a vadgalambokat, ahogyan sorban leszállnak a szökőkúthoz, és kortyolnak a vízből.
Elindultam hazafelé. A kis boltnál megálltam, vettem magamnak egy doboz cigarettát. Kibontottam, rágyújtottam, a gyufát elpöcköltem, utána léptem, eltapostam. Mélyeket szívtam a cigarettából, hosszasan fújtam kifelé a füstöt.
A lépcsőházban sötét volt. Nem tudom, mitől lett hirtelen ennyire sötét. A fal mellett tapogatóztam felfelé, lábammal a lépcsőfokokat kerestem. Csigalassúsággal haladtam, botorkáltam, egyre úgy éreztem, sosem fogom elérni a negyedik emeleti lakásunkat.
Kávéillatot éreztem.
– Szívem! Jó reggelt! – hallottam valahonnan távolról a hangokat. – Ideje felkelned, itt a kávé!

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>