Nagy Hajnal Csilla írásai

Egypercesek

Nagy Hajnal Csilla

Bőrkabát

Volt egy furcsa holnapom. Egy pillanatra nem figyeltem és ott termett. Talpig piros bőrkabátban közölte, hogy ő az Isten titkára és lehet egyetlen kérdésem.
Félrenyeltem a sörömet, aztán megkérdeztem, hogy mi van?
Lekonyult a szája, visszakattintotta aktatáskáját, hogy nem, sajnos azt ő se tudja.

Mirelit

Anyám megmondta: még egy hétig főz rám és kész. Karácsonyra kaptam mirelit pizzát. Ja, azt sem idén. Kitettem a falra.
Még egy hét, kislányom, nézd meg a szerződésben, ott van feketén-fehéren, húsz év.
Igen anya, aztán éhen döglök, ez meg az apró betűsben van. Meg, hogy boldog karácsonyt.
Utolsó vacsorám hatfogásos volt. Aztán visszamentem a koliba, leültem a földre és bámultam a pizzát a falon. Felhívott tesóm és megkérdezte, hogy most mit fogok csinálni.
– Bekereteztetem! – üvöltöttem, de később sírva elmesélte a rokonoknak, hogy csak valami félelmetes korgást hallott.

Nyakkendő

Amikos megismertem Misit, még szőke volt. Fehér lóra gyűjtött meg kék szemgolyókra, aztán mindig nehéz lett a pénztárcája. Állandóan túró rudit evett. Nagyon ostobán festett, hogy mindig volt a kezében vagy a szájában egy túrórudi. Egy hete ismertem Misit, amikor megtudtam, hogy nem ez a neve, ráadásul fehérló-kereskedő és repülni tanul. Varrtam neki szárnyakat és egy nyakkendőt. A végét a csillárhoz kötöttem, amikor aludt, mert igazából nem velem aludt. Aztán felébredt, én meg kiáltoztam, hogy repülj, repülj! Egy hétig imertem Misit, aki nem tanult meg repülni.

Bácsi

– A bácsi azt mondta, túl nagyok a szemeim!
– Melyik bácsi?
– Most mutassak rá, vagy mi?
– Bántott téged?
– Nem. Nem tudom. Nem bántott! Azt hiszem.
– Végül is…
– Végül is mi?
– Tényleg nagyok a szemeid. Hogy túl nagyok-e, abban nem vagyok biztos.
– Nem erről van szó.
– Akkor miről?
– A bácsi szemeiről.
– Mi van velük?
– Neki nincsenek.

Sohasem

Engem sohasem vert meg apám. Nem éheztem és nem fáztam, nem jártam az
iskola mellé, a bűneimet nem azért nem gyóntam meg, mert lettek volna,
egyszerűen messze volt a gyóntatószék. Csak akkor kaptam körmöst, ha
megkértem valamelyik barátomat, hogy nézd, összeszorítom a körmeimet,
sózz rájuk a vonalzóval!
Elolvastam a kötelezőket, amikor mégsem, abból sem lett baj, egyszer kapott rajta a tanító bácsi, hogy puskázom, és akkor is csak egy jeggyel adott rosszabbat. Sosem húztam a rövidebbet. Ügyetlenül futottam, összetörött alattam a mosdó, nem azért, mert kövér lettem volna, hanem mert ráestem, de ebből sem lett baj. Nem cigiztem a fiúkkal a konténerek mögé bújva, csak lekameráztam, amikor valamelyik bolondot belerakták a kukába. Nem bántottam senkit, csak épp annyira, amennyire kedvem tartotta.
Viszontszerettek és visszacsókoltak a fiúk, annyit éltem, hogy meg sem érdemlem, és mégis. Most meg csinálhatok úgy, mintha mi sem történt volna. Végül is, nincs igazam? Bárki bármit is mond, nincs annál szebb, mint amikor esik az eső. Oda már nem kell senki és semmi, csak te és a vízcseppek és a beton, vagy a föld, vagy épp a semmi, tudod mit, az eső sem, és te sem.
Hogy egy ekkora kicsi lányka ekkora kicsi sarka mekkora zajt tud csapni! Ezen sopánkodott, mikor reggel a busz előtt lementem elköszönni, hogy jó reggelt, ő meg, hogy hát igen, és jóváhagyta, vagy épp nem az aznapi ruházatomat.
Engem sohasem vert meg apám. És már soha nem is fog.

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>