Pécsi Györgyi írása

Ladik Katalin legszebb versei

A hatvanas évek végén indult legendás Új Symposion nemzedék – Tolnai Ottó, Domonkos István, Brasnyó István, Ladik Katalin és eleinte Gion Nándor – a neoavantgárd szemléleti, nyelvi, formai újszerűségével, a világra nyitottság elemi mohóságával hökkentette meg a magyar irodalmi közvéleményt. Az akkori szabadságeszményüknek megfelelően a határokat akarták lebontani, radikálisan újraértékelték a hagyományt, és radikálisan új megszólalási módokat, formákat, nyelvet kerestek. Ladik Katalin főleg az expresszív és a gnómikus szabad vers, a szürrealizmus, valamint a mitologikum és a folklórizmus felé tájékozódott, ahogy a Ballada az ezüst bicikliről (1969),  az Elindultak a kis piros buldózerek (1971), a Mesék a hétfejű varrógépről (1978), az Ikarosz a metrón (1981), A parázna söprű (1984) kötetei jelzik. Nem egyszerűen a századelő avantgárdjának az elemeit újította föl, előkelően finom mozdulattal a kommunikáció formájának egészét tágította nagyra. Mindenekelőtt elhíresült performanszaival.(…) A pódiumokon erőteljes hang- és mozdulateffektusokkal előadott művei ekképpen nem szöveges verseinek egyszerű “színpadisított” adaptációi, hanem mindenkor új, más természetű és más mélységeket megszólító önálló művek.

Nem állítom persze, hogy a performansz az archaikus “modern kori” megfelelése lenne, de költő szimbólumokkal mélyen átjárt költészetében ez az értelmezés is érvényes lehet, hiszen elemi módon érinti költészetét a mitológia is és a folklór is. De persze Ladik Katalin a folklór elemeinek a fölhasználására is szokatlan megoldást talált – főleg – korábbi verseiben. A hatvanas-hetvenes években, a magyarországi költészetben a Nagy László, Juhász Ferenc nevével zajló költészeti forradalom igen erősen kapcsolódott a népköltészethez. Ladik Katalin azonban nem megőrizni, áthagyományozni akarta a népköltészeti örökséget, hanem nyersanyagként, inspiratív módon felhasználni saját költői univerzumának gazdagítására, azaz új élettel megtölteni. “barbár kata aki egy varjúval / él egy tető alatt / mintha száz élete volna / citromot dobál a kútba” – tagadhatatlanul ott lüktet ebben a négysoros remeklésben is a magyar népballadák tragikuma, azok szimbólumai fölismerhetők, de itt nem a folklór szürrealizmusa, hanem az avantgárd szürrealizmusa rendezi a verset.

Mekkora a folklór teherbíró képessége, meddig terhelhetők a folklórelemek, és mennyire rugalmasan nyitott, befogadó képes a szürrealista szabad vers vagy prózavers, s ezek ötvözése káoszba vezet-e avagy felszabadító derűvel új távlatokat is képes megnyitni – kérdezi a versben a költő. “Ült a lány a kéményen és őrizte a holdat. Szakít egy lyukat a harisnyáján, világosság támad. Azt hitte, a hajnal hasad és lehunyta a szemét. Csak erre várt a sáska. Kinyitotta a fiókot a lány combjában, és egy üde, fehér villanyégőt szagolt meg.” (Hogyan lopta el a sáska a holdat). Folklorisztikus és technikai szimbólumok, életszerű realizmus és mágikus erotika úgy keveredik egymásba, hogy rajta veszne az olvasó, ha le akarná fordítani a maga pragmatikus nyelvére a verset. Mert a költészetnek az is alaptermészete, hogy nemcsak képekben láttat, hanem szimbólumokban gondolkodik. A szimbólumban a kép elszakad eredendő jelentésétől, s minél inkább elszakad, s minél több új jelentéssel gazdagodik, annál erőteljesebb, és persze, annál rejtélyesebb, fölfejthetetlenebb lesz.

S innen már csak egy lépés az abszurd és groteszk gnómák, gnómikus versek felé, amelyek szinten karakterisztikus jellemzői a Ladik-lírának. Ezeknél a verseknél a pragmatikus olvasó akár zavarba is jöhet, míg ha médiumként fogadja, felujjong, mint e két-háromsoros mikrokozmoszoknál: “Hol vagy, ki a jászolnál együtt heversz velem? / Tüzes fürdőd elkészítve, hídonálló szépségem. / Jaaaj.” (Sirató), és: “Van itt valaki? // Egy lófej és másfél ember.” –, az előbbiben a biblikusság és a tragikus balladák, az utóbbiban a bibliai (a hét szűk esztendő Jákob és fiai történetéből) és a megfordított antik mitológiai szimbólum (az alsó testében ló, felső testében ember kentaur) képez borzongató erőteret. Másutt inkább mókás játékosságra ad lehetőséget a groteszk gnóma: “Avagy seprűje vagyok-é páromnak // hogy így pocskol a tavirózsák között / vajh gumikerék lehetnék / szeretőmnek ezüstbiciklijén” – az első két sor egyértelmű, de a váratlanul felbukkanó gumikerék és ezüstbicikli metafora derűsen rejtélyes vagy rejtélyesen derűs; tekinthetjük az avantgárd gépkultuszra emlékeztető egyszerű metaforának (a szerelmesek éppúgy összetartoznak, ahogy a bicikli és a kerék), de kicsit merészebben erotikus szimbólumnak is: a gumikerék lehet kerékgumi is, s így női attribútum, amit az ezüstbicikli, a férfi attribútum dinamikus szeretkezésre késztet. S persze, érthetjük ekként is a verset, hiszen Ladik Katalin a legkülönösebb és legszokatlanabb szimbólumokat használja a szerelmeskedés, szeretkezés aktusára, mint például a Vers a szerelmes piócáról című versében: “Van egy nagy sárga tányérom. / A tányér közepén egy lyuk. / A lyukon át az én szerelmes piócám / jár be hozzám telihold idején. / Mert van egy nagy sárga piócám, / a pióca közepén egy lyuk. / Oda jár be ezer darázs / birsalmaág a nagy tányérok idején. / És a fekete lyuk / ahová a nagy sárga tányér jár / éneklő piócával a közepén. // a szerelmes pióca éneke: / ezer darázs a torkomban / birsalmaág a faromban / égő kecske a bokorban”. A költőnek önálló kötete is megjelent ilyes erotikus versekből (A parázna söprű) –; nem tudom, frivol válasznak szánta-e az őt “vetkőző költőnőnek” nevezők alantas susmorgásaira, vagy – és ez a valószínűbb – nő nemű költőként is elutasította a pátoszos-romantikus bájszerepet, és az erotikus intim szféráról is azzal a meghökkentő asszociációs készséggel írt, mint mondjuk a hétfejű varrógépről. És persze, nem könnyű észrevenni költészetének finom metafizikáját, amely az érzéki versekben is megmutatkozik, mint az Avilai Szent Teréz énekében: “A repedéseket, Uram, patkányokkal, / kihulló fogaimat jégcsapokkal, / ráncaimat forró vassal, / gondolataimat korbáccsal, / de álmaimat, Uram, hogy győzzem le? // Te vagy-e, ki vágyamat nyirkos falon / lucskos penészvirágban mutogatja – / Te, ki hajnalonta kegyelemből belém döfsz, / szeretsz-e engem, s én szeretlek-e? (Csak a hajnalokat ne!)

*

A kilencvenes évektől az életmű elkomorulni látszik, keserű történelmi tapasztalatáról kivételesen már-már vallomásos közvetlenségével szól a költő: “Itt szomjúság van és mélyből jövő, fájdalmas hang. / Csak álom az egész – suttogom ihlettel. / Itt tegnap lezuhant egy angyal. / Most mindenki naplót ír, / és szaporítja a történelmet. / Az ajtóban hattyú és gépfegyver ölelkezik. / A mozdonyvezető egy hamuszín, / üres szemgödrű ember. (Balkán expressz), de utóbbi kötetei (Jegyesség – 1994; Belső vízözön – 2011) egyre inkább a belső hangot, a megrendült meditációt, a csöndet, a hallgatást közvetítik.

 

A bejegyzés kategóriája: Tanulmány, kritika
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>