Puha Andrea prózája

Delírium

Puha Andrea

Már akkor eldöntöttem, amikor először egymásra néztünk, hogy meg fogom ölni. Folyton bámult, az utamban volt, nem tudtam kitérni előle. A legváratlanabb pillanatokban találtam vele szembe magam, olyankor farkasszemet néztünk, néha tüzetesen végigvizslattuk egymást, centiről centire, lassan, sokszor órákon át.
Furcsa szeme volt. Az egyik zöld, a másik inkább kék, a pupillák körül barna foltokkal. Fekete szembogara olykor hatalmasra tágult, s én beláttam egészen a szemgolyója fenekéig, s még annál is tovább, az agyába. Gonosz és sötét dolgok voltak ott, nyújtózkodtak kifele a szembogarán, csápjaikat körém fonták volna, de mielőtt még elértek, az írisze tekeregni kezdett, s a pupilla bezárult.
Szokatlanul fehér bőre világított, szögletes arcát fekete haj keretezte, melyet mindig hátracsapott, miközben engem bámult. Éreztem, hogy hol jár rajtam a tekintete, hidegrázás járt a nyomában, libabőr, égnek meredő pihék. Néha mosolyra húzódott a szája, de az hasonlított inkább a szadisták vicsorára, mint anyám kedves mosolyára, már csak azért is, mert anyámnak sose villant ki éles metszőfog az ajkai közül.
Úgy általában nem zavar, ha valaki megnéz magnak, vagy megbámul, de benne volt valami hátborzongató. Valami, amitől rögtön ökölbe szorult a kezem és szinte éreztem a nyakát az ujjaim között. Valami éhes, igen, határozottan éhes tekintettel térképezte fel a testem, valahogy úgy, mint a gyilkos az áldozatát. Meg vagyok győződve róla, hogy ő is meg akart ölni.
Meg kellett előznöm. Az életem volt a tét, és én élni akartam. Ma este, mikor ismét elém került, fel voltam készülve mindenre. Utoljára a szemébe néztem, a csápok felém csaptak, körém tekeredtek, s én minden erőmmel nekilendültem, öklöztem és rúgtam. Fájt. Felszakadt a bőr kezemen, a térdem kiugrott, szédültem, sötétedni kezdett a világ. A csápok egyre jobban szorítottak, húztak befelé, bele a feketeségbe. Fejjel előrelendültem, neki az ő orrcsontjának, aztán megint, már meg sem próbáltam célozni, csak az erőt adtam bele újra meg újra, hogy legalább fájni hadd fájjon neki, minél jobban.
Nem tudom, neki mennyire fájt, de én majd beleőrültem. Néztem rá, homlokából, orrából dőlt a vér, zihálva, bevérzett szemekkel néztünk egymásra. Fogyott a levegőm, a csápok egyre szorosabban fonódtak körém, nyomást éreztem az agyamban, a tüdőmben, a szívem tiktakolt, mint az időzített bomba, nekivetődtem megint, fejjel, útközben belemarkoltam valamibe, nehéz volt és kemény, azt hozzávágtam. Ő is hozzám vágott valamit. Először nem éreztem semmit, leroskadtam a földre, majd üvegszilánkok csilingelése szűrődött át a fejem zúgásán, felnéztem, már nem volt sehol. Aztán lenéztem a földre és ezernyi tükörszilánkban nézett vissza rám, gúnyosan, visongva. Megkerestem a száját, azt suttogta: „Legközelebb elkaplak.”

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>