Nagy Erika novellája

A rettegés (f)oka

Nagy Erika

Az intézet hatalmas nappalijában a negyven év körüli férfi, miközben a könyvespolcon matatott, kalimpálni kezdett a kezével, majd eszelősen felordított, végül magára rántotta a könyvekkel megrakott bútordarabot. A mellette álló idős asszony teljes átéléssel adta át magát a zokogórohamnak, épp úgy, mint a gyermek, akinek elvették a legkedvesebb játékát. A szerencsétlen férfiról az ápolók sietve leemelték a polcot, miközben a könyvek szanaszét hevertek a szőnyegen. Bár első látásra súlyosnak tűnt a sebe, mindössze csak a szájszéle szakadt fel.
– Mi ütött beléd, Vince, miért kellett ilyen őrültséget csinálnod?
– Azok az átkozott egerek már megint befészkelték magukat a könyvek közé. Csak el akartam őket kergetni.
– Képzelődtél, ott nincsenek egerek!
– Ott is fut három, nem látjátok? Az első, az a nagy fekete még rám is vicsorog, a másik kettő pedig egyszeráen kiröhög. Látjátok? Hirtelen befutottak a fürdőszobába. Gondolom, belebújnak a zuhanyrózsába, s csak arra várnak, hogy amikor megnyitom a csapot, a vízsugár helyett rámhulljanak, megrágják a testemet, s a bőröm alá fészkeljék magukat!
A személyzet látta, hogy baj van, pedig már azt hitték, hogy Vince hamarosan elhagyhatja az intézetet. Olyan békés volt mostanában, nyoma sem volt annak, hogy hamarosan visszaesik korábbi állapotába. Bár nehéz volt lefogni, sikerült beadniuk az injekciót, közben szinte hallani lehetett az ápolt heves szívdobogását. Gyöngyöző homlokáról a szemébe csurgott a verejték, pár perccel később pedig vacogott a foga a hidegleléstől. Ekkor már kezdett elgyengülni, ökle görcsös szorítása is alábbhagyott, meg-megszédült, nyilván hatni kezdett a szérum. Bevezették a szobába, lefektették az ágyra. Még mindig suttogott, de hogy mit akart mondani, senki nem értette. Kába volt, a nyelve sem mozgott szeme lecsukódott, lélegzete lelassult.
Vince fél éve, egy ködös, szürke délelőtt került az intézetbe, első ránézésre kiegyensúlyozott fiatalembernek tűnt. Kisportolt test, tökéletes ruházat, cipőválasztás, gondozott szakáll. A kérdésekre röviden, higgadtan és visszafogottan válaszolt, annyira, hogy az orvos még gyanakodott is, hátha a férfi csak megjátssza magát. Átnézte a papírokat, a homlokán minduntalan megjelenő aggodalmas ráncok sejtették, hogy nincs minden rendben, a beteg saját kis álomvilágában él.
– Uram – nézett fel a papírból az orvos –, mesélje el, mi késztette arra, hogy megálljon az autójával, és lángra lobbantsa az út melletti szénakazlat?
– Az egerek!
– Kifejtené bővebben?
– Rendben, megpróbálom. Vezetés közben arra lettem figyelmes, hogy az út szélén libasorban szaladnak a hatalmas termetű egerek a szalmakazal irányába. Úgy éreztem, hogy meg kell állnom. Elképedve figyeltem, ahogy az a temérdek állat utat tör magának a kazal belsejébe. Lenyitottam a kesztyűtartót, kivettem az öngyújtómat, a csomagtartóból pedig a lapátot, amit arra az esetre hordok magammal, ha ki kellene ásnom az autót, mondjuk egy mélyebb pocsolyából. Nesztelenül odalopakodtam a kazalhoz. Amikor megbizonyosodtam felőle, hogy az egereket elnyelte a kazal sötétsége, tüzet gyújtottam. Csak álltam és figyeltem, hogy mikor szalad ki egy-egy példány. Mivel rég nem esett az eső, a száraz szalmaszálak pillanatokon belül lángra kaptak, én pedig boldogan szemléltem munkám eredményét, és tapsoltam örömömben, hogy az égő egerek megpróbálnak menekülni, de nem sikerül nekik. Amelyiknek mégis szerencséje volt, azt a lapáttal agyonütöttem. Nem értem, hogy miért kell erről ennyit beszélni, semmi tisztességtelen, illetlen dolgot nem cselekedtem, csak megszabadítottam az emberiséget néhány rágcsálótól. Ha azt várják, hogy most végigsöpör rajtam a lelkiismeret-furdalás, tévednek. Nem bántam meg semmit, sőt újra megtenném!
Vince állapota az intenzív kezelésnek köszönhetően napról-napra javult. Majd eljött a nap, amikor kezelőorvosai úgy gondolták, hogy nyoma sem maradt a kényszerképzeteinek, így hamarosan megválhatnak tőle. S most itt fekszik az ágyon beinjekciózva, és nem úgy tűnik, mint aki mostanában akar felébredni.
Senki sem értette az okokat. Ilcsi, a fiatal lány sem, aki rengeteg időt töltött sorstársával, és miután látta a történteket, felzaklatva surrant be a magára maradt beteghez. Arcán letörölhetetlen, sejtelmes vigyor ült. Szegény, régóta élt álomvilágban, a téveszmék birodalmában. Megdörzsölte a szemét, jól látja-e az elernyedt testet, majd hevesen pislogva odaült a férfi mellé az ágyra. Tekintete hosszasan elkalandozott rajta. Nézte a hófehér arcot, a résnyire nyílt ajkakat, majd megsimogatta a párnán kócosan szétterülő fürtöket. Vágy kerítette hatalmába, s ez az érzés elbódította amúgy is sérült elméjét. Közelebb hajolt hozzá, pár pillanatig gyönyörködött a férfi vonásaiban, majd megszólalt.
– Nézd, hoztam neked valakit!
Ilcsi nem várt választ, óvatosan a zsebébe nyúlt, a markában szorongatott valamit rátette Vince egyenletesen mozgó mellkasára.
– Neked adom, ne félj tőle, nem bánt. Neked hozattam be a hugival, hogy emlékezz rám, ha már nem leszel itt. Ötödik szülinapomra kaptam, azóta ez a kedvenc játékom. Vagyis csak volt. Most már a tied. Igaz, a múltkor megijedtél tőle, de ártalmatlan kis jószág ez, hidd el.
Egy puszit nyomott a férfi homlokára, majd kisurrant a szobából.
Amikor fél óra múlva az orvos bement, hogy ellenőrizze betege állapotát, kővé meredt a meglepetéstől. Vince mellkasán egy szürke, műanyag egér lapult, farka helyén egy kulccsal, mint ami arra vár, hogy valaki felhúzza, és ellejthesse az egértáncot.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>