Ion Mureşan poémája

A tékozló fiú megtérése

I

Mindent megittak.
Egyetlen új ital sem jelent meg életem során a nap alatt.
A puszták homokját kifőzték a homokban, és megitták.
Ezüstport forraltak ezüstedényben, és azt is megitták.
Aranyport aranykannából ittak.
A köveket kőpohárból itták,
és időről-időre felbukkant valaki a könyvekből,
aki a száraz kövekben is innivalót látott:
meglátta és megitta.
Aztán a könyveket is megitták.
Megitták a fekete férgeket és a fehér madarakat.
A kék halakat és a piros lovakat.
A köröm alatti levegőt, a vért és a csontvelőt.
A bőrt és a hajat.
Megitták a földrajzot, a festészetet, a szobrászatot és a költészetet,
elzálogosították, összevegyítették, feloldották, mint nyelv alatt
a cukorkát, és megitták.
És a fát, a vasat és a rozsdát is megitták.
A tetőket és alapzatokat,
a hóhérok házait, a királyi palotákat, bordélyházakat,
és anyám háza alól az egereket is megitták.
A primitív közösségeket és a kommunizmust spermába áztatták,
és megitták, mint valami üdítőt.
Istenem, mindent megittak.
De éjszakánként megjelenik az úton egy-egy ember,
kis szeszfőzdével a vállán.

II
(A Tanú)

Ha a test alakját törvény szabályozná,
ő jócskán törvényen kívüli lenne.
És lám, a hóban úgy kóvályog, mint rézcsengő
nyelve, egyre zaklatottabb,
mintha csak gyapjúkabátban úszna
a hideg vízben.
Hol fiatal volt az egyik,
hol aggastyán,
ezért úgy tűnt, ketten vannak,
de ha ketten voltak, akkor is
egyetlen orruk volt csupán
mely fehéren, akár a csiga lába csúszkált a befagyott ablakon,
és ha ketten voltak, mégis egyedül volt,
mert csupán egy pár kék szemük volt,
melyet mikor az egyik,
mikor a másik viselt.

Itt vakarózom, itt bóbiskolok.
Vakarózom, a lélegzetem meleg és gyors: ökör az üvegjászolnál,
a jászolban pedig – egy idegen és egy telefonoszlop.
Rálehellek és vodkába mártott zsebkendőmmel súrolom körbe-körbe,
és egy idő után azt látom, amit látni akarok.
Pénzérmével kaparom le a kocsma jégvirágos ablakát,
hogy léket vágjak szememnek a telefonoszlop felé,
csucsorított szemhéjjal, mint a majom ajka, beszippantja szemem
a kinti embert,
aki az oszlopot öleli odakint,
és az oszloppal együtt áttör a jégen és úgy jön a szemembe:
így aztán egy telefonoszlop van bennem és egy idegen ember.
És hosszú huzalok indulnak a szememből az ablakon keresztül,
fekete és vörös huzalok indulnak a szememből, és
összekötnek a világ összes telefonoszlopával.
És büszkeséggel tölt el, hogy telefonoszlop vagyok.
Ahogy itt ülök az asztal mellett az ablaknál,
érzem, amikor a sarkon egy részeg,
körbe tekint, jobbra, balra, majd
előveszi kicsinyke tulumbáját, és lepisili
küldetését teljesítő sorstársát,
mert a huzalok közül, hirtelen, langyos folyadék lepi el szememet
és átnedvesedik a nadrágom.
(a megmagyarázhatatlan zavarba ejtő,
ha túl finoman fogalmazunk!)
Itt ülök hát, az ablak melletti asztalnál,
és éles fájdalmat érzek hirtelen az oldalamon:
valahol messze, egy domboldalon
egy gyermek
követ ragad, és az oszlophoz vágja,
aztán fülét a fához tapasztva hallgatja
a zúgást, mely mintha egy másik világból hangzana.
Azt a hangot hallom én is,
épp ebben a pillanatban morajlik át az agyamon.

A gyerek a domboldalon,
én itt, a kocsmában,
egyszeriben mind a ketten tudjuk,
hogy ez a hosszú zúgás
valójában egy másik világból érkezik.

Most az idegen felkapaszkodik az oszlopra,
akárcsak gyermekkoromban a telefonszerelő, a lábaira
erősített vaseszközzel,
fején sapka, szája sarkában
égő cigaretta,
ügyesen tolja az övét egyre feljebb
a gázolajjal bekent fekete oszlopon,
míg eléri a porcelán vagy üveg elosztófejeket,
előveszi fogóját, és állít rajtuk valamit.
Most az én fejemben állít valamit a fogóval.

A jövő felfogásának egy módja, rögeszmék által.
Szempillák közé fogni az áldozatot, mint parányi fasatuba:
megszorítod a csavart, és készülsz a támadásra,
az áldozat édesen felsóhajt,
lelke megcsillan ajkain,
röviden,
majd belevész az idő folyamába.
De a lelkek se nem buták, se nem okosak,
csak világítanak,
nem nagyon, csak mint
a szentjánosbogarak éjszaka.
Tán még annyit se.

De egy idő után azt látom, amit látni akarok.

A porral és jéggel borított ablakot.

És havazik, havazik.

De ez nem az én dolgom!

III

„Gyere, nézd meg, te szerencsétlen kurvapecér, mi történik az országban!”
Húsz év alatt ennyit engedett a szívetek írni nekem a levélben,
melyet egy dési emberrel küldtetek.
És azt, hogy jól menő kocsmát vezettek,
hogy a bátyám megnősült
és bárt nyitott ő is, valahol az állomás környékén.
Én viszont százával küldtem a leveleket, szeretettől áthatott betűkkel,
melyeket úgy írtam papírra, mintha kőbe véstem volna őket
kis tavacska volt minden betű tele könnyeimmel,
mint kis madárka ivott belőlük a szívem:
„Drága édesapám, jóságos édesanyám,
itt, Perzsiában jó az idő, a perzsák szorgalmas és becsületes emberek,
asszonyaik tiszták, háziasak és odaadók,
akárcsak a magyar asszonyok mifelénk,
Erdélyben…”.
És már a tizedik asszonynál tartok…
rendezett iratokkal…
Aztán megírtam, hogy nem vagyok nős.

IV
(Vízkereszt)

A Levelibékához címzett fogadóba hívtam találkozóra apámat
(bár tizenöt éve halott volt),
tőle akartam üzenni anyámnak:
hogy bejutottam az egyetemre,
és gondolkozom azon, hogy megnősüljek
(bár rég befejeztem az egyetemet, nős voltam és volt három gyermekem),
ha tud, küldjön egy kis pénzt, csak apám meg ne tudja,
de vigyázzon, mert a holtak gyanakvóak
és figyelnek a részletekre.
És ott ültem és vártam, hogy befejezze a munkát a benzinkútnál.
És ott ültem és vártam, hogy befejezze a munkát a benzinkútnál.
És ott ültem és vártam, hogy befejezze a munkát a benzinkútnál.
És az asztalnál ülve vonatfüttyöt hallottam a Sintérek hídja felől,
és az ablakon keresztül láttam megmozdulni a mogyoróbokrokat,
láttam mozogni a tövisbokrokat és az erdőszéli kökénybokrokat,
mintha egy kecske akart volna kijönni onnan,
láttam a sötét nádast megmozdulni,
mintha vaddisznó tört volna magának utat.
De mi láttuk őt meghajolva átbújni az almafák roskadozó ágai alatt,
ahogy lefelé ereszkedett, kék gumicsizmában, mákok és cikóriák között,
a nedves fűben, vállán fekete pufajkával
ahogy átugrott a csalánnal övezett árkon, és láttuk
átkelni az úton, mintha egy fekete, hullámzó tükrön kelne át.
És a nap, mint vörös hangyaboly függött a gyümölcsös fölött.
Mikor belépett az ajtón a kocsma gázolajtól bűzlött,
mint gyermekkoromban az osztálytermek, nekünk pedig
megremegett a vodka a kezünkben
mintha csak akkor tanultunk volna meg írni és
mint egy jelre, egyszerre, zavartan keresgélni kezdtünk a zsebünkben,
mint amikor vonaton utazva,
megjelenik az ellenőr.

V
(A Levelibékában elhangzott prédikáció)

(„…hirtelen, a leszakadt körmök vékony árnyai, a repedések és sebhelyek a falakról, mintha kirajzottak volna, úgyhogy akármerre nézett, mindenhol megjelent egy rovar,
és egyszeriben a szívét vette célba.” (Malcolm Lowry – Vulkán alatt)

„Féldeci vodkát!” – kiáltott a pult felé,
hangja mint bársonyzacskóban összezúzott üveg.
És háttal fordulva beszélt hozzánk:
„Nem akarjuk, testvéreim, hogy tudatlanok maradjatok,
hogy ne szomorkodjatok
mint a többiek, kiknek nincsen reménységük,
és félnek a pókoktól.
Ne féljetek a pókoktól!
Hiszen láttátok a gyerekeket a parkokban, műanyagfurulyákat fújva,
Olyanok ők is, pénzérmék lábakkal, mint Karácsonyestén a csengettyűk hangja
kúsznak be az ajtó alatt hosszú sorokban, mint felhők a róna fölé.
Ne féljetek a pókoktól,
még akkor sem ha a párnában halljátok mocorogni, ahonnan kimásznak a lepedőre,
nagyok, rózsaszínűek, bolyhosak akár az eper
és selymes lábaik végigsimítják ajkatokat, combotokat,
szemérmeteket és hajlatokat, ahol bőrötök fehér és puha
és évek óta érintetlen.
Ne féljetek a pókoktól,
amikor, mint érett paradicsom, kipattannak a repedező falakból,
és felmásznak a mennyezetre majd
mozdulatlanul, kidülledt szemekkel lógnak, akár a szegre akasztott vadtrófeák.
Ne féljetek a pókoktól!
Közel az idő, mikor lemásznak a kocsma padlásáról
a félig üres poharakba és üvegekbe,
feketén, akár a borsszemek,
És kis üvegcsónakokban átkelnek a vodka áttetsző felszínén:
törékeny hajóhad melyet sok aprócska evező röpít.
Ne féljetek a pókoktól!
Megtörténik, hogy az éjszaka közepén csilingelő hangokat és énekeket halltok kiszűrődni, mintha egy óvoda költözött volna a fürdőszobába,
ahol kisfiúk és kislányok játszanak
az öntvénykagyló alatti homokozóban.
Ti beléptek és olyannak látjátok majd a tükröt, mint egy sündisznót,
tüskéi helyén műanyag babák fejét kopasz koponyákat és mosolygós arcokat
vígan fecsegni.
De ti tudni fogjátok, hogy a tükör mögött ezernyi összekuszálódott
lábacska van, ezüstcipellőkben.
Ti láttátok, hogy a gazdagok vagyonukat páncélszekrényben tartják
(ólomtojásba rejtett acéltojás, melyet kőtojásba zártak):
a pókok a mi páncélszekrényeink.
Aj, hamarosan mindannyian elalszunk,
de ha mi, „Levelibékabeliek”, hisszük, hogy Krisztus meghalt és
feltámadott, higgyük azt is, hogy mi, akik elaludtunk, visszatérünk majd,
ebbe a kocsmába és
mindannyian friss és tiszta vért találunk a pókokban
egy új világhoz.”
Megemelte poharát, a pulthoz verte, és azt mondta „Ámen!”, majd azt, hogy
„Egészségünkre!”
Aztán felénk fordult, és elővette a borotvakését.

VI
(A lábmosás)

Ó, tudtam, hogy mezítelen talp az arcom, mellyel a szemedbe lépek!
Ó, tudtam, hogy számodra az én bárgyú képem a talp, mely alapján megítéltetek!
Aztán felénk fordult, és elővette borotváját,
és katonasisak alakú szappantartóban
kerek szappant félig ezüstpapírba csomagolva,
kihúzta nadrágszíját, csatjánál fogva a fogasra akasztotta és megfente a kést.
Mi pedig, borostásak voltunk, akárcsak egy hosszú háború után,
melyben elnyertük a jogot, hogy reszkessünk és tántorogjunk.
A csapos egy szép fémsatut hozott a karján
és két puha, virághímes párnát.
Ő egyenként a nevünkön szólított
a satuba szorította fejünket, párnák közé
és végtelenül gyengéden egy tükröcskét állított elénk
majd beszappanozta az arcunkat.
Kecses kezéből kellemes illat áradt: gázolaj és bazsalikom keveréke.
Az ujjnyi vastagságú hab pedig
akár az utolsó hó olyan volt a fáradt arcokon: fehér juhok fehér köveken
arcunk sötét ráncai átütöttek a habon,
mint egy vadalmafa csipkézett árnya a havon.
És láttam, ahogy a szappanhabból előbújik három fekete pók, kereszttel
a hátán,
leereszkednek az állunkon és nyakunkon a padlóra, és szépen sorban
az ajtó felé haladva kimásznak az utcára.
Ha láttátok, mint nyúlnak a vakok a pohár után, de nem találják,
kezük tétován elsiklik mellette,
ezt éreztem én is, amint a bennem rejtőző gyermekarc
az öregember arcát kereste, hogy vele azonosuljon,
de milliméternyire elsiklott mellette, nem találta meg.
Ezt éreztem, miközben engem borotvált és én fekete pufajkája
zsebébe csúsztattam a levelet anyámnak.
Lemosott mindent, borotvát, szappant, katonasisakot és
a vizet a szőrzetünkkel leöntötte a csatorna rácsán:
légy kockázott szeme kilenc pupillával,
oly hideg, hogy lábaink megfagytak a csizmában.
De amikor el akart menni,
egyik zsebe beleakadt az ajtókilincsbe és lehullott válláról
a pufajka:
hátulról olyannak tűnt, akár egy üveg cserebogár
vagy inkább kristály szitakötő
a négy lencsével a hátán,
két pár nagy szemüveg volt, fekete szíjakkal a mellkasára erősítve
és láttam az ablakon, ahogy átmegy az úton, mint egy fekete,
hullámzó tükrön és távolodott a gyümölcsös irányába.
És a szemüvegeken keresztül, melyeket a hátán viselt,
láttam, ahogy mozognak az erdőszéli tövisbokrok és a kökény
mintha egy kecske akart volna közülük kiszabadulni,
láttam megmozdulni a sötét nádast
mintha vaddisznó tört volna benne magának utat.
És láttam őt, gondosan meghajolva elhaladni a roskadozó almafák
alatt, és távolodván egyre közeledik, kék gumicsizmában lépkedve
a piros mákvirágok és kék cikóriák között, a nedves pázsiton, vállán fekete
pufajkával átugorja a csalánnal övezett árkot, és amikor eltűnt a szemem elől,
tudtam, hogy egy angyal volt,
egy törékeny Isten, akire nagyon kell vigyáznom,
nehogy eltörje valaki.

VII
(Látomás)

A kocsmák, itt a földön, csak halovány árnyékai annak az egyedi égi kocsmának, melynek egyik fala a Mennyország falához támaszkodik. Falai sárgák, kicsi és füstös ablakai középen kereszt alakú lécekkel, teteje rozoga a padlás tele a gerendákról lelógó kerek és aranyló darázsfészkekkel, az ablak alatt tarka gyomok és ládák üres üvegekkel. Van ott még egy sárga égő, mely a mennyezet közepéről vetíti a legyek árnyékát az asztalokra, a cigarettával kiégetett virágmintás viaszosvászonra és a kicsorbult poharakra. És egy kicsi, fekete kályha, épp csak akkora, hogy kihangsúlyozza a hideget. És ami itt nagy, ott kicsi, ezért akik ott isznak, olyanok, mintha egy miniatűr ikonon innának. És a kocsma előtt nincs út, csak a feneketlen mélység, sok-sok acélgolyóból kirakva. És néha, akárcsak Karácsonykor, csengettyűszó hallatszik és elhalad egy egylovas szekér. A szekérben dús keblű orosz nők, kezükben üveggel és énekelnek, hogy „zizeg az orgonafa az ablak alatt”. Utánuk egy ökrösszekér, tele almával, dióval, és két gyerek felgöngyöli az utat akár egy szőnyeget, feldobják a szekérre és elmennek.
Ott az ember egymás mellett iszogat képzelete szüleményeivel. Ott a képzelet szüleményei egymás mellett iszogatnak képzeletük szüleményeivel. Ott azok, akik éjszaka álmodnak, reggelente együtt isznak azokkal, akik az álmaikban megjelentek.

Együtt iszik ott Baudelaire és Virgil Mazilescu,
Petri György és Edgar Allan Poe,
Firmin konzul és Malcolm Lowry,
William Faulkner és Szergej Jeszenyin,
Marguerite Duras és Ady Endre,
Paul Verlaine és Hemingway,
Truman Capote és Nichita Stănescu,
Graham Green és Wiskey Priest,
Scott Fitzgerald és Dick Diver,
Tennessee Wiliams és Raymond Chandler,
Dylan Thomas és Mariana Marin és
Bacovia és James Joyce
Raszkolnyikov, Mikolka és Marmeladov
és még sokan mások a kiválasztottak közül,
akik hülyére itták magukat a fejünkben.

Az álluk, és a szájuk épségben maradt, és a kezük is amelyre támaszkodnak, hogy ihassanak az idők végezetéig. Testük többi része aranypor, melyből kiemelkednek néha, mint úszók feje alkonyatkor. És ahogy nézed fentről őket, és lerajzolod, ahogy az asztalnál ülnek, ezernyi ferde, reszkető vonalat látsz, mint az első osztályosok füzetében, ezernyi száraz ágat egy magas és száraz fatörzsön. De ők, odafent, arról beszélnek, amiről mi itt a kocsmában, vagy mi csupán megismételjük azt, amit odafent mondanak? Azt hiszem, mindannyian egyszerre beszélünk ugyanazokról a dolgokról. Azt hiszem egy üvegfal választ el minket egymástól, vastag, akár a söröspohár feneke. Az általunk kimondott szavak az üvegfalba ütközve megszabadulnak a hangtól és értelemtől. Mint az atléták: belépnek az öltözőbe, levetkőznek, és meztelenül lépnek át a túloldalra. Amikor visszajönnek, polgári ruhát öltenek, bejönnek a kocsmába és a fejünkbe, majd ünnepélyesen lépnek ajkunkra. Így az élők és holtak között folyamatos az átjárás, szüntelenül, ugyanazok a szavak. Mindannyian láttunk levegőbuborékokat a selejtes vodkásüvegek falában. Szavak azok, melyek különböző okok miatt a két világ között rekedtek.
És a boldogság? Akkor boldogok, amikor kiállnak az ablakba és poharaik üvegén keresztül hazáig látnak, a Földre, és látják Istent, amint elhalad magasan felettük méltóságteljesen, mint egy hosszúlábú gólya, egyik kocsma tetejéről a másikra, egyik kocsma kéményéről a másikéra lép. És a füst úgy fut fel a lábán, mint a repkény, a leírókölteményekben.

VIII
(A tanú)

„Én is írtam verseket.
De ezt szégyenkezve mondom. Mert fiatal voltam, és éheztem.
Disznókat őriztem, és irigyeltem,
ahogy az aranyló sütőtököt, a hófehér krumplit és a kávészínű korpát ették,
és a bársonyos labodát és a forrázott csalánt. A feledés szégyenből táplálkozik.
De én nem könyvelem azt, amit elfeledtem.
Nos, uram, hallgasson rám, a halálnak semmi keresnivalója a versekben!
Ennyit mondtam neki. Esküszöm.”
Ő felállt az asztaltól, a pulthoz ment, és így szólt a csaposhoz:
„Apám, a fiad vagyok, és hazatértem!”
Aztán a zöld csempekályhához támaszkodott és meghalt. Csak úgy egyszerűen meghalt.
A csapos fiatal volt, gyermeke lehetett volna.
Kilépett a pult mögül és ölébe vette a fejét. Mintha kiskutyát tartott volna.
Azt hiszem, még soha életében nem volt dolga a halállal,
hisz nem tudta, mit kell kezdeni egy halottal:
mindenekelőtt a szemét kell lezárni.
Ehelyett a csapos, mintha eszét vesztette volna, hangosan kiáltott a konyha felé:
„Mária, hazajött a fiunk!”.
Mária pedig – vagy hogy hívták – lábbal nyitotta maga előtt a lengőajtót,
úgy jött szaporán, homlokon csókolta a halottat, és sírva fakadt.
Mindketten sírtak, mint a gyerekek.
És ő, a harminc év körüli, aprócska asszony,
áldott állapotban, úgy a nyolcadik hónapban,
felemelte a halott kezét, megcsókolta és domborodó hasára helyezve
mély sóhajtások közepette suttogta:
„Illés, miért nem érhetted meg, hogy lásd a testvéredet!”
De Illés halott, szétnyílt ajkakkal.
A csapos pedig: „A fiunk visszatért, Mária (vagy hogy szólította),
vágjuk le a hízott borjút!”.
És egyedül hagytak Illéssel (vagy mi volt a neve),
Nem tudtam levenni szememet a piros kockás ingéről,
úgy éreztem, engem néz, mintha csak azt akarná,
folytassuk beszélgetésünket az alkotásról, és
bevallom, még egyszer megismételtem, csak úgy neki, tisztelettel:
„Uram, a halálnak semmi keresnivalója a komoly versekben!”.
Aztán belépett négy szakács, fehér köpenyben, fejükön
magas keményített szakácssapka,
vállukon egy borjú,
utánuk a csapos fekete öltönyben,
és Mária (vagy mi volt a neve) szőrmebundában és fekete kendőben.
A borjút a halott mellé helyezték.
Frissen vágták, még gőzölgött a húsa, és a padlóra csöpögött
a vére.
És fogták a halottat, a borjúba helyezték, aztán fekete cérnával bevarrták a hasát.
Csak a feje maradt kint,
mely úgy pihent a borjú fején, mint vánkoson.
Hívták az asszonyokat a szomszéd “Önkiszolgálóból”,
Elmondtak egy „Miatyánkot” és whisky-t ittak.
Engem is megkínáltak.
Aztán a szakácsok vállukra emelték a borjút és elindultak,
utánuk mindenki szépen sorban.
A csapos így szólt: „Vigyázzon a kocsmára!”,
„Isten nyugosztalja!” és már ott sem voltak.
Három nap telt el azóta.
Én itt vagyok, iszom, az asztalokon alszom, és a kocsmára vigyázok.
És az ablakon át nézem, ahogy odakint hull a hó.
Egyfolytában havazik.
Ez az igazság, bármilyen hihetetlennek is tűnik.

Balázs Boróka fordítása

A bejegyzés kategóriája: Műfordítás
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>