N. Czirok Ferenc elbeszélése

A különös vihar

Illusztrációs felvétel

A huszonkét éves fiatalember a munkahelyére igyekezett. Krémszínű viharkabát volt rajta. Az apjáé. Egy pillanatra eltűnődött, hogyan is kerülhetett őrá az apja kabátja, hiszen az a felöltő már hetven éves is lehet, igaz korához viszonyítva sehol sem volt megkopott és egyetlen flekk sem díszelgett rajta. A következő pillanatban már egy viharos forgószél közepében találta magát. A viharkabát a testéhez tapadt, s mintha egy hatalmas mosógép dobjában állna, azonban a centrifugális erő nem a dob falához szorítja, hanem a körbe forgó-pergő energia gombóccá igyekszik gyúrni a testét. „Még egy szorítás és végem – gondolta. Nagyon erős negatív energia vesz körül. Össze kell szednem minden erőmet.” Megfeszítette izmait és lassan kiegyenesedett. Olyan lett, mint egy hibátlan, csomó nélküli, keményfából esztergált oszlop. Belső, pozitív energiája működésbe lépett. Gyorsan erősödött és tágult. A zsugorító nyomás hirtelen megszűnt, és Lázár felébredt.
– Az anyját! – pattant ki fogai közül a tőmondat, amikor felült az ágyon.
– Vigyázz magadra, édesem – motyogta felesége, Rebeka, a takaró alól.
– Te is, szívem – mondta Lázár, majd felállt és a fürdőszobába ment. Mosdott, fogat mosott és felöltözött. Mielőtt elindult otthonról, még benézett a hálószobába, mint mindig, amióta házasok. Minden reggel távozás előtt két-három percig gyönyörködik a takaró alatt pihegő felesége arcában, azután csókot lehel rá, az ajtóból még egyszer visszapillant, majd csendes, szapora léptekkel a bejárati ajtóhoz oson, kizárja, kiveszi a kulcsot és a falat burkoló lambériába vert kisszögre akasztja, kilép az utcára, kabátja zsebéből előkotorja a saját kulcsát, bezárja az ajtót, zsebre teszi a kulcsot, és azt mondja:
– Boldog vagyok, és az is akarok maradni! Ezután mélyet szippant a reggeli levegőből, és elindul a kanyargós szűk utcán a gyógyfürdő felé.
A fürdő kapuját az egyik biztonsági őr nyitja, és így szól:
– Jó reggelt, Lázó!
– Jó reggelt, Dárkó! – köszön vissza a fiatalember.
– Sakkozunk ma? – kérdezi a biztonsági őr.
– Ebéd után kiderül, lesz-e szabad órám – válaszolja Lázár, s megy tovább az épület felé, mint minden nap az utóbbi egy évben, amióta gyakornok a fürdőben. Lázár az ápolók és masszőrök szobájába lép. Megnézi a táblán függő aznapi beosztást. Új páciens ma sem érkezik. Az utóbbi három hónapban, egyre kevesebb az új beteg. Mintha a gazdagoknak is fogyófélben lenne a pénze. A főnővér helyettese, Bojana nővér – ellentétben a mindig hangos és súlyos lépésű főnök asszonnyal –, mintha tollpárnákon járna, most is csendesen érkezik, mint mindig az utóbbi húsz évben. Szinte suttogva beszél, s mindig csak a lényeget mondja. A fürdő dolgozói közül senki sem emlékezik, hogy valaha is egy felesleges mondat elhagyta volna Bojana nővér gyönyörű, húsos ajkát. Elsuttogta a munkához fontos utasítást és láthatatlan tollpárnáin észrevétlen tovalibbent, csak parfümjének édes illata időzött kevéssel tovább a gyógyfürdő helyiségeiben. Bár túl volt már a negyvenen, harminctól több évet senki sem tulajdonított volna neki, ma sem tizenhét évvel a férje halála után, aki rendőri szolgálata közben esett el Koszovón. Lázárral az első naptól kezdve úgy törődött, mint a saját fiával. Apró tanácsokkal látta el és féltette.
– Ma egy órával előbb bejön az igazgató és a főorvos is – mondta Bojana nővér Lázárnak.
– Miért? – kérdezte a fiatalember.
– Valami tüntetés készülődik. Vigyázz az energiádra! Forrongnak a negatív erők.
– A fürdőben? – kérdezte Lázár.
– Külső erők a városból, politikailag támogatva.
– A célpont?
– Doktor Hanifia, valamint te, és minden, ami nem ortodox.

Doktor Haniffa kilenc óra körül sántítva, lihegve futott be a fürdő előcsarnokába.
– Alig tudtam bejönni! Már a parkolóban megdobáltak. Futottam, de a kapunál valaki a bokámba rúgott. A kocsimat felgyújtották, de ez még csak a kezdet! Még csak a csőcselék gyülekezik, a vezérek még nem érkeztek meg.
– Hol a rendőrség? – kérdezte az egyik ápoló.
– Nyolc órakor hívtam őket – mondta a főorvos. – Azt felelték, szabályosan bejelentett tüntetésről van szó, és ők csak megfigyelőket küldenek ki.
A biztonsági őr ajtóstól rontott az előcsarnokba. Arca kivörösödött, fújt és zihált.
– Emberek, emberek! – kiáltotta. – Kavicsokkal és alkoholos üvegekkel dobáltak, de sikerült bezárnom a főkaput… Az igazgató… Az igazgatót láttam! Elfutott. Azt hiszem, a hátsó falon keresztül szándékozik bejutni.
Lázár a biztonsági őrhöz lépett. Bal kezével megfogta az őr karját, és jobb tenyerét a férfi nyakára helyezte. Néhány perc múlva a biztonsági őr frissnek és kipihentnek érezte magát, mint ahogy odahaza szokta egy zavartalanul átaludt éjszaka és a reggeli zuhanyozás után.
– Lázókám – mondta az őr –, én ilyen kitűnően már nagyon régen éreztem magam. Nem is tudom megköszönni…
– Nem is kell! – szólt Lázár. – Gyere, felmegyünk az emeletre, körülnézünk!
A gyógyfürdő kerítésén túl zajongott az egyre növekvő tömeg. Az emberek transzparensekkel járkáltak fel és alá. Voltak akik időnként magasan a fejük fölé emelték a hosszú nyélre erősített, szólamokkal kipingált táblákat. „Kutyának sem kelletek! Mars haza!” „Idegenek, menjetek haza!”
– Nézd azt a táblát – szólt Dárkó az őrnek –, ott a kerítés sarkánál! Látod mi áll rajta? „Egy közülünk többet ér mint száz francia.” Hol vannak itt franciák? Ezek a diliházból szabadultak?
– Nem, barátom – mondta Lázár –, ezek nagyon elkeseredett emberek, akiket a gyűlölet megvakított. Nézd azt, ott a kapu fölött!
„Hitetlenek idegenek. Ez itt az igaz keresztények országa. Nincs szükségünk idegen szigetekre!”
– Te, Lázó – szólt az őr –, milyen szigetekről dumálnak ezek?
– Nem tudom. Lehet, hogy a Sziget rádióra gondolnak.
– És hogy juthatunk innen ki? Hogy jutunk haza? Otthon a feleségem és a gyerekek.
– Nem tudom, Dárkó, de meg kell próbálnunk a kijutást.
– Én félek, ember!
– Én is – mondta Lázár –, de azt kell mutatnunk, hogy nagyon bátrak vagyunk!
– Van egy jó ötleted? – kérdezte az őr.
– A főkapun fogunk kimenni. Velem tartasz?
– Fejjel a falnak?
– Hát… Téged becéznek keményfejűnek!
– Meg fogom bánni, de veled megyek, Lázó.
– Jó. Maradj mindig szorosan a hátam mögött. Most kimegyünk.
– Most? Agyoncsapnak, mielőtt kilépünk a kapun!
– Kellesz nekem Dárkó –mondta Lázár –, kinyitod a kaput, és azután azt teszel, amit akarsz.
A fürdő földszinti csarnokában csoportokban álltak az alkalmazottak és a páciensek. Zengett, zúgott az előcsarnok. Voltak, akik hangosan szitkozódtak, mások suttogva kérdezősködtek. Akadtak, akik csak sírtak, és olyanok is, akik valamilyen imát mormoltak maguk elé. Lázár megállt a lépcsőn. Hosszan tapsolt majd így szólt:
– Figyeljenek ide egy kicsit, emberek! Ma hajnalban volt egy álmom. Ilyet ember ritkán álmodik! Egy nagyon furcsa viharba keveredtem, de kiszabadultam belőle. Azt nem mondhatom el, hogyan, de az a vihar itt van a valóságban, és most már tudom, hogy nem vagyok egyedül benne. Aki szeretne kijutni ebből a viharból, aki haza szeretne menni a családjához, az jöjjön utánam!
– Mit képzelsz te magadról, te senkiházi!? Az a tömeg a kerítésen kívül szét fog tépni valamennyiünket!
– Mindenkinek joga van választani – mondta Lázár –, de most nem az észnek, hanem a léleknek kell döntenie! Én most kimegyek.
Lázár elindult. A biztonsági őr néhány pillanatig tétovázott, majd hirtelen az előcsarnok ajtajához futott, és sarkig kitárta azt Lázár előtt. Amikor a fiatalember kilépett, három lépés után megállt, és feszesen széttárta karjait.
– Mit csinálsz, Lázár, biztos vagy a dolgodban? – kérdezte suttogva Bojana nővér Lázár háta mögül.
A fiatalember hátra sem tekintett, csak állt egyenes testtartással, mosolygós arccal, kifeszített karokkal, úgy válaszolt.
– Bojana nővér, ha velem tart, tegye amit én, és csak arra gondoljon, hogy menyire szereti a családját, s ha valaki még követne minket, mondja nekik, cselekedjenek ugyanígy.
– Három beteg és két ápoló jön – mondta a nővér.
– Jól van, akkor lassan menjünk a kapu felé!
Mentek. Csendben, mosolyogva, lépésről, lépésre, kitárt karokkal. A kapuhoz vezető betonút felénél tartottak, amikor a tüntető tömegből sörösüvegek és kavicsok repültek feléjük.
– Ne álljatok meg! – mondta Lázár anélkül, hogy hátratekintett volna. – Kis lépésekkel, de haladjunk.
– De hiszen ezek mellénk dobálnak! – kiáltotta lelkendezve Dárkó, az őr.
– Jönnek még néhányan utánunk, a főorvos is! – szólt Bojana nővér.
– Jól van, csak így tovább – mondta Lázár. – Mindenki kinyújtotta a karját?
– Nézd csak, Lázó! – szólt ismét az őr. – Ezek hátrálnak, elhúzódnak a kaputól és utat nyitnak nekünk!
– Maradj csendben, és menj előre bátran, nyisd ki a kaput, azután gyere vissza közénk! – utasította Lázár az őrt.
Az igazgató az emeleti folyosó üvegfalán keresztül figyelte az eseményeket. Hihetetlen és csodálatos, gondolta, ahogy ez a felajzott tömeg egy széles folyosót nyit a széttárt karú, sugárzó arcú embereknek. Úgy húzódnak jobbra és balra, mintha egy hatalmas rügy fakadna, s nyílna egyre tágabbra a domb irányába. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy utánuk fut, hiszen azok az ő emberei, az ő dolgozói, de csak állt továbbra is mozdulatlan, és pislogva szemlélte, ahogy a tárt karú emberek felérnek a dombra, és a nap sugarai aranyfonalakkal beszövik őket, és már szinte átlátszóvá válnak, majd eltűnnek a dombtetőn. Az igazgató most a parkoló felé tekint. A kerítésen túl már csak néhány kisebb embercsoport tétlenkedik, majd rövid idő múlva párosával vagy egyesével eltűnnek az egyre sötétülő parkban. Az igazgató lemegy az emeletről, kilép a fürdő udvarába, és a kapu felé veszi az irányt. A kapuban ott fekszik a biztonsági őr. Feje körül vértócsa, mellette egy nagyobb darab kő. Az igazgató felnéz az égre. Súlyos és csúnya fekete felhők keringenek és villámok cikáznak. Csak fenn a dombon, a dombtetőn, mintha még mindig sütne a nap.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>