Szörényi László kritikája

Tóth Éva legszebb versei

Ritka ajándékkal hálálta meg Tóth Éva egyik egyetemi mesterének, s talán legelső kritikusának, Szauder Józsefnek azt a gondos és szerető figyelmet, amellyel annak idején a professzor a fiatal költőnő első verseskönyvét elemezte. Ugyanis Szauder posztumusz tanulmánykötetének (Kövek és könyvek) szentelt, 1977-ben írott kritikájában versbe tördelve közli, vagyis egy csapásra költeménnyé varázsolja a filológus egy esszé-részletét:

Itt nincs virágzó agavé s judásfa,
nincs vöröslő föld és sziklazátony azúr tengeren,
most haragos, epezöld, majd a távolban
violás árnyalatot kap a víztükör s partján
olajfa bókol elénk melankolikusan,
finomabb s új színfolt a pálmák
és píneák plasztikus formái közt.

Az így létrejött vers zengő hangjáról igaz, amit Tóth Éva ír: Berzsenyi és Quasimodo közötti. Mintha válaszolna ezzel a gesztussal Szaudernak, aki a külön-külön érzékelt és értékelt, de további érlelésre ajánlott költői erényeket, azaz a személyességet és az erős tárgyisághoz vonzódó (táj) leírásokat becsülte benne és egyúttal bíztatta a fiatal költőt a világmagyarázat további kiépítésére, kiteljesítésére.

Használjuk fel ezt a különös, de gyümölcsöző módszert, vagyis próza és vers egybejátszatását ezúttal maguknak Tóth Éva verseinek az elemzésére. Például a Csokonaival a Kanári-szigeteken első fele tulajdonképpen versbe tördelt átírása Csokonai egy prózai jegyzetének, földrajzi olvasmányai egy kivonatának.

Atlantica-szigetek
mellyek beátáknak s fortunátáknak neveztetnek
keskeny tenger választja el őket egymástól
Áfrikától tízezer stadiumnyira feküsznek
Ritkán esik itt az esső
az is középszerű
a szelek
többnyire kellemetesek
és harmathozók
a föld kövér
és semmi emberi munkától nem mívelődvén
igen édes gyümölcsökkel kínálja a henyélő sokaságot

A végén pedig az ujjongó kóda:

És fújja a szél fújja
a háromszínű zászlót
kétszáztizenkilenc évvel születésed után
a tengerparton Tenerife partján
érted lobog a zászló téged köszönt a felirat
Isten hozott
apámmal egy napon született
Krisztusnál egy évvel kevesebbet élt
nagyerdei faun
délibáb vitéze
kálvinista arkangyal
Csokonai

A tengert sosem látott, de sóvárogva álmodozó költő megidézésével a verssé tördelt próza teljes költői önképet és egyúttal magyarság-képet fest. A boldogok szigetéről, amely az alföldi magyarnak többnyire legfeljebb a túlvilág egy fajtáját jelentette; az utókorról, amelyben a ma élő költő – aki édesapja mellé emeli a költőhőst – költőként, kritikusként és műfordítóként is mindent megtesz, hogy bejuttassa a világirodalom áramába, és ezen belül különösen a latin világ (spanyol és portugál kultúra) tudatába a magyar klasszikusokat; és nem utolsósorban saját magáról, akiben valóságos és műveltségbeli születése óta kibogozhatatlanul egybenőtt nyelvek, hitek, kultúrák egysége, szeretete, és ennek az egységnek hirdetése, mint legfőbb életcél. Tehát, ha ikonikusan kellene megjeleníteni, mint a Táguló körök című tanulmánykötetének (2005) címlapján, két arckép egymás mellett, mondjuk Csokonaié és Homéroszé, mint ahogyan ott József Attiláé és Alejo Carpentieré.

Persze arra is jó volt az előbbi boldogok-szigeti kirándulás, hogy újabb motívumokra figyeljünk fel. Például a jézusira. Meg a „kálvinista” jelzőre, mint szubkultúra- és felekezeti megkülönböztetésre. Fontos alapjelképek ezek a toposzok Tóth Éva költészetében, elég egyrészt az egész keresztény népi kultúrában, így a magyar folklórban is elterjedt hiedelemre utalni, mely szerint a szeg azért átkozott, mert eszközévé vált Jézus kínhalálának:

Szeg
emberszabású eszköz
noha megcsonkított
van fejed
végtagjaid nincsenek
vagy azért fosztottak meg karjaidtól
mert azon kívül ami a dolgod
hogy fát fához
fémet fémhez rögzíts
te szegezted fel Krisztust a keresztre

Sőt, a Tételek című költeménye olvasható akár személyes teológiai hittétel-sorozatnak, öt részre tördelve, hisz teljes, személyre, sőt asszonyszemélyre szabott, még a krisztológiája is. Tudja, hogy egyáltalán nem biztos, hogy életében még győzelmet remélhet; eggyé forrasztja az otthoni földet és eget a világ teljességével, egyben látja a halált az örök világossággal, végig éli, amire teremtetett. Talán nem tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy költőivé magasztosított, de félreismerhetetlenül kálvinista predestináció-felfogást vall, bizonyítva ezzel is, hogy csak a bárgyúság hiheti provinciálisnak a megszenvedett magyar hagyományú, de a világgal közös nyelven beszélő, Gulyás Páléval annyira rokon debreceniséget. Idézzük talán az V. tételt:

Ha a földet nem vihetem magammal
porát minek vigyem
Nemcsak a fa az egész erdő kéne
levéllel be nem érhetem
Mást már nem gyűjtök: ereimben meszet
arcomon ráncokat
színét szagát ízét a létezésnek
Megszolgálom halálomat

Ez a nyugodt végzethit igazán humoros is tud lenni, persze a humort Arany János értelmében véve. Így jön össze a bevásárló cédula és a világegyetem, mint annak a megnevezhetetlenül összetett folyamatnak egy-egy része, amelyet jobb híján költői ihletnek szoktak nevezni.

A költő kezében golyóstoll ölében kockás füzet
kinéz a villamos ablakán sóhajt szemét töprengve
összehúzza
aztán beírja patyolat 72,50 bevásárlás 218,30 patika 11 –
aztán felírja kit kell felhívnia kinek kell levelet
írnia mit kell vennie mi a teendő (lásd
Csernyisevszkij)
aztán fogja a nehéz szatyort leszáll átszáll a másik
villamosra s igyekszik úgy elhelyezkedni
hogy tudjon mibe kapaszkodni és hagyja hogy a Duna
és az ég a szemébe özönöljön

Sőt – Isten bocsássa meg! – még a női sorsot, sőt a feminizmust is parodizálni tudja a Mózes első könyvéből vett teremtéstörténet átírásával vagy a teremtéstörténetet parodizálni a női sors és a feminizmus reménytelen megváltoztathatatlanságával. (Igaz, Arany János is – akinek egyébként megrajzolja André Bretonnal együtt festett hódoló arcképét – kedvelte az ilyen játékot, hiszen ő Az elveszett alkotmányban szintén a Genezist parodizálja a magyar kurtanemes szemszögéből.) Idézzük ezúttal csak A világ teremtése című vers befejezését:

Hetedik nap
gyereksírásra ébredtem gyorsan tisztába
tettem megszoptattam és elcsitult Tüzet raktam
kiszellőztettem felhoztam az újságokat
meglocsoltam a virágokat csendben
letörölgettem megcsináltam a reggelit A
kávészagra felébredt bekapcsolta a rádiót
rágyújtott egy cigarettára és megáldá a hetedik
napot

Csak egy pillanat és ez a költői nyelv, ugyanezek a költői eszközök, ugyanez az egyéni és nemzeti élményanyag tragikus dacba is átválthat, az Excelsior! pátoszát sem szégyellve. Hiszen a folyamatos pusztulás és újjászületés jelképeihez, a lombhullató, sőt az örökzöld fákhoz (mindkettőt annyira kedveli Tóth Éva költészete) a fiziko-teológia Debrecenben oly kedves, Csokonai által is kiaknázott hasonlat-készlete még hozzáillesztheti az élettelen természetet, a halált és vele együtt a tisztaságot.

Hóhatár

Idáig tart a csökönyös
növényzet hosszú menetelése
A harsogva zöldelő lomboserdők tavaszi
felvonulása már rég elmaradt
Elszánt fenyők kaptatnak fölfelé
utánuk ritkuló sorokban
de aztán ők is leteszik a fegyvert
mint Világosnál a magyar sereg
Csak a gyalogfenyők kúsznak tovább zihálva
mint sebesültek az aknamezőn
majd néhány görcsös rángás és ők is abbahagyják
Van azért itt is élet még: zúzmók mohák
a sziklahasadékban, egysejtűvé
alacsonyodva életben lehet maradni
de akkor inkább még egy lépés fölfelé
a tiszta és romolhatatlan
havon
a fagyhalálba

Figyelemmel kísérhetnénk még más műfaji változatokat is, amelyek – megőrizve, de más-más megvilágításba helyezve – a fentebbi főmotívumokból építkeznek, de ezerszínű fénytörésben mutatják fel a magyar és világirodalmi hagyományhoz való variációs hűséget, valamint a sorsvállalás különböző esettanulmányait; ilyen például a Fák a folyóban, amely egy páratlan természeti környezet, a Duna-delta és a hozzá fűzhető legbaljósabb történelmi allúziók jelentéstartományát egyszerre aknázza ki, miközben egy tökéletesen hűséges mikrorealista pillanatképet készít; ilyen az a Browningra utaló Juana Inés de la Cruz- vagy Balassi-arcképet festő, szonettnek vagy zsoltárnak álcázott heroida, de legtanácsosabb mégis a költőnő talán leghíresebb, már eddig is tizenhat nyelvre lefordított alkotását szemügyre venni, az Emlékverset.

Tóth Éva maga azt mondja erről a költeményről, amelyet az 1956-os magyar forradalom negyvenedik évfordulójára írt, hogy a finnugor népköltészet adta a műfaji mintát: a női, asszonyi monológ, amely születéstől a jelen pillanatig recitálja el egy élet teljességét, apró dolgokat és sorsdöntő eseményeket egyaránt. A külföldi értékelők azért csodálják a verset, mert hol a magyar költészet és nyelv himnikus magasztalásának, hol a valóban világtörténelmi jelentőségű magyar forradalom mementójának tartják, hol egy új, pátoszmentes politikai világköltészet nyitányának. Mindnyájuknak igaza van. Ezek a dicséretek, vagy meghatározások kiegészítik, és nem kizárják egymást. Hozzá kell tennünk azonban valamit. Az Emlékvers egy határozottan, minden részletre kiterjedő egyedítéssel megrajzolt személy önéletrajza. Egy meghatározott, szenvedéseiben és reményeiben összetéveszthetetlenül, sajátlagosan festett közösség sorsa egy világosan és pontosan meghatározott időszakaszban. Felette lebeg valamifajta eleve elrendeltség, erre utal a templomtorony időnként feltűnő motívuma. Uralkodnak benne a természet törvényei, hiszen folyton és újra győz az erősebb, azaz a gonosz és az erőszak. De uralkodnak benne a természet önfenntartó, a folytatást akaró törvényei is: például az édesanya, aki a bombázásokkor egész testével ráborul gyermekeire, hogy inkább ő haljon meg, mint a kicsik. Rengeteg név, rengeteg helyszín, rengeteg – egy külföldi olvasó számára különösen egzotikus, sőt dzsungel-szerű – a dolog természeténél fogva lefordíthatatlan megnevezés. Földrajzi nevek, tájnevek, falunevek, utcanevek, temetőnevek, bérháznevek, egy nagy magyar alföldi Macondo. És mégis van benne olyan, az egész sorsot és ezáltal a vers egész menetét befolyásoló erőtér, amely dacol erőszakkal, mely nem törődik elrendeléssel. Ez pedig a mindenkori világok jobbik és egyedül érdemes fele, a tudás és a költészet. Egy antikváriumban vásárolt Kosztolányi-válogatástól (nem véletlen, hogy Az élő költő a címe), illetve a debreceni Déri Múzeum csodálatos, az etruszk archaikára utaló és mégis olyannyira magyar és helyi Medgyessy-szobraitól indul a cselekmény. Egy temetőben fejeződik be: a cselekmény elejétől szereplő hajdani osztálytárs temetésén. Közvetlenül az e nevet, a költemény utolsó tulajdonnevét hordozó sor előtt mintegy ott ágál négy emblematikus név: József Attiláé, Radnótié, Illyésé és Szabó Lőrincé: ők lettek volna a hajdani diáklány, Tóth Éva örök barátai a kis aktatáskában, ha mégis elmenekült volna a család nyugatra. A legszemélyesebb életsors ismertetőjelét hordozza az elhunyt osztálytárs neve, egy teljes nemzeti kultúra esszenciáját sugallják a költők nevei. Utána pedig az elhallgatás, a három utolsó sorban:

de aztán itt maradtam és Gubics Erzsi tavaly meghalt rákban
én beszéltem a sírjánál de fojtogatott a sírás
szakadt a hó és alig lehetett hallani

Ha kézbe vesszük ezt az antológiát, azaz – a görög szót lefordítva – virágcsokrot, amelyet a kiadó jóvoltából átnyújtott nekünk a költő, akkor olyan versek élvezhetők, mormolhatók, dúdolhatók, imaként vagy perlekedésként, emlékezésként vagy beszélgetésként, amelyek remélhetőleg nagyon sok olvasót ragadnak meg látszólag egyedi vagy rejtélyes üzenetükkel és – talán – rádöbbenti őket, hogy e versek tulajdonképpen kulcsok a saját legszemélyesebb és legközösségibb kotta-és szövegtárunk megnyitásához. Olyan újjászületéshez, amely rokon a Tóth Éva költészetében oly központi, jelképes szerepet játszó fákéval.

Megsárgult szerelmeimet
levetkezem, mint lombját a fa:
hogy tavasszal feltámadhasson,
meghal egyetlen éjszaka,
de kérge alatt nedvei
keringenek, gyökerei
el nem hagyják, sem ágai
nem válhatnak el soha tőle,
koronáját újraszüli
sajátmaga dicsőségére.

A bejegyzés kategóriája: Recenziók
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>