Sütő Csaba András verse

É  V  S  Z  A  K  A  U  R  A

Sütő Csaba András

[elő- és középtanulmány, MMXII]

a zsivaj lassan csillapul, az este összeválogatja magát.
a fény távolt ugrik, ernyed és sárgul a levél.
ahogy a csattanó zöld fogy, hízik sárga és vörös,
gyenge szárával évődik még az ág.

csak a betoncsík hupája mélyül,
csak a garázsok néma csendje foszlik.

zúdul, fröcsög, bukdácsol
a tálcában a dunsztosok vágta vízsugár.
előbb ki kell öblíteni. száradnak aztán egész késő délelőtt.

az üvegekben ecet és cukor, zöldség, gyümölcs és szalicil.
üvegbe főtt a maradék nyár, a kotyvasztók fáradtak.
cirmos arcukon szárad a verejték.

egyre hűl a víz, évszakos esőre várva,
a bádog csöncsörgeti a száraz leveleket.
mágnesként húzza a földhöz; szilvát, diót
és metsző, hideg késekkel járnak a tőkék között.

a homokon lassan egymásra romlik minden
lépés, a hajnali ténfergés a délelőtt erejével,
a tempós délután az esti csoszogással.
belevájnak a léptek, beleváj a lépés.

elhúznak lassan, madarak és tartálykocsik,
üres ládák élükre állítva, összetámasztva,
málna- és ribiszkenyomatok.
a ládamély tengerszemei, lenyomat egyik évszakba a másikából.

zsákban a földből lopott krumpli, a górék is
feltelnek lassan. bajszán igazít macska, egér.
divatlapba mélyülő hűs kutyaszem.
hízó és hízlaló lakik jól sorban.

addig még lejönnek a levelek,
seprű hordja halomba, dél előtt és dél után.

a levelek közt görgő planéták.
erre csörög a dió. arra meg morajlik minden.
univerzál mosószer, töröl és mosogat a nap.
szülötte körülötte, épphogy levált és mérgező, éltető gázokkal telíti magát.

sárbarna szőrnyalábok, karcolják a földet, gyűrik,
gyalulják a héj maradékát.
körbefonja a csápokat a szálldosó por,
takarja, mutatja a levél színe, fonákja.
és felgyúl az utcákon és pislog ugyanaz a fény.
este, éjszaka, szivárgó hajnal. magába roskadtan forog a föld.

felszántva minden. letudva gondok, hőség, aratás.
fa, beton, üveg között, behordva, ami kell. a többi ott maradt.

csak a hideg, az szaporázza egyre, nyugszik a higany,
törpül, heged a fény. zsugor. és kapzsiság. kompótsötét.

rányitott ajtó / villany koromfeketén / ízel az üvegfehér /
a hold tükre meggymélyvörös /
uborkazöld / rigidsárga csövek a hűtőláda mélyén /
udvarol a tél hidege a hibernált nyárnak

mint tarkóján nyírás után a kéz hullámzik bekap a felhőkbe
levelek közé csúszik a láng füstöt harap a szilva hamva kékszürke
feszesebbek a szárítókötelek a ruha meghúzza régesését elérni még
égő halom füstté a barna testünkből nemkülönben
távozik sárgák és sápadtak leszünk

égé lesz a füst / és égé a levél / a nők lapja szilajul lángol
vízváros éget / vízváros nem tagad / tűzzel várja a vizet
búcsúláng búcsúlángot arat

érik a lekvár savanyodik ami elhalt tovább finomul
ránc az arcon gyűrű a fában letüskézett akáctuskók
behordva tengeri és a hold sem sarcolja meg
lassú lassú lassú halak szapora nyúlcsalád
reflektorsugár az őszi éjben szállítani a távolságot

szemünk villan két esély fehérségre várva
fogy a szem melege és a jéghártyák mögött csak só vízben oldható

lesz évszak megint

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>