Kinde Annamária versei

A távozó

Kinde Annamária

A távozás nem búcsú csak.
A távozás halál.
A távozó elindul és
helyén már nem talál
senkit sem, aki odanéz.
Seb tátong a helyén.
A távozót, ha kérdezik,
Beszéde: „Én”, „nem-Én”.

Apokalipszis kergeti,
bizonygatja vadul.
A távozás adrenalin.
Úgy hiszi, szabadul.
Pedig fejében ott a kép
és magával viszi.
Bárhova megy, bárhogyan él,
el nem veszítheti.

Amit veszíthet, éppen ő.
Változik ő maga.
Aki elmegy, nem azonos
azzal, aki marad.
Idő faragja, gondolat,
míg rohan a körön.
És visszatérni sem lehet.
Más az, ki visszajön.

Mást talál majd, ha visszatér,
az elhagyott helyen.
Törött tükrének foncsora
lepereg. Idegen.
(Ki karjából az életét
ledobja s elszalad,
sosem tudhatja biztosan
ki ő és merre tart.)

Anyakirándulás

Az anya hátulról vezet
kormánykerék mögött.
Bizalom semmise, anyós-
ülésen én ülök.

Rémlik, álmodtam egyszer rég
azt, hogy én vezetek:
nincs meg a kuplung, sem a fék,
és mit sem tehetek.

Anyósülésen ülök én,
és mit sem tehetek.
Az anya nem lát be utat,
mert hátulról vezet.

Aminthogy azt sem látja, most
tart felénk egy gödör.
Szólok: gödörben ember is,
ki mélyen szöszmötöl.

Balra tekerni nagy veszély,
mert hogyha szembejön,
már kész is van a csattanás:
bummm, kreccs és remdedöm.

Anya nem látja ezeket,
én biztosan tudom.
A kormányt balra tekeri,
miután mondhatom.

Miután szólok én neki,
Anyának, ki vezet
hátsó ülésről egy Skodát:
így élet sem veszett.

Nem halt meg az a szerelő
ott az út közepén.
Gödörben tovább matatott,
mert arra mentem én.

Mi pedig tovább haladunk,
és félek, mint soha.
Én kéne üljek hátul, és
elöl meg az anya.

Raktáráruház és sövény,
meg rövid alagút.
Mi megyünk ottan felfelé,
mert oda visz az út.

Kitárul fenn a láthatár,
csak azért nem nagyon.
Falu is, meg városka is,
ahogyan láthatom.

És elmegyünk a hegy felé,
kólát szerezni ott,
azután meg visszamegyünk,
kijövünk ugyanott,

és haladunk már az úton,
aztán eszébe jut,
hogy valami még kellene
és másutt nincs csak ott,

és visszatérünk ugyanúgy,
ugyanolyan a fény.
„Te várj meg itt”, az anya szól,
„hogy gyorsan járjak én”.

Mit mindig mondják énnekem:
gyorsabbak nélkülem?
Azt, hogy lassú vagyok, lehet.
Annyira nem hiszem.

Ő elmegy és kisüt a nap,
szétfolyik nyári csend.
És semmi nem történik épp,
csak én lépegetek.

Visszafelé sétálok ott,
ahol az alagút,
kétoldalt a sövény között
az út lefele fut.

Én lépek ottan, csak megyek,
bokor, fa és levél,
és fény és tiszta levegő,
amit mozgat a szél.

De vissza kéne menni már,
bosszús lesz az anya,
és most már jó messze vagyok,
nehéz innen oda.

Hát akkor visszafordulok.
Felnézek, a hegyen
most szűnik meg a fény, a kép
sötétül teljesen.

Mi lesz, ha vissza nem megyek?
Az anya sem jöhet.
Az alagútban egy sötét
valami fenyeget.

Kivilágosodik megint,
míg közelítek ott.
Megnyugtató, hogy járható.
Semmi sem változott.

De változott: nagy lett a sár,
látom, mert ott vagyok.
Tudom már, víznek árja volt
mi megdobogtatott.

Sok víz zúdult le egyhamar
ott az alagúton.
Fenti világban mi lehet?
Azt én nem tudhatom.

Taposok sárban felfelé.
Gondolom: jó lehet,
hogy nem kaptam arcomba én
a rengeteg vizet,

ami kilódult és sötét
lett tőle gyorsan ott,
de azután hamar lefolyt,
s ismét világított

az alagút végén a fény,
s az anya mérgesen.
Taposok sárban felfelé.
Semmi sincs rendesen.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>