Z. Németh István meséje

Olivér, a hencegő óriás

A szerző illusztrációja

(részlet a közeljövőben megjelenő Zengőréti mesék című meseregényből)

Egyszer volt, hol nem volt, a gyorsan növő napraforgó-erdőn túl, még az erecsi öreg fűzfán is túl, messzebb, mint a tóparti szúnyogfelhők, de a világvégi ehető lapuleveleknél azért közelebb, élt egyszer két leány, Mimi és Momi.
Egy apró kis házikóban laktak a Százszorszép Sziromrét közepén, és ott gondozták csodálatos tulipános kertjüket. Miminek gesztenyebarna volt a haja, és piros ruhában járt, míg testvére, Momi a rövid szőke hajához illő hosszú, kék szoknyákat kedvelte.
Egy szép, verőfényes napon történt, hogy barátaik, a tarka lepkék társaságában leültek a rét közepén található óriási meggyfa alá pihenni. Lepike egy margaréta virágjára telepedett, ott állt modellt Miminek, aki egy gyönyörű lila-kék pillangót hímzett. Lopika egy tulipán szirmára ült, hogy jól láthassa Momi, akinek a hímzőcérnájából egy varázslatos zöld-sárga lepke bontakozott ki.
Éppen Augusztinról, a híres katicabogárról beszélgettek, amikor valami hirtelen eltakarta a napot.
– Máris esteledne? – kérdezte Mimi.
– Mivelhogy dél van, ez nehezen elképzelhető – válaszolta Momi.
Mindketten egyszerre néztek fel hímzésükből, és mindketten egyszerre pillantották meg Olivért, a hencegő óriást.
Szőkés, göndör fürtjeiről, nagy zöld szemeiről, csíkos pulóveréről könnyű volt megismerni, de a legszembetűnőbb ismertetőjegyének talán mégis azt mondhatnánk, hogy ötször akkora volt, mint Momiék háza. Nagy termettel igen, ám különösebb ésszel nem áldotta meg az ég ezt a teremtményt. Ez még nem is lett volna baj, hiszen arra való az iskola, hogy ismereteket ültessen az ember fejébe, ám a mi óriásunk nem fért be semmilyen tanterembe, arra pedig lusta volt, hogy legalább a csónakméretű fülét odatartsa a nyitott osztályablakhoz, így – hogy finom fogalmazzunk – igencsak bugyuta maradt behemót létére. Ha a tudására nem is lehet büszke, arra gondolt, legalább az erejét vegye észre mindenki, és lehetőleg essen egyik ámulatból a másikba.
– Épp most vágtam zsebre a napot! – mondta a lányoknak. – Láttátok?
– Azt nem, azt viszont látjuk, hogy letapostad a tulipánjainkat. Nem tudsz vigyázni? – kérdezte szemrehányón Momi.
– Fogadjunk, hogy nem tudsz lábujjhegyen állni! – huncutkodott Mimi.
– Én ne tudnék?! Hiszen én mindent tudok! – dörmögte az óriás, és lábujjhegyre állt. Csak néhány másodpercig bírta.
– No, látod! – mondta Mimi, és újabb hímzőcérnát fűzött a tűbe. – Ez az a minden?
Az óriás elpirult, megint lábujjhegyre állt, ám nemsokára illegni-billegni kezdett.
– Nemsokára megint kisüt a nap – mondta Momi, és igaza lett. Az óriás elvesztette egyensúlyát, elvágódott, amivel persze kisebbfajta földrengést okozott a környéken. Lepike és Lopika riadtan röppent fel a virágszirmokról. A behemót Olivér szerencsére nem a Százszorszép Sziromrétre esett, hanem a dombokon túlra, ahol a Sosem Látott Sivatag terült el.
Nem telt bele két perc, ismét felhő takarta el a napot. Illetve dehogyis felhő, biztosan kitaláltátok már, hogy az óriás bozontos, vigyorgó feje volt az. Egy kissé homokos volt a ruhája és az arca, ám az önbecsülésén – úgy látszott – nem esett folt.
– Nem én estem ám el az előbb – mondta –, hanem a föld szaladt ki a lábam alól, mert nem bírta elviselni a nagy ügyességemet.
– Ejnye, Olivér! – emelte fel hangját az amúgy mindig szelíd és kedves Mimi. – Azt hiszem, elég lesz mára a mutatványokból.
– De ti nem hisztek nekem – csóválta a fejét az óriás. – Nem hiszitek el, hogy zsebre vágom a napot, csomót kötök a szélfújásra, és a holdból citromlevet csavarok a teámba.
– Ha te mondod, biztosan úgy van – mondta Momi. – Már csak arra kellene vigyáznod, hogy a rettentő nagy erődet valami jóra fordítsd.
– Például? – kérdezte Olivér, és csípőre tette a kezét, hogy még erősebbnek látsszon.
– Házat építhetnél, követ bányászhatnál, kertészkedhetnél – javasolta Mimi.
Ekkor az óriás akkorát nevetett, hogy valóságos szélvihar támadt a Százszorszép Sziromréten. A könyökéről és a válláról lehulló homokszemek szaporán kopogtak a tűző napsugár elől menedéket adó meggyfa levelein.
– Kertészkedjek? – vihogott Olivér. – Tényleg azt akarjátok? Talán ültessem tele a Sosem Látott Sivatagot dinnyéket termő fenyőfákkal?
– No, akkor nem csak óriás lennél, hanem varázsló is – jegyezte meg Mimi.
– De hát én vagyok a legerősebb – mondta a behemót, és hogy erejét még jobban megmutassa, gyökerestül kitépett egy hatalmas vadgesztenyefát. És valóban, meg se kottyant neki, csak annyi erőfeszítésébe került, mint amikor az óvodás leszakít egy pimpimpárét. – Bármit megtehetek, amit csak akarok! Nem tudtok nekem olyan feladatot adni, amit ne lennék képes teljesíteni!
– Igazán? – kérdezte Momi. – Akkor mondd meg nekem, mennyi hatszor hat?
Az óriás meglepődött. Először felnézett az égre, de a bárányfelhők nem súgták meg neki a jó megoldást, aztán körbe-körbe forgatta nagy zöld szemét, de ez sem járt eredménnyel, végül az ujján kezdett számolgatni, de akárhol is kezdte, csak kétszer öt volt neki belőle.
– Ez nem ér! – mondta aztán. – Tudjátok jól, hogy sosem jártam iskolába, és a számok világa olyan idegen tőlem, mint a Sosem Látott Sivatag láthatatlan manóitól a paradicsomtermesztés. Valami kézzelfoghatóbb feladatra gondoltam!
– Kézzelfoghatóbbra? – kérdezte Mimi, és huncut fény villant a tekintetében. – Akkor tessék! Kijött a tűből a hímzőcérna. Ha olyan erős vagy, fűzd nekem vissza, légy szíves!
Olivér felemelte a tűt is, meg a cérnát is, de óriási ujjai közt teljesen elvesztek ezek a parányi dolgok. Egy ideig kétségbeesetten próbálkozott, hogy a számára szinte láthatatlan vékonyságú fonállal beletaláljon a tű apró fokába. Ide-oda böködött a levegőbe, bandzsított, csücsörített a szájával, miközben súlyos izzadságcseppek gyülekeztek összeráncolt homlokán. Két perc sikertelen kísérletezés után nagy sóhajjal feladta.
– Ez nem megy! Ez lehetetlen! Ezt nem tudom megcsinálni! – dörmögte, és a feje búbjától a lába ujjáig elpirult. – Ti nyertetek, lányok!
– Na, látod! Nincs mivel hencegned! Nem is vagy te olyan erős, hiszen még ilyen egyszerű kis feladatot sem tudsz megoldani! – mondta Momi.
Olivér elszégyellte magát, és lábujjhegyen – nagyon vigyázva a tulipánokra – elsomfordált. Többé senki sem hallotta őt a nagy erejével vagy az ügyességével dicsekedni.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>