Kulcsár Ferenc

Számkivetett versek*

Kulcsár Ferenc

Kibernetikus ének

Voltam a nagy,
kibernetikus földi szörny,
négy tájék réme s a Göncölé,
istenek ura – minden ördögé.

Fölvertem az embert, fénylő-fiatalon
megmutattam neki csillogó fogsorom,
voltam az ihletett, kit szolgált annyi tér,
babérkoszorúm volt
az égi csillagfüzér.

Az agy voltam én,
beleptek jég- és kőkorok –
szörnnyé híztam, disznó pofám
ásított:
undok volt és részeg.
Prófétai János-jelenések
zaklatták fémes agyvelőm.

Voltam a nagy hiperbola,
az ijesztő vasállat,
de már űrbe vágyok ágyazott vaságyat:
százezer agyam lefektetni,
aludni, aludni – rozsda lenni.

(1971)

Bolondok üzennek

A kezdetekben fent a Hegyen
voltunk éppen elegen.

Amikor már-már kinyíltunk
– mindannyian írástudók voltunk –,
mikor már-már kinyúltunk egymásért,
mindünk keze elveszett – egy másért.

S mikor a Hegyről
a földre jöttünk,
egekbe szálltak
a kősziklák mögöttünk.

Azóta mindünk bicebóca.
Földgömb a fejünk,
de szemünk csak szamóca.

(1971)

Felirat
Fernando Pessoa emlékére

Mert aki meghal, por lesz és hamu.
Ezt fiatal testvéremről tudom,
kit csecsemőkorában isten megragadott,
és sötét felhők rongyaiba gyúrta.
S őhelyette most én vagyok, aki tegnap azt gondolta még,
nincsen kincse, se szégyene,
csak hold ezüstje ömlik megadón két vállára alá,
és napkitörések égetik poézise egét.
Igen, ma az vagyok, ki elcsodálkozik s megretten,
hogy minden-minden frázis,
ó, az vagyok ma, ki ellopta az emberek gyümölcsét,
s átgondolta, miként fogja megírni e verset.
Pedig jó lenne annak lenni ma,
aki tegnap többre gondolt, s bizonyára holnap is,
ó, holnap is majd többre, többre gondol.
De, jaj, ma tegnap és holnap közt vagyok,
kráterben, mint Közép-Európa.

(1971)

Ó, ez a koporsómély asztal…

…s mellemben ez a háborgó tenger, hullámain a század kalózaival.
S kint az éjben az ezredvég sárguló képeslapja, holdsarlós bélyege alatt ákombákom: Jancsi szereti Juliskát.
Mégis, mégis: ez a megépült bomba a fejemben, ti lényegében mindig-Juliskák és mindig-kedvesek, ez az ép bomba, ahogyan rajtatok elmereng.
Ez az én holvagyonságom és haloványságom, kiköltözésem kis szuronnyal, kis zászlóval a hósemmibe.
Ó, ez a koporsómély asztal, ahogyan elnyeli verseimet, s ahogyan fölé hajolva siratom őket.

(1972)

Nagyváros

1
Kőből épül ásványból eszméből
rakódik vérből húsból szóbeszédből
legendából és tüneményből
emeli ösztön hatalom
kiveti homlokom átfonja karom

2
Védtelenül véletlenül ha mész
titkok felé tűző napon át a városon
eszméleten átsüt s vízión az anyag
kőismeretek hullanak
acéljelek égnek s zuhogó
vizek csobognak földön égen
s nincsen nyugalmam nincsen végem
csak ragyogás van lerogyás
hogy könyvtárba mész
s könyvet ragadsz ó gyönge hang
ó gyönge hang hogy becsapott
azt se tudom ma már
hogyan kell írni verset
(1971)

*„Számkivetett verseim” bő negyven évvel ezelőtt születtek, az Egyszemű éjszaka (1970) és első verseskötetem (Napkitörések, 1972) megjelenése között. Akkor s azóta is – ilyen-olyan okból – közöletlenek maradtak. Ezekből a „mostohaversekből” teszek most közzé néhányat, nyugtázva, hogy a számkivetettségből hazataláltak.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , , , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>