Grendel Lajos

Grendel Lajos

Az utolsó reggelen
(regényrészlet)

Jöhettek az előkészületek. Gabi szülei Zsolnán éltek, és fogalmuk sem volt róla, hogy a lányuk férjhez akar menni. Már lemondóan úgy döntöttek, hogy Gabi vénkisasszony marad, még talán jobb is a reklámja – a halottbúcsúztató derekabb, ha vénlány. Szerintük jobban a bizalmába férkőzik a gyógyíthatatlan betegnek.
Hogy most mégis férjhez megy. Méghozzá egy magyarhoz? De Gabi megnyugtatta őt: csak egy kicsit soviniszták, nem fognak akadályokat gördíteni. Sőt, a nagyapa egész jól megtanult magyarul – igaz, meg abban az időben érettségire tudni kellett magyarul, mert a nagyapa Kassáról származott, és Kassa akkor éppen Magyarországhoz tartozott. Nohát, nohát! „De meg kell hívnom a bátyáimat is, és ők nagycsaládosok”. Egy kicsit vakarta a fejét Gabi, egy vagy két unokaöcs, méghozzá teljes ebéddel, kicsit sok lesz. De nem lehetett semmit sem tenni. Nem tüntethető el egy unokaöcs, mint a varázslatban. Dana, az egyik bátyjának a felesége skizofrén, vagy legalábbis gyanús. Ő teljesen kiszámíthatatlan. Noszlopy bólintott, mert ismerte. Sőt „ösmerte”. Ösmerem, mondta, ha ki nem állhatott valakit. Ösmerem, mondta, de ritkán, mert az ilyen ritkaságok egy évben, ha előfordultak, mint, például, Gabi sógornője. Egyszer ott volt nála, Gabi ideges volt, Noszlopy ügyesen elhúzott, amivel hálát érdemelt ki Gabinál.  „Folyton sír – mondta. – A legváratlanabb pillanatokban. Egyszer csak elsírja magát, amikor te éppen húzod fel a jegygyűrűt. Az egész bumfordi népet megvarázsolja, mert úgy zokog, mint három krokodil.”
Egy alkalommal korán reggel meglátogatta Gabit, és éppen a takarítás végén lepte meg. Még pizsamában volt. A háromszor háromméteres szoba ragyogott a tisztaságtól, a kristályüvegekben ezerszínűvé bomlott a napsugár, a polc és a szekrények mintha vadonatújak lettek volna, mintha most vette volna egy bútorkernél. Gabi olyasmit kérdezett, hogy meg van-e babonázva, vagy valami hasonlót. Csak viccből. Noszlopytól önkéntelenül jött a válasz, mondhatni egyáltalán nem a kérdésre.
– Nem hívunk meg senkit sem. A házasság kizárólag ránk tartozik.
Gabit a túl nagy ugrás zavarba hozta. De csak egy pillanatra. Mert a következő másodpercben már bólintott, mintha nem akarna soha többé hátranézni.
– No, én ebben benne vagyok.
Valami láthatatlan fény ragyogott az arcán most, hogy ezt így kimondta. De Noszlopy is megkönnyebbülést érzett. A következő hetekben, talán hónapokban ezen a láthatatlan fény vezette úton haladt olyan biztonságosan, hogy a holdkóros is megirigyelte volna. Ezek a legvidámabb hónapjai voltak, olyan lebegés vagy a tiszta fény okozta megkönnyebbülés, hogy azóta sem talált hasonlóra Gabi, de Noszlopy sem. Ez a szerelem? Gabi boldogan mondta rá, hogy igen, de ha Noszlopynak jutott ez eszébe, hirtelen vad szorongás tört rá, és arra gondolt, hogy ez is elmúlik majd, mind megannyi csoda a világon, amelyben olyan gyakran hinni kénytelen az ember. Választ várt egy olyan kérdésre, amelyre nem lehetett válaszolni. Gabi egy völgyben lakott, ami a város szerves része volt, és mégis olyan különös, mintha idegen városban járna az ember, idegen háztetők és idegen kertek alatt, melyeknek nem lehet belátni a végét. Nem, mert hosszúak voltak, hanem a sok cserje és fa ügyesen eltakarta a kilátást, Gabi meztelenül megfürödhetett a medencében, pedig csak néhány lépésre volt a kerítéstől. Itt egyébként sem törődtek egymással a lakók, mint a szegényebb negyedekben. Gazdagok voltak és unatkoztak. Néha még nem is köszöntek egymásnak, de nem valamiféle felsőbbrendűségi érzésből, hanem sűrű nosztalgiából, mely elvonta a hétköznapi dolgoktól. Gabi itt lakott albérletben, egy nagy ház elülső traktusában. A hátulsóban egy mord öregúr lakott, aki az álmában sokszor kiabált, és csak mindenféle perverz gondolat jutott az eszébe, ha Gabit meglátta. Gabi félt tőle, mint a tűztől. Ráadásul az öregember nyáladzott, és fújta az orrát télen, nyáron. A tulajdonos öt évre ment ki Szenegálba, mint követségi tanácsos, és az öregúr, ha nyáladzott, ha nem, Gabi nem költözött el, mert a város központjában talált helyet, és gyalog bejárhatta az egész belvárost, villamosra és autóbuszra nem kellett fölszállnia. Noszlopy fél év múlva otthonosan mozgott a lakásban, a cigarettának éppolyan helye volt a balkonon, mint a macskaeledelnek az előszobában, vagy a hálószobából a dolgozoszobába átvitt tévének, mely a háziúré volt, és kopottas fénye volt, mint egy távoli, elnyűtt kesztyűnek. Hovatovább giccsnek érezte a templomi esküvőt, de Gabi nem tágított.
– Ha nem lesz templomi esküvő, hát egyáltalán nem lesz esküvő.
Ezt jókedvből mondta, de halálosan komolyan gondolta.
– Én és a tanúm, Te és a tanúd, meg a pap. Csak a legszükségesebbek. Mondjuk, a pap csodálkozni fog. Majd azt fogjuk neki mondani, hogy a mi esküvőnk. A te tanúd Pisti lesz.
– Nem – mondta Noszlopy. – Pisti alighanem Magyarországra költözik. Talán össze is házasodik.
Így hát elárulta a nagy titkot, Gabinak leesett az álla. De utólag Pisti felajánlkozott, és olyan őszintén tette, hogy Noszlopy boldogan elfogadta. Az esküvő napját március 24-re tűzték ki, mert az volt Gabi névnapja, és a nevenapja és az esküvő olyan szépen simultak egymáshoz, mint két ikertestvér. Egyszerre fogom ünnepelni a névnapomat és az esküvő napját, hogy ez utóbbit sose felejtsem el, ha már szánandó leszek, mondta csúfondárosan Gabi. Szánandó – ez szíven szúrta Noszlopyt és rossz lelkiismeretet ébresztett benne, mintha szánandó csakis a férfi miatt lehetne. Az összeköltözéssel is baj volt. Noszlopy nagyon igyekezett az összeköltözéssel, mindegy, náluk-e vagy Gabinál. De Gabi óvatosabb volt. Előfordult, hogy egypár napot együtt voltak, de Gabit ez előbb-utóbb, hogy úgy mondja, felkavarta, és utána néhány napig nem látták egymást. De ehhez semmi köze nem volt az elválásnak. „Csupán a ritmus kedvéért” – mondta Gabi, és bolond lett volna, ha nem hisz neki. Végül is, nem döntötték el, hogy hol fognak lakni. Mindkét lakás szűk volt, egynek elég, kettőnek túl kicsi. Aztán minden úgyis másképpen alakult.
Március 24-e tavaszias nap helyett zord időt mutatott, a reggel félhomályban telt el, sűrűn havazott, mint januárban, a tavasz oly messzire volt, mintha Ausztráliában lenne éppen tavasz, és a hideg szél meg-megremegtette az ablakokat. Nemhogy felkelni nem akaródzott, még a szoba hidege is mintha összeesküdött volna ellene.
Noszlopy úgy érezte, hogy minden hiábavaló. Valami nagy, láthatatlan sas körözött a szobában, nem látta, de érezte minden porcikájával. Hamarosan megjött Pisti. Még mielőtt megszólalt volna, kitárta az ablakot. „Itt füstmérgezést lehet kapni.” A beáramló hideg levegőtől Noszlopynak összekoccantak a fogai, mint egy lázas betegé.
„Hogyhogy pizsamában vagy?” Másfél óráig tartott, amíg rendbe szedte magát, és felöltözött. Pisti már tűkön ült. Isten akarata vagy sem, valaki a fülébe súgta, hogy itt nem lesz esküvő. Vagy az a hatodik érzék? Pisti Skodáján mentek, ahogy meglebbentette a szél és lesodorta a kalapját, ahogy észrevette, hogy a cipője lyukas – legszívesebben visszafordult volna. „Még nem vagyok kész az esküvőre” – mondotta volna, de a szája csak suttogta. Csakis ő hallotta. Túl kell esni rajta egyszer! A jobb cipőjén úszott a vízben. Begyömöszölte magát az autóba, mintha kivégzésre vinnék. A templomban is hideg volt, mintha az Úristen melegebb tájakra költözött volna, és az esküvő így elmarad. Persze a pap semmit sem értett az egészből. Öreg esperes volt, nem a fiatal káplán. Az esperes magyarul is tudott néhány szót, például azt, hogy „havazik” vagy azt hogy „öreg a templom, még nálam is öregebb.” És nevetett rajta. Balerinák fogták körül az esperest, majd vademberek táncoltak körbe, és angyalok csóválták a fejüket. No persze ezt Noszlopy látta, és most már megesküdött volna rá, hogy valamilyen okból elmarad az esküvő. Fél órával előbb érkeztek, és a fél óra régen letelt már. Az esperes leült az egyik padra, mert öreg volt, ezt még Noszlopy is látta. Hogyan, hogyan nem, sakkozni támadt kedve, és utoljára a katonaság alatt lett kedve a sakkozáshoz, azóta nem is sakkozott. A féltudat, gondolta! A tudatalatti! Időközben belépett a templomba egy nyájas, mit sem sejtő öregasszony, de az esperes kihajtotta. Már ő is ideges volt. „Úgy látszik, a mennyasszony meggondolta a dolgot. És hideg is van. Majd ha megjelenik a mennyasszony, amiben erősen kételkedem, becsöngetnek a kapun.” És ezzel fogta magát, elviharzott, pedig az előbb még járni is alig bírt.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>