Pier Paolo Pasolini

Egy fiúhoz

Pier Paolo Pasolini

Így, újra, míg az új meg új hónapokat éljük,
melyek Rómába visszatértek, és mi másutt,

a régi idők fényébe horgonyzunk le,
melyeket haszontalan szelek sodortak ide,

te, friss szeméremmel, nyíltan, ki a könyörület nem érzed,
tárd fel nekünk s magadnak ittléted.

Egy fiú zavart mosolyával, akinek
félénkségét s keserűségét a vidámság segíti meg,

gyere a felnőtt cimborák közé és büszke
alázattal, izzó némasággal ülj le,

s hallgasd iróniánkat, szenvedélyeinket. Végül
utánozni minket, eltávolodni tőlünk, erre készülj,

szégyenkezve, akárha vidám szíved okán tennéd…
Neked tetszik ez a világ! Nem, mintha újnak vennéd,

csak mert létezik: számodra, mert te
vagy új tanúja, s édesen elégedett vele…

Maradj velünk, diszkréten csak pár percre,
és noha félénken, de beszélj élesen nevetve,

s halljuk az atyai, a koraérett bölcsességet.
Mutasd gőgös, ifjonti gyengeséged,

mit sértve-bántva a nevetségesség is áthat,
mely az ellenséges világban maga a túlzó alázat…

És hagyj el minket, ha a helyes pillanat itt lesz,
s térj vissza első napjaid titkos fényéhez:

a fényhez, melyről szólni nem tudnál mégse,
s mi sem emlékszünk rá, egy április fénye,

melyben a tudat rügyeiből a lét borul virágba,
s ez még nem a történelem létre-nyílása.

Te TUDNI akarsz, tanulni tőlünk: még ha nem is, vagy némán
kérdezel, már távolról vagy azon nyomban, vagy épp tán

próbálsz kérdezni, a szégyentelen szemek, látod,
érzik legbelül, hogy hiábavaló minden próbálkozásod,

ha tőlünk akarsz tanulni, akik a szemedben lakunk, s akarod,
hogy a mi időnk elveszett éjei legyenek olyanok,

mint amilyeneknek a te fantáziád, a színes
színleli, mindez hősies, amilyen hősies

volt életünk ama része, melyet reményvesztett vágyban
fiúkként töltöttünk el egy sértett hazában.

Tudni akarod immár távoli lényeink konok,
néma félelmeit s éretlen tetteit a romok,

az elhagyatott utak és börtönök között.
Ismerni akarod, s most arcod tüzes pírba öltözött,

te, az oly tiszta, a rosszat, az oly fényes, a gyűlöletet,
melyek azok újra fellobbanó emlékeiben égnek, akire tekinteted

szögezed, s pártokra hullva egészen,
aki harcolt az igaz érzés jegyében.

Tudni akarod, miféle hasznot hajtott
nékünk az a kaland, hogy mivé lett

e szegény nemzet lelke, amelynek
részeként köztünk próbálgatod első szenvedélyed,

remélve, hogy minden tett, mely korábban zajlott tenálad még,
az Egyház és Állam, a Gazdagság és Szegénység

a te édes életvágyadba torkolltak…
Tudni akarod szűzi tudásszomjad

eredetét, mely már erejét kipróbálta rajtunk rendre,
és most melengeti benned egyre

és kortársaidban is az új élet zamatát.
Tudni akarod, mi a sötét szabadság,

melyet mi fedeztünk fel s te találtad meg,
s neki is köszönhetően a föld újjászültetett.

TUDNI akarod. Nem kérdezel olyasmit te meg,
amire nincs válasz: ami a kebelben remeg.

A válasz, ha van, az alkony tiszta kék
levegőjében van, Vascello falain ég,

a bérpaloták során lelsz rája,
a hanyatló nap szívébe zárva.

Reménytelen esték a túlzó hőség miatt veszve,
mely a hideg őszkor elfeledve

hal meg, elfeledve, s ha új tavaszok virradnak,
váratlanul visszatér – reménytelen éjszakák,

melyeken te, üde szokásaidtól boldog lény,
vagy a hozzád hasonló szerény,

boldog ifjakkal való találkozástól, éberen jössz ki a házból,
miközben a városnegyedben zúg a nap utolsó sugarától

megtámadott este – arra a komoly, kedves fiúra gondolok én,
akinek csöndje a kérdésedben él.

Biztos választ csak ő tudna adni, ha benne élve
is ott volt, mint benned, te világ tiszta reménye.

Reggel volt, melyben a rózsás horizonton égve
álmodott ismeretlenül a tenger fénye:

a fű minden egyes szála, mely kínnal nőtt a tájba,
eme árnyas és mérhetetlen ragyogás egy-egy szála

volt. Mentünk csöndben egy rejtett gáthoz, a sínek
mentén, mi, könnyűek és még melegek

utolsó közös álmunktól a meztelen csűr mélyén
a mezők között, mely óvott minket menedékünk lévén.

Messze Casarsa Graziani utolsó kiáltványától
megrettenve, kimerülten fehérlett, s távol,

a hegyek árnyaival szemben a nap perzselte
állomás üres volt: túl ritka csonkjai szerte

az eperfáknak és a bozótosnak, csak a vágány
fölötti fűben várt a spilimbergói vonat árván…

Láttam távolodni kis bőröndjét cipelve,
melybe egy Montale-kötet volt préselve

néhány rongy közé, és a revolver téve
a levegő és a föld hófehér színébe.

Kissé feszes vállak egy kabátkában,
mely az enyém volt, s a fiatal tarkó…

s a forró útra visszafordultam lassan,
március füvében, ártatlan napban,

s a lefolyóárok a csalán zöld sarában ott
egy ódon tavasz békéjével hallgatott,

és az újjászületett gyökerek, melyekből a harmat
fogyó és éles illata gőzölgött ki aznap,

befedték az öreg töltésoldal hátát, mely nagyra nőtt,
akár a felhevült levegőben a föld.

Aztán jött az ösvény a vidék szívébe fordulva:
szabadok alacsony sorban, bolondok a munka

keresztény békéjében, a beszédes szerelemben némák,
hallgattak az égerek foltjai és a bodzák, az eperfák,

a szőlőskertek, a szulfát azúrkék tanyái újra
az élénk teremtés öreg délutánjába unva.

Kérve a tudást azt szeretnéd, ha visszamennénk a múltba,
ahhoz a fájdalomhoz kötődve, mely beárnyékolja újra

a szívet. Vedd el ezt a fényt, mely egészében rád nevetve
ragyog: az új ifjúságé minden újabb este…

Mi, megvénültek, most nem adunk mást neked,
csak vidám éhségedhez fájdalmas szerelmet.

És benned maga a könyörület ugyan mit vélhet,
ha nem azt, hogy csak tebenned boldog az élet?

Mert, szerencsére, a mi múltunk, mely valós, de olyan,
akár egy álom, a te hálás szívedben él boldogan.

Valójában nem létezik, de megtudsz tőle válni,
csak akkor keresd, ha tényleg ki tudod használni…

A te új életedbe se fasizmus, se antifasizmus nem jutott,
egyáltalán semmi olyan, amiről tudod,

hogy miért akarod tudni: csak úgy él beléd zárva,
mint a jelen kegyetlen-édes világa.

Hogy valóban minden újjászületett – és
minden véget ért – elárulja az arcodra írt kedves nevetés.

Bűn emlékezni, még ha lelkünk kötelessége
is azokra a halott reggelekre, azokra a halott estékre

tizenkét éve, már nem tudni, mindez
inkább harag-e vagy nosztalgia, kösd egybe szíveinket…

Bár öregedő árny lenne az elvi öntudat, s végleg
a hang, mely ellentmond a vitális jelenlétnek!

Bár lenne, benned, embertelen öröme végre
a tudásnak, s nem, mint mibennünk, a keserűsége!

Amit válaszolhattunk volna, elveszett.
Csak az beszélhet hozzád – fiú, ha ismered

új, néma fiúnyelvedet – egyedüliképpen,
aki odalenn maradt a sírás fényében…

Már-már nyár volt, a legszebb sugarakban
ragyogtak a színek a lágy friuli napban.

A vetés földbe szúrt lobogókként fénylett,
és a szél lobogtatta, mely a gyengéd fények

közt újra megjelent, hogy lenyugtassa a rögtönzött
antik ünnepet a levegő, a hegyek és a tenger között.

Mindannyian reménytelen örömmel teltek meg,
az utcák meleg porában a karzatok remegtek

és a balkonok is a vörös zsebkendőktől s a nemzeti zászló
rongyaitól, az ösvényeken, az árkokon játszó

fiúbandák mentek boldogan, futottak végre
egyik faluból a másikba, egy új világba érve.

A bátyám nem létezett többé, és nem tudtam
üvölteni a fájdalomtól, túl rövid útra jutottam,

a magtár felé, mely a mezőkbe veszett bele,
ahol egy őszinte éven át, örök ifjúsággal tele

szegény anyánk várakozott, és most itt fakad,
amit olyannyira várt, a forró nap alatt…

De igazat mond, ami benned lakik, az élet:
a halál, mely a veled egykorúban és bennünk él, téved.

Nekünk kellene kérdezni tőled, hogy csinálod, nekünk kellene végre
akarni a megismerést a te szíveddel, mely fogékony a szépre.

De az árny, mely immár bennünk él,
egyre több időt hódít el, szakad minden lét-kötél,

mely még a keserű életerőt rejtve
a hiábavaló megértéssel állítja szembe…

Hát erre irányul, fiatalember, minden vágyott megismerésed:
a meg nem kérdezettnek annyi, az el nem mondott elveszik végleg.

Csehy Zoltán fordítása

A bejegyzés kategóriája: Műfordítás
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>