Sütő Csaba András

Szövegen túli remény
(Maike Wetzel: Mámor, ford.: Pénzes Tímea. AB-ART Kiadó, Pozsony, 2011)

Maike Wetzelnek, az 1974-ben született német prózaírónak eddig két önálló kötete jelent meg, az első Hochzeiten, a második pedig Lange Tage címmel hagyta el a nyomdát. Az írás mellett filmezéssel is foglalkozik, ezen kívül szabadúszó újságíró. 2010-ben magyarországi tartózkodása során Pécs város kulturális ösztöndíjasa volt. A Mámor tíz elbeszélést tartalmazó, karcsú, jó kiállítású kötet Pénzes Tímea fordításában, a Kenguru Zsebkönyvek 18. darabjaként látott napvilágot az AB-ART Kiadó gondozásában.
Magyar nyelven először találkozhatunk műveivel; a Mámor címen megjelentetett kötet az előbb megjelent Hochzeiten című kötet fordítása. A mű eredeti címe inkább az Esküvők, esetleg a Menyegzők címet implikálta volna, mindenesetre maradt a Mámor, ami a kötet értelmezését egyébként kimondottan izgalmas regiszterek felé mozdíthatja el, mert mámor, nos, az van. Főleg testi mámor, önfeledkezés, féktelen drog- és alkoholfogyasztás, aminek bemutatása önmagában nem lenne releváns teljesítmény, ám ezzel a takarékos, hideg, érzelgősségtől megfosztott nyelvvel azzá válik.
A kötet elbeszéléseiből szinte teljesen hiányoznak az érzelmek, a megjelenített fiatalabb karakterek életéből mintha kipusztult, visszavonhatatlanul elveszett volna ez a képesség. Marad és tort ül helyette a diszharmónia, a kioltás, a kioltódás, a feloldódás kényszeres, formális gesztusaival megspékelve. A köztes időben elbeszélője – valószínűleg a berlini parádéra látogatnak, a szövegből nem derül ki egyértelműen – ágyról ágyra, szeretőről szeretőre sodródik, visszatérő fordulata: „Újabb és újabb pasit akarok.” (25. és 32.) Wetzel hőseinek sorsa teljesen esetleges; történik, ami történik, a karakterek sodródnak, oldódnak, amorffá és kvázi-öntudatlanná válnak: „Egész nap táncolunk. Egy helyben tipegünk. Amikor besötétedik, csavargunk az utcákon, klubokba térünk be. Lábfejünk sajog, önkéntelenül lüktet testünk végén. A diszkó előtt srácok árulnak Hipp bébipapit.” (28.) A több napig tartó extázis testi következményei nem vezetnek el bennünket sehová, egyszerűen tudomásul vesszük, hogy ez van, ez a természetes: „A hazafelé vezető úton Zoë nem tudja nyomni a gázpedált. Talpa egy óriási hólyag. Boris messze tartja a karját a testétől, a hóna alatt sebesre dörzsölte magát. Szeme fekete völgyben pihen. Én négy kilóval könnyebb, reszketeg és ideges vagyok.” (31.)
Amit Wetzel ír: borzasztó és jó. Amiről ír: borzalmas, elrettentő, néhol viszolyogtató, mindenesetre erős érzelmeket kiváltó, nagyon sűrű nyelven felhordott anyag. Az elbeszélésekben nincsenek nagy, széles, terjengős textuális gesztusok, túlhúzott, agyonmaszkírozott jelenetek. Kevés érzelgősség, sok-sok konkrétum. Erős, elszánt próza ez, rövidebb, tárgyilagos mondatokkal, konkrét, sőt, plasztikusan konkrét kép- és atmoszférateremtéssel. A novellák töredezettek, szinte szétesőnek is tűnhetnének, ha nem szervezné mindezeket egységbe a nyelvi koherencia. A szövegek szándékoltan tartózkodnak a túlírás gesztusaitól; a helyszínek jelzésértékűek, a szereplőknek csak keresztneve van, a mellékszereplőknek pedig néhol egyszerűen társadalmi funkciója (anya, férfi, nő, feleség, gyerek, szerető, vendéglősné).
A novellák olvasásához nincs szükség többre, hiszen Wetzelnek távolról sem az a célja, hogy a kulisszákat bemutassa, netán direkt ítéletet mondjon. Sokkal jobban érdekli a társadalom atomizálódott, szétesett és ennek ellenére működő kapcsolat- és nexusrendszerének bemutatása. Az egyik ilyen egység, amelynek a felbomlását a kötet nyitóelbeszélésében követhetjük nyomon: a család. Nincs hűség, házasság van. Szerető van, mindez a legnagyobb természetességgel, néhol a teljes abszurditásig fokozva. A narráció hűvös tárgyilagossága azonban idejekorán értésünkre adja, hogy amit olvasunk, az egyáltalán nem lehetetlen. Az Egyszer Svédországban elbeszélője ennek megfelelően egy furcsa szimbiózisban élő házaspár (nő és férfi, gyerek + szerető) mindennapjaiba enged betekintést: „Gunnarnak volt felesége és gyereke. [...] Jule ezt cikinek találta. [...] Gunnar a nyarat a családjával töltötte a sérszigeten. [...] Gunnar felesége, Astrid kezét Jule karjára helyezte. Légy üdvözölve nálunk. Helyezd magad kényelembe, mondta németül enyhén előretolt kacsaszájával. Gyerekük lenszőke volt, és a bútorkonszern fakockáival játszott. Jule halászni ment Gunnarral. Egy bokor mögött szexeltek. Olyan szaga volt és úgy ragadt, mint az eperfagyi. Utána nevettek és egymás tűlevélmintás fenekét fényképezték. Amikor Jule elutazott, Astrid azt javasolta, maradjunk kapcsolatban.” (8.)
Az elbeszéléseket végig áthatja a melankólia is; a szereplők inkább elszenvedői, semmint irányítói életüknek, életük sivár, vigasztalan, s ezt még az öröm és mámor stációinak mesterséges előállítása sem képes végleg feledtetni.
A Szezonutó című darabban csak a figyelmes olvasó számára derül ki, hogy a férjes asszonnyal intim viszonyt folytató narrátor: nő. Erre csak a novella figyelmes olvasása során jöhetünk rá. Mindössze két olyan mondat van a szövegben, ami félreérthetetlenül erre utal, az első rövid tőmondat: „Havibajom elmaradt.” A másik pedig egy bővített mondat: „Netán teherbe estem tőle.” (53.) Ettől eltekintve azt hihetnénk, hogy a szöveg elbeszélője férfi, de nem az.
Meghatározó jelentőségű a kötetben a női elbeszélők szerepeltetése. Jellemző, hogy a novellák nőalakjai elsősorban vágytárgyként jelenítődnek meg, s ami igazán ijesztő, úgy is viselkednek. Mintha az egyetlen érvényesülési lehetőség saját testükön keresztül vezetne, s ez mintha nem is zavarná őket különösebben. Mindez maximum unalmat generál bennük, ahhoz már nincs erejük és akaratuk, hogy változtassanak rajta: „Olyan férfiakkal megyek el, akik semmit sem jelentenek, de mindent megígérnek. Ugyanakkor fiatalkori barátommal is bebújok a takaró alá, melyet sajátjának vél, de valójában az én szorult helyzetekben használatos kiskabátom. Bernhardnak hívják, és tyúkokat tenyészt. Kedves elfoglaltság, semmi több. Taxisofőrökkel a mozikocsmákban találkozom, és festőkkel a pizzériákban. Olyan férfiakkal, akiknek nincsen takarójuk, és akiknél nincs is rá szükségem, mivel nem maradok náluk elég sokáig. Másképp képzeltem, amikor tizenhárom éves voltam, és megjött a bajom. Azt hittem, cserébe kapok valami jót is, bárkitől.” (69–70.)
Nem kevésbé reménytelen a sorsa a lottónyertes, házában kénytelen-kelletlen nutriát tartó Lottó-Ottónak, aki annak, hogy a szövegben a király nevet viseli, mérhetetlen szomorúságot és nyomort áraszt magából. Vagy a mindennapjait a roncstelepen tengető embernek, akinek állandó parkolóhelye van, s mindig arccal a roncsok felé áll, hogy ha majd egyszer eljön az ideje, néhány métert kelljen tolnia csak. Vagy a Lou című novella narrátorának, aki az elfekvőben haldokolva mondja; hol látja, hol képzeli, hol álmodja az egészet. És bármenyire is szeretnénk, ebből elég nehezen bontakozik ki a progresszív jövő; boldog élet, sikeres házasság. Ez még akkor is igaz, ha a történetek zárlatai meghagyják nekünk a továbbgondolás esélyét, amit nevezzünk most az egyszer, egészen egyszerűen, a szó hagyományos értelmében így: remény.
Maike Wetzel novellái kíméletlen pontossággal mutatnak rá a jelenkor személyes és civilizációs problémáira. Az anomáliákat olyan megragadó természetességgel, akkora expresszivitással tárja elénk, hogy az elbeszélések egyenként is igencsak megterhelik az olvasói gyomrot és képzeletet. S ez nemcsak azért van így, mert a hézagokat a szabad képzelet segítségével kell megtöltenie az olvasónak. Inkább az a sűrűvé összeálló massza, a novellák riasztóan való- és világszerűsége az, ami újra- és újra elolvastatja velünk ezeket a történeteket.

A bejegyzés kategóriája: Tanulmány, kritika
Kiemelt szavak: , , , , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>