Uršuľa Kovalyk

Kisváros

Uršuľa Kovalyk


Azon a reggelen a munkaügyi hivatal falának fosbarnája kissé halványabbnak tűnt. A rikítóan zöld levelekkel teli ág érdes kérgével a véget nem érő szélfúvásban hosszú, ferde csíkot rajzolt a vakolatba. A használt buszjegyek a járdaszegély mellett hevertek, mint az öreg, fonnyadt nyugdíjasok a nudista strandon. Senki sem sietett. Az utcán lomhán terjengett a téren vásárolt olcsó paprikából készített lecsó illata. A Kisváros toronyórája monotonon elütötte a nyolcat. Valahol tompa zörej kíséretében lehullott a vakolat. A nők műanyag reklámszatyrokkal kezükben siettek a boltba, hogy akciós húst vegyenek. A férfiak készültek elfoglalni azt a pár szabad munkahelyet, amely még a Kisvárosban akadt. A nyugdíjas asszonyok elcsoszogtak az orvoshoz, az öregurak felhörpinteni az első csapolt sört. Az első lehullott levelekbe bújt nedves köd szép csendesen elpárolgott a meleg tavaszi napfényben. Az iskolatáskát cipelő gyerekek váltócipős zacskójukba zárták. A reggel lassan szétolvadt, mint a hideg kávéba kanalazott megkeményedett méz. A városban megállt az élet. A hullaszag megfosztotta az embereket attól a maradék utolsó illúziótól, melyet valaki életkedvnek nevezett. Senki sem mosolygott. Csak az én tetraciklin miatt tönkrement, szürke fogaim villantak ki csendesen mosolyogva a szélben. Most utoljára. Kinyitottam a munkahivatal tömör vasajtaját, megcsapta az orromat a teremben terjengő izzadt, nehéz levegő. Az ablak nélküli kis rombuszalakú helyiség tömve volt ideges emberekkel. Mindannyian minél előbb el akartak tűnni innen. Valaki úgy bűzlött, mint a tojásos saláta. Ennek ellenére még egyszer jó mély levegőt vettem és összeszorítottam az ajkam. Kézbe fogtam a zöld ceruzát és felírtam a nevem az ajtónál lógó papírra. A munkaügyi hivatalban tett látogatásaim öt hosszú éven keresztül keserítették meg az életemet. Öt év várakozás, magyarázkodás, és a hivatalnoknő gyanakvó tekintete. Öt év életrajzgyártás, munkahelykeresés és a sok elutasító válasz. Öt hosszú év, mint a posta utcafrontja, ahol a szociális segélyt osztják. Mindig ugyanaz a kérdés: „Talált állást?” És mindig ugyanaz a nemleges válasz. A meghallgatások sorra jöttek egymás után, mint a vonatkocsik. Ugyanazokkal a kérdésekkel és válaszokkal. Végtelennek tűnő, várakozással eltöltött órák a levegőtlen termekben.
Ruhák? Csakis leárazáskor. Akciós spagetti. Pár aprópénzért vett fonnyadt zöldség a Pidl üzletláncból. Öt hosszú éven át kaptam a szociális segélyt és azon gondolkodtam, mihez is kezdhetnék a Kisvárosban. Életem végéig segélyen éljek? Szedjem fel az első pasit, menjek hozzá – és mint a nők többsége ebben a városban – szüljek gyereket? Vagy dreholjak feketén és rettegjek, vajon megkapom-e a bérem? Az utolsó lehetőséget, hogy a Nagyvárosba költözöm, biztonság kedvéért utoljára hagytam. Speciális kizárásos alapon merengtem a dolgokon. Kizártam a hülyeségeket. És így csak egy választási lehetőségem maradt, mert végül úgyis kezdenem kell valamit magammal. És ha nem dolgozol, mindörökké azt kérdi tőled mindenki:
– Tulajdonképpen mivel is foglalkozik? Hol dolgozik?
Kérdések, melyeket az emberek az első találkozáskor szegeznek felém. Senkit nem érdekel, milyenek a politikai nézeteid vagy mit álmodtál az éjjel. Mindig is hülyén éreztem magam:
– Segélyen vagyok.
– Aha – mondta az illető, és éreztem, hogy abban a pillanatban megszűntem létezni számára.
A munkaügyi hivatalba bejelentve lenni egyet jelent az élősködő léttel. Egyesek még az arcomba is mondták, hogy rám dolgoznak.
El kell mennem. Ki kell valamit találnom. Valamit, amit csak én csinálhatok. Amiért az elkényeztetett nagyvárosi emberek fizetnek. Gondolkodtam, miben tűnhetek ki. Mivel megszülettem, a könyvekben meg gyakran arról papolnak, hogy mindenkiben van valami rendkívüli, nekem is kell, hogy legyen olyan kivételes tulajdonságom, amely felett eddig elsiklottam. Figyelni kezdtem magam. Figyeltem a többi embert is. A reakcióikat, a módot, ahogy velem viselkednek. Azt reméltem, jelzik majd, miben vagyok rendkívüli.
Nehéz volt. A kilátást legjobban a berögződéseim takarták el a szemem elől. Az elképzelés, mely szerint valaki azt mondja: határtalanul intelligens vagyok, már az első héten szertefoszlott. Senki nem zökkent ki a napi kerékvágásból amiatt, mert – gerinces ember lévén – egyenes gerinccel járok-kelek, nem nyalom senki seggét. Senki nem hajlandó azért értékelni, mert gyorsabb vagyok, mint a felvonó, és nem vagyok hajlandó hamburgert enni. Úgy tűnt, el vagyok veszve, s tényleg semminek nincs értelme, amihez kezdek, csak azért születtem, hogy belélegezzem a nekem szánt levegőt és beszennyezzem a folyókat a bélvégtermékemmel. Á, aztán ott savanyodtam a megállóban és a késő busz miatt felnyílt a szemem.
Tényleg sokáig vártam. A pocsolya olajos leve lustán folyt be a szennyvízcsatornába. A felületén lévő zsír csillogó kék tükörré változott, melyben néztem magam. Az emberek jöttek-mentek. Kidobálták zsebükből az elhasznált menetjegyet. Az én buszom nem jött. Kezdtem felmérgedni. Ültem az alumíniumból készült padon és az összes nyugdíjas hölgy, aki időközben mellém ült, elmesélt nekem ilyen-olyan történetet. És egy idősebb úr is mesélni kezdett, a gyesen lévő anyuka, sőt még egy iskolás is. Dumáltak, anélkül, hogy akár egy kérdést is feltettem volna. Ez nem normális – állapítottam meg akkor. Aztán eszembe jutott, tulajdonképpen milyen érdekes, hogy idegenek csak úgy az utcán elmondják nekem a legbelsőbb gondjaikat. Nyilván bizalomkeltő vagyok. Meglehet, van valaki, aki ezért akár fizetne is. De nem ülhetek egész nap a buszmegállóban arra várva, ki szólít le. Huzatot kapna a derekam. Össze akartam kötni a kellemeset a hasznossal. Nem szívesen erőltetem meg magam, ez az igazság. Hiszen az ember csinálja azt, ami érdekli. A legkedvesebb időtöltésem a vendégségbe járás.
Nagyszerű dolog vendégeskedni. Kirakják a kisasztalra a sós pálcát, a mogyorót vagy a bonbont. Te ülsz. Illatozik a frissen mosott függöny. A puha fotelben kerülget az álom. Valahol a távolban zúg a kávédaráló. Lankadó figyelemmel hallgatod a legújabb pletykákat. Nézed az aranykeretbe kibiggyesztett fényképeket, vagy csak úgy beszívod a lakás atmoszféráját, azét a lakásét, amelyet sosem kell takarítanod. És mindenki kedves veled. Mindenki megjátssza magát. Hiszen vendég vagy. Kávét? Ó, igen, de nem túl erőset. És mit szólsz ehhez a politikai helyzethez? Hmmm… – elég durva. Néha elhangzik egy-egy vicc. Kitalálhatsz szórakoztató történeteket, olyan valaki lehetsz, aki tulajdonképpen nem is te vagy. A vendégeskedés ideje alatt jó hangulat uralkodik, mert olyan valaki vagy, aki nem megy minden nap az agyukra. Eldicsekedhetnek neked az okos gyerekükkel, az új mélyhűtőjükkel. Otthoni színjáték: csak azt mutatjuk meg, amit jónak tartunk. A rendetlenségre rázártuk a szekrény ajtaját, és ha odaégett a sütemény, megértően mondjuk: de hiszen ez mindenkivel megesik.
Így hát kiváltottam az iparengedélyt és először életemben idegesség nélkül álltam ki a büdös emberekkel teli sort a szociális hivatalban. A munkaügyes hölgy rózsaszínre mázolt szemhéja alól sandán méregetett. Utoljára.
Elhagytam a Kisvárost, mint a szegény szeretőt. Annak ellenére, hogy sok mindent szerettem benne. Szinte minden sarokhoz kötődik gyermekkoromból egy-egy emlék. Nem akartam végigpörgetni minden egyes történést, inkább a félelmeimet elzártam a kekszdobozba. A bőröndjeimbe csak a város tompa, álmos arcát csomagoltam el. Nem búcsúzkodtam. Csak mondtam, hogy elmegyek. A hátam mögött búcsút intett nekem a sok itt-töltött év, az irreális vágyak és a sok csalódás. Mostantól kezdve minden más lesz. Más sosem leszek az, aki eddig voltam. Távollétemben az idő oly képet fest majd, amelyen én már nem vagyok rajta.
A Nagyvárosba egy egész napig tartott az út. A vonat ütemesen zakatolt. A csillogó por csendben leszállt a bársonyülésekre és a napsugarak úszkáltak a vagon padlóján. Valaki állíthatta a telefonjában a csengőhangokat. Más csendesen köhintett egyet. A jegykezelő érdektelenül végigpásztázta az utasokat és kilyukasztotta az újonnan felszállók menetjegyét. A szemben ülő fiatal fickó a derekán átölelve tartott egy lányt és az új motorbiciklijéről mesélt neki. Látszott a szemén, hogy máshol jár az esze, gondolatban épp a Párizs–Dakart vezette végig. Markolta a lány kezét, mint a kormányt és időnként mintegy gázt adva, rúgott egyet a lábával. A mellettük ülő idősebb hölgy már nyolcadszor túrta fel a táskáját. Minden apróságot előszedett és úgy nézte azokat, mintha életében először látná a sok kacatot. A szemüvegtokot megfogva például mélyen elgondolkodott. És én hagytam, hadd futkározzanak a gondolataim, mint a parkban szabadjára engedett kutya. Arra gondoltam, vajon milyen lesz, milyen klienseim lesznek, hol fogok lakni, és vajon mit csinálhat a bátyám. Egy csodás jövő képét festettem magam elé anélkül, hogy belegondoltam volna abba, hogy a Nagyváros veszélyeket is rejthet. De nem akartam az ördögöt a falra festeni. Hilda a lábam előtt hevert, kéjesen rebegtek a szempillái, mint a méh lábai. Nem tudta, hova megyünk. Párszor gondtalanul megnyalta az ajkát, és kiharapott egy-egy bolhát a bundájából.

Horváth Erika fordítása

A bejegyzés kategóriája: Műfordítás
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>