Vilcsek Béla

KONSTRUKCIÓ ÉS DEKONSTRUKCIÓ
(Cselényi László költészetéről)

A Kiegészítések Hérakleitoszhoz kötet tapasztalatai, a kedvezőtlen fogadtatás ellenére, valószínűleg arról győzhetik meg a szerzőt, hogy a szerencsésen megtalált újfajta költői eszköztár – az a bizonyos „work in progress” vagy „végtelen hömpölygés” – a maga írói műhelyében eredményesen működtethető. A kilencvenes évek első felében, ezt követően, kétévente három kötetet is megjelentet, melyekkel egy-egy kísérletet tesz arra, hogy ezt az újfajta eszköztárat egy-egy nagyobb konstrukció vagy kompozíció létrehozása érdekében alkalmazza. Az alapvetően a széttartás irányába mutató szövegszerveződést igyekezzék fokozatosan és egyre inkább egységbe szervezni és rendezni.
Az Acetilén ágyak 1991-ben jelenik meg (a kötethez illesztett jegyzet tanúsága szerint anyagát a szerző 1989 májusában adja át a kiadónak), az Elvetélt szivárvány 1993-ban (a szöveg 1990. november 8-án kerül a kiadóhoz). A két kézirat csaknem egy időben történő leadása és a gyors egymás utáni megjelentetés újra azt erősíti meg, hogy szerzői szempontból sürgőssé és időszerűvé vált – most vált igazán sürgőssé és időszerűvé – a megtalált és az 1988-as kötetben eredményesnek mutatkozó újfajta alkotás- és alakításmódnak az alkalmazása egy nagyobb műstruktúra megteremtése érdekében. Az 1993-as kötet fülszövegében a szerző el is árulja, hogy a két, csaknem egy időben készült szöveget egy nagyobb kompozíció részének tekinti: „ALEATÓRIA avagy az elpuskázott költemény/a megíratlan költemény című Duna-táji téridő-mítoszomnak, ama bizonyos Elképzelt Szövegnek, melyen harminc éve dolgozom.”
Az Elképzelt Szöveg befejezőnek szánt része, Az eggyé vált sok/k. Sokknyomozó történelem címmel 1995-ben lát napvilágot. Az ahhoz 1995. június 6-i dátummal illesztett utószóban a szerző szükségesnek érzi jelezni, hogy ezzel „az Aleatória azonban, mint sejthető volt, koránt sincs befejezve, sőt. Az igazán nagy munka, érzésem szerint, csak most kezdődik. Hogy most mégis közzé teszem e Negyedik részt, csak a rend kedvéért történik, mert hisz már ma világos, hogy az Egész teljesen más struktúra szerint épül majd föl, mint az eddig közzé tett részek.” Ez a nagy „Egész”, a lényegében a teljes költői életművet, valamint prózai és publicisztikai betéteket magába olvasztó „Nagy Mű” végül 1998-ban jelenik meg, Aleatória avagy A megírhatatlan költemény/tartomány. Dunatáji téridő-mítosz címmel.

jelek hava zene előbb
vállalja sorsát az adott
mert nem lehet emlékszel a
lehetetetlenre a reményre
emlékszel-e mit titkos éji
küzdened kell végig a harcot
világos nem baj hogy nehéz
fülében kalimpált szegek

Cselényi László pályáján szoros értelemben vett „aleatorikus” kötetnek és a szintézismű, az Aleatória… közvetlen előzményének tehát három verseskönyv tekinthető: az Acetilén ágyak (1991), az Elvetélt szivárvány (1993) és Az eggyévált sok/k (1995). „Cselényi utóbbi könyvei – írja a költő munkásságáról készült első monográfia szerzője, Bohár András egy még 1996-ban készített tanulmányában –, az Acetilén ágyak, az Elvetélt szivárvány (ez utóbbi két középponti egységet foglal magába) és Az eggyévált sok/k is az előzőek szellemében fogant összefoglalásként jelenik meg előttünk. Ezekben a munkákban a biografikus ihletettségű narráció poézist kibontó programja (Acetilén ágyak) éppúgy jelen van, mint a mitikus, történeti és egzisztenciális poétikai vetületek egymásra következései (Elvetélt szivárvány) vagy a nyelv és irodalom poézisét egymásra hangoló reflexiósorok (Az eggyé vált sok/k).”
Az aleatorikus szövegszervezésre egyébként, nagyon jó érzékkel, elsőként Koncsol László hívja fel a figyelmet a Kiegészítések Hérakleitoszhoz megjelenése kapcsán, 1988-ban írott tanulmányában. A költő három „fejlődési periódusát” különbözteti meg, az első két, mint tudjuk, egyébként azonos időben született kötet anyagát külön pályaszakasznak feltételezve. A Keselylábú csikókorom (1961) verseire alapvetően a romantikus lendületet és az erőteljes szubjektivitást tartja jellemzőnek, az Erők (1965) kötetre ezzel szemben a szubjektum szerepének háttérbe szorulását és a szociografikus érdeklődés megerősödését. A harmadik alkotói periódust a következőképpen jellemzi: „Az új poétika legláthatóbb jegyei a szövegek külső formájában jelentkeztek. (Krétakor avagy Lehetőségek egy elképzelt szöveghez, Madách, 1978, II. rész: Összefüggések avagy Az emberélet útjának felén, 1960–1974, illetve III. rész: Kiegészítések avagy A történelem kerekeiben, 1970–1978). A Cselényi-poétika fejlődésének saját belső dialektikájában ezt a pályaszakaszt ifjúkori romanticizmusának antitéziseként kell fölfognunk minden ponton, egyetlen alapösszetevő, a témavilág kivételével. Ez a komponens Cselényi mindhárom pályaszakaszán változatlan, s így az egész életmű belső folytonosságát alapjaiban biztosítja. Antitézis-jellegű viszont a szöveg szaggatottsága, s főleg az, hogy az egész új Cselényi-anyagból szinte teljesen eltűntek az igék, vagyis minden dinamizmus kiveszett belőle. Befagyott, bemerevült világot látunk itt, amelynek ábrázolására elegendők a főnevek, melléknevek és határozók – a megnevezés, a minősítés, valamint az időbe-térbe-módba helyezés nyelvi eszközei. Ha az avantgardizmus felől értelmezzük ezt a poétikát, analógiát a modern zenében évtizedek óta honos szerializmusban és aleatóriában, vagy – képzőművészeti analógia – a kombinatorikával dolgozó, konstruktivizmusból kifejlesztett op-artban találjuk meg: erre figyelmeztet a szövegek kihagyásos (elhallgatásos) karaktere és motívumkombinatorikája.”
Az alkotói pálya szerves építkezését, az egyes kötetek és pályaszakaszok egymásra épülését, sőt – a sok (ön)szövegátvétel miatt –, egymásba fonódását, mint azt a másik Cselényi-monográfia szerzője és a költő személyes jó ismerőse, Pomogáts Béla pontosan elemzi, az „aleatorikus szöveghalmazok” folyamatos létrehozása önmagában is jellemzi. „Az aleatória – mondja az élet és életmű egyik legavatottabb értője –, mint művészi eljárás egyaránt szerepet kapott a modern irodalom és a modern zene műhelyeiben. Maga a fogalom a »kocka« vagy »kockajáték« jelentésű latin »alea« szóból származik. (Mindenki, aki valaha latinul tanult, emlékezhet a Rubicon folyót átlépő és Róma meghódítására magát elszánó Julius Caesar nevezetes mondására: »alea iacta est«, azaz »a kocka el van vetve«.) A szó átvitt értelemben »kockázatot«, »véletlent« is jelent, erre a jelentésre alapozta a maga művészi elméleteit a modern zeneirodalomnak és a modern költészetnek egy irányzata is. A zeneirodalomban a francia Pierre Boulez, az angol John Cage és a német Karlheinz Stockhausen munkásságával kapcsolatban használják az »aleatorikus« művek minősítést, arra utalva, hogy a zenei kompozíció részeinek mindig »nyitottnak« kell maradniuk, a zenedarab és ennek előadása bizonyos lehetőségek köréhez kötött, e körön belül ugyanakkor a véletlennek kell meghatároznia az interpretációs folyamatot. Cselényi László a Párizsban töltött »tanulóévek« során ismerkedett meg az »aleatorikus« zene mestereivel, és miként tőle magától tudom, ezután nem sok idővel az »aleatorikus« költészet azóta sem fölülmúlt nagy kezdeményezőjének, Mallarmének a munkásságával, illetve azzal a Kockadobás (eredeti címén Up coup de dés jamais n’abolira le hasard) című talányos alkotással, amely a párizsi Magyar Műhely körében igen nagy népszerűséget szerzett, maguk a folyóirat körében tevékenykedő költők (Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor) útkeresésére is hatott, mi több a francia költemény megjelentetése, a Mallarméáltal eltervezett eredeti formájában és (terjedelmes) formátumában éppen a »műhelyeseknek« volt köszönhető.”
Csehy Zoltán, ezzel az érveléssel teljes összhangban, az Elvetélt szivárvány kötetről írott kritikáját már eleve ezzel a határozott állítással kezdi: „Meggyőződésem, hogy Cselényi László költészete eredendően zenei fogantatású. Meg-megújuló szövegkonstellációi azt sulykolják belénk, hogy a szöveg szintjén nincs többé egység, nem létezik helyreállítható egész, még akkor sincs, ha csak azt lenne hivatott demonstrálni, hogy itt és most önnön fragmentáltságába veszett bele. Nincs véglegesség, csak változat, nincs tiszta forma, csak szimultán szerialitás, melyet a kreatív módon gerjesztett véletlen rendez nyelvvé. Ám ezt az áramlást zenei folyamatok kontrollálják és magyarázzák.” Egyáltalán nem meglepő, hogy ennek nyomán, az éppen a költészet zenei értelmezhetőségéről elmélkedő kritikus arra a következtetésre jut, hogy „Cselényi művészetének csúcspontja a neoavantgárd (strukturalista) komponálási eljárásokhoz való odafordulásával megképződő írás- és identitás-krízis tudatosítása. Az identitás itt zenei értelemben elgondolt identitást is jelent, azaz a kompozíció identitásának kérdését vetíti előre: mennyire garantálhatja az interpretációs meghatározottság, hogy egy adott mű önazonos maradhasson egy második vagy ismételt megszólalás esetén is?” S ezt követően azután záporoznak az ebből az alapkérdésből fakadó további kritikusi kérdések és kétségek: „És mindez miképp alkalmazható az irodalomra? Mennyire releváns a közlés akusztikus felfoghatósága? Ez a gondolatkör már a Krétakor egyes szövegeiben megjelenik, s már ott megképződik egy lehetséges nyelv, mely elsősorban nem szövegként, hanem zeneként funkcionál. E technika monumentalizálása kétségtelenül visszás megoldásokhoz is vezethez, és olykor vezetett is, hiszen a műalkotás ilyen mozgó értelemben felfogott értelemképző potenciálja nem mindig, és nem minden olvasatban hozza létre ugyanazt az intenzitású művet.”
Mekis D. János mintha ezekre a kérdésekre és kétségekre válaszolna akkor, amikor a fél évszázad költői terméséből válogató, 2008-as gyűjteményes kötet, A Kezdet s az Egész legfőbb jellemzőjének a „véglegesség helyett folytonosság” elvének érvényesülését jelöli meg. Megállapítását azzal indokolja, hogy „a »megírhatatlan költemény« work in progress-e lezárhatatlan folyamat. A befogadói oldalon is. A retrospekció és a folytatás, kiegészítés dinamikája, mely a legjobb hagyományokat folytatja, az újrarendezés-továbbírás a partitúra-olvasás mai s jövőbeni lehetőségei előtt is (újra) megnyitja az utat.” A „Párizs utáni” versekben és kötetekben kialakított versmodellről is azt mondja, hogy az „egyértelműen a strukturalista irodalomszemlélet és poétikák összefüggésében értelmezendő. A partitúra működését úgy lehetne jellemezni, hogy a fragmentumok mindegyike rendelkezik egy bizonyos »töltettel«, amely az egyes megnyilatkozások stilisztikai értékéből, érzelmi előjeléből, továbbá az elsődleges jelentésre rárakódó, gyakran azt elfedő értelmek árnyalataiból adódik. Ez az energia egy másik töredék megfelelő argumentumhelyeit hivatott kitölteni. E – metaforikus – elképzelés alapján úgy tetszik tehát, hogy a szöveg önmagát szervezi. Tagadhatatlan, hogy a struktúra-generálta önmozgás és a tudatos költői cselekvés egyszerre van itt, létesítő elvként, jelen. A mítoszhoz való viszony megváltozása egyúttal a kérdéskör elméleti irodalmában való elmélyülésnek is köszönhető (e folyamatról korábbi kötetek utaláshálózatából és idézetgyűjteményéből részletesebben tájékozódhattunk). A szövegrétegek keleti népek mítoszaitól és a Bibliától Mallarmé, Eliot, Pound, Michaux és Weöres költészetéig terjednek. A kulturális utalásrendszer immáron nem a végtelen tér, a kozmosz felé táguló-tájékozódó versbeszéd s versmodell alárendeltje. Létrejön a párbeszéd az európai líra modernista hagyományaival. Cselényi soha nem volt s lett a szó ellenkulturális értelmében avantgárd költő.”
Az utószó szerzője szerint Cselényi László költészetével kapcsolatosan az olyan alapvető fogalmak is újraértelmezhetővé válnak, mint például az „életmű” fogalma. Az ő „életművét” nem lehet a hagyományos módon, egyenes vonalú láncolatként, a korábbi poétikai eredmények meghaladásaként, fejlődési sorozatként értelmezni és leírni, mert „szöveghalmazára” is mindenekelőtt a folyamatszerűség a jellemző. A Cselényi-mű szövegei „ugyanis egyrészt jól láthatóan reflexív viszonyban állnak egymással, e kapcsolatban a folytonosságnak egy nemét létrehozva; másrészt pedig e mű egy, a szövegek terében megrajzolódó szubjektum (különböző narratív formákban elbeszélt) életéből származtatva nyeri el jelentését. Az élet tehát természetesen szintén írásokban jelenik meg az olvasó számára, ám nem egyfajta posztromantikus költői magánbeszédben bemutatva, hanem éppenséggel különböző műfajokat és regisztereket elegyítő szöveguniverzumot létrehozva, amely az epikus narráció és a »személytelenített« líra íráshálózatában, »kerülő úton« tér vissza egy lehetséges „önéletrajz” szubjektumához. Ekként az olvasás különböző fázisaiban a szövegekre irányuló tekintet felváltva észrevételezi megjelölt »textualitásukat« s »élményjellegüket«. Cselényi nem alkot költői maszkokat, ám szövegei rétegzettségükben elfedik a beszélő arcát, mely így mintegy a szövegek »mö­gött« konstituálódik meg.”
Mekis D. János szerint a Cselényi-szövegek folytonosságát olyan, elsősorban a zenéből ismert megoldás biztosítja, mint a szerialitás. Mint írja, „az ismétléses-variatív szerkezetekre építő szerialitás rendkívül fontos szerepet töltött be a hatvanas évek európai művészetében, abban a korszakban, amely Cselényi számára máig meghatározó jelentőségűnek bizonyult. A két legfontosabb kísérleti terület – az időhöz más-más módon viszonyuló, de létében alapvetően temporális jellegű – két művészeti ág: a zene és az irodalom.” Az ötvenes-hatvanas éveknek azokra a példáira hivatkozik, amelyeket a költő is előszeretettel emleget visszaemlékezéseiben és művészeti tárgyú esszéiben: „Pierre Boulez 1957-ben komponálta meg a Mallarmé LeLivre-konceptusát felidéző III. zongoraszonátáját, ami a költészetben és a zenében egyaránt megvalósítható szeriális szerkezeteknek adja nagy hatású példáját, az Oulipo-csoport (A lehetséges irodalom műhelye) pedig a hatvanas évek elején adta közre kiáltványait s kísérleti műveit. Utóbbiak felfogása szerint a forma- és értelemlehetőségek végtelenje olyan rendszernek tekinthető, amelyből akár előre jelezhetők – megvalósított vagy soha létre nem hozott – műalkotások szerkezetei. Sőt: a költészet története maga is értelmezhető ilyen lehetőségek táraként. A permutációs elv nemcsak a rímformákra érvényesíthető, de a szintaxisra is, amelyben szintén felfedezhetők ritmikai eljárások rendszerszerű megvalósulásai. Ennek szintjeit áttekintve egészen a sorparalelizmusokig s a nagyobb szövegegységek szintjén megmutatkozó párhuzamokig juthatunk.”

Jaj ez a kert  jaj ez a kert  jaj ezt a kertet hányszor megcsodáltuk
Jaj ez az út  jaj ez az út  jaj ezt az utat hányszor lépte lábunk
Jaj ez a fű  jaj ez a fű  jaj ezt  a  füvet hányszor megfeküdtük
Jaj ez az ég  jaj ez az ég  jaj erre az égre  hányszor megesküdtünk

A Cselényi-életmű általános jellemzésekor nem volna célravezető és jogos, ha az egyébként teljesen rendjén való folytonosság vagy folyamatszerűség hangsúlyozása mellett vagy azzal szemben végképp elvetnénk a véglegesség vagy rögzítettség fontosságát, mint a pálya alakulástörténetének legalább olyan lényeges jellegzetességét. A szerzőben a hatvanas évek közepe után, a sokat emlegetett „kockadobás”, a „work in progress”, az „aleatória” vagy az „ismétléses-variábilis szerialitás” szövegszerű megteremtésének vágya mellett mindig is ott munkál – nyilvánvalóan szintén alapvetően strukturalista elméleti alapozottságának és vonzalmának köszönhetően – e szövegmozgás keretek között tartásának, elrendezésének, rendszerezésének vágya is. Valószínűleg ez a megfontolás vezérli akkor is, amikor feltűnő gyakorisággal jelentkezik korábbi és újabban keletkezett műveinek válogatott köteteivel. Keresi a régi és az új művei számára az életmű egészén belül a legmegfelelőbb helyet. Ez vezérelheti akkor is, amikor, ha mást nem talál, valamilyen, látszólag pusztán alaki vagy formai megoldást keres, az egyébként meglehetősen széttartó vagy különnemű szövegeinek az összerendezésére. Köteteinek egyes fejezeteit rendszeresen a wittgensteini 1/1/1 számozástól a 4/4/4-es számozásig, esetleg a visszamenőlegesen a 4/4/4-től az 1/1/1-ig terjedő skálán helyezi el. A „Párizs utáni” kötetek közül a Kiegészítések Hérekleitoszhoz számos mítosza és montázsa így épül fel. Az Acetilén ágyaknak és az Elvetélt szivárványnak teljes egészében ez a külső rendező elve. Az eggyé vált sok/k… egyik könyve is ilyen „sorvezető” mentén szerveződik. Az Aleatória… meg az egész életművet igyekszik ennek a rendszernek és logikának megfelelően magában foglalni. Ezt az alaki vagy formai keretet rendszeresen valamilyen különleges tipográfiai vagy nyomdatechnikai megoldás is kíséri. A szerző a szó szoros értelmében látható módon (körökkel, négyszögekkel, téglalapokkal, ellipszisekkel, nyilakkal, íves formákkal) törekszik arra, hogy a hagyományos, úgynevezett lineáris olvasatot megakassza.
A Kiegészítések…-ben és az Elvetélt szivárványban soronként váltogatja a kis- és nagybetűs, álló, dőlt, félkövér és aláhúzott betűket. Az Acetilén ágyakban baloldalon szerepelteti a verses, jobboldalon a prózai részleteket, Az eggyé vált sok/k…-ban többnyire éppen fordítva jár el. Az utóbbi két nagy fejezetét ráadásul csak úgy lehet elolvasni, ha közben a könyvet a talpáról a feje tetejére állítjuk, vagyis megfordítjuk. Az Aleatória… mindezeken kívül még különböző formájú, fekete-fehér és szürke „ablakokat” is nyit az egymástól eltérő jellegű szövegtípusok megkülönböztetésére. Turczi Árpád, ez utóbbi kötet tipográfusa és vizuális elrendezője javasolja is az olvasónak, „kezdje az olvasást a fekete alapú szövegekkel. Ezekben ugyanis benne van a költői életmű kvintesszenciája, a legszebb hasonlatok, a legsikerültebb metaforák, a legnagyszerűbb gondolatok s a költőre mély benyomást gyakorló irodalmárok, gondolkodók bölcseletei. Kijelenthetjük, megépült a Koncsol László hiányolta katedrálishoz vezető lépcső. Elképzelhetőnek tartom, egykor egy kötetben kéne kiadni csupán a szövegkiemeléseket, ezzel is elősegítve a Cselényi László munkásságát kísérő olvasói érdektelenség megszelídítését.”
Folytonosság és folyamatszerűség, illetve véglegesség és rögzítettség kettőssége Cselényi László szemlélet- és alakításmódjának alapvető ellentétére, ha tetszik, ellentmondására vezethető vissza. Konstrukció és dekonstrukció ellentétére. „Úgy látszik, alkatomnál fogva strukturalista vagyok – nyilatkozza Csanda Gábornak 2003-ban. – Engem a struktúra, a felépítés, a kompozíció izgat. A rendszer. Gondolj csak a kompozíciók számozására. De lehet, hogy nem is alkati vonás ez, hanem inkább a párizsi évek hatása, a hatvanas éveké. Az akkori, éjszakába nyúló vitáké, melyeket Papp Tiborral meg Nagy Pállal folytattunk Párizsban. Az ő közvetítésükkel meg az ottani irodalmi lapok révén fertőződtem meg a strukturalizmussal. Tehát ez az én szerencsém és egyben szerencsétlenségem, hogy épp Párizsban voltam, és éppen a hatvanas évek második felében. Lehet, hogy elfogultság, de úgy látom, hogy azóta – nemcsak az irodalomban, hanem a filozófiában, a zenében és a képzőművészetben – olyan igazán fontos dolgok nem történtek. Na, ez ért véget hatvannyolcban, a párizsi diákmozgalmakkal.”
Cselényi László számára a hatvanas évek második felének párizsi strukturalizmusával megállni látszék az idő. Minden tekintetben. De azért ne feledjük, ez a személyre szabott strukturalizmus kitüntetett helyet biztosít Lautréamont-nak és Rimbaud-nak ugyanúgy, mint T. S. Eliotnak és Ezra Poundnak, Hegelnek és Heideggernek csakúgy, mint Spinozának és Lukács Györgynek, Bachnak és Bartóknak, Móricznak és Szentkuthynak, Kassáknak és József Attilának. Az Umberto Eco-i nyitott mű elméletét éppen úgy a magáénak vallja, mint a derridai dekonstrukciót, miközben egész munkássága során Mallarmé Maldoror éneke és James Joyce Ulyssese lebeg követendő és elérendő célként alkotói szemei előtt. Az egyetlen Nagy Mű megalkotásának vágya és hite vezérli minden tettét és gondolatát. Vigyázzunk! Ez magánterület. Sajátos szabályokkal. Cselényi László művei csak azok számára tudnak valódi élvezetet nyújtani, akik ennek a magánterületnek a szabályrendszerét képesek elfogadni és a maguk számára követendőnek tekinteni. Képesek elfogadni, hogy adott esetben a műalkotás felé vezető út hiteles érzékeltetése maga is művészi alkotás.

Folytatni kell,
talán már mindez meg is történt,
ki kell mondani
a szavakat, amíg
csak el nem fogynak,
ki kell mondani őket,
amíg ránk nem
találnak… én leszek
az, a csend lesz,
a csendem,
nem tudom,
sohasem tudom meg,
a csendben nem
tudhatja az ember,
folytatni kell,
nem tudom folytatni,
folytatom.

A bejegyzés kategóriája: Tanulmány, kritika
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>