Zalán Tibor

Haza és férfi-keserűség
(Gágyor Péter verseiről)

Miről ismerszik meg a költő? Feltehetőleg nem arról, hogy verseket fabrikál. Verset mindenki „faricskál”, de ettől még senki sem lesz költő. A kérdés megfog, persze, én sem tudok válaszolni rá pontos és kimerítő mondatokban, de annyit bizonyosan gondolok, hogy a költő, sok egyéb mellett, az a valaki, ember, aki a papír egydimenziójú felületére – és ne kínlódjunk most a monitorral és az egyéb modernitásokkal, vizuális megoldásokkal és performance-formákkal, a papírt tekintsük egy általános metaforának – úgy teszi le, rendezi el, tudja letenni és elrendezni, a szavakat, hogy azok térben jelennek meg az olvasóban. Az érzés, az értés, az átélés terében. Ám ehhez feltételeznünk kell azt, hogy még olvassák a verset mai világunkban. (Tételezhetjük, mert olvassák, nem többen és nem kevesebben, mint bármikor máskor, más korban, a költészet halálát kiáltók erőlködései vélhetően így nem többek és nem kevesebbek egy önmaga haláltusáját vívó kultúra rosszul és rossz helyen meghúzott, a silányság elleplezésére szolgáló vészharang-kondulásainál). És miről ismerszik meg a rendező? Hogy a papír egydimenziójú síkjából – és ne kínlódjunk most a monitorral és egyéb modernitásokkal, vizuális megoldásokkal és performance-formációkkal, a papírt tekintsük egy általános metaforának – úgy teszi át, rendezi föl, tudja áttenni és fölrendezni a színpadra, a színpad játék- és dialógusterébe a dialógusok játékait, hogy azok az olvasó lét- és életterében jelennek meg. Imígyen joggal tételezhetjük azt is, hogy a költő és a rendező munkálkodása nagyon is sokban hasonlít egymásra, bár nem fölcserélhető a kettő, mert míg a költő a szavak és formák különös elrendeződései által válik azzá, ami, és ami lehet, a rendező a kimondható – gyakorlatilag a papíron kimondott – mondatok térbe rendezésével teremti meg munkálkodásához az érvényességet.
És történik, hogy Gágyor Péter esetében ez a kétféle (szó a világokban) rendezői szándék és el/felrendezési törekvés-kényszer összetalálkozik. Végzettsége, hivatása, polgári foglalkozása rendező, egyéb rendezői elfoglaltsága – bevégzetlensége, hitmegvallása és polgári elfogódottsága szerint költész. Nem valami helyett az, nem valami mellett ilyen, költőként is a maga helyén van, és ott, csak és kizárólagosan: ember, aki versekben írja meg magát. Nincs átjátszás rendező és költő között, de a rendező hányatott sorsa pontosan artikulálódik a költői világban, annak gyakran az anyaga, teremtője, illetve belakója. Persze, visszaemlékezve Gágyor rendezéseire, még a legkeményebb szituációk, megütközések során is föltalálta a kegyetlenségben, (ön)pusztításban fölmutatható költészetet. Mert a költészet nem a szép fölkutatása és fölmutatása, ezt hagyjuk meg az esztetikusoknak. Sok kérdést vethet fel az a kettősség, kétéltűség, ami valójában egy élet kettéhasadásának a realizációja, és semmiképpen sem egy ember sokféleségének, sokfelé elkalandozó természetének a bizonyítéka.
Vegyük szemügyre, mit is akar elrendezni Gágyor, a költő, ebben a nagyon is emberi színjátékban, amely végső soron az élete. Ebből sejthető, hogy G. P. vállaltan és kimondottan alanyi költő, élményköltő, érzés- és indulatköltő, az meg egyenes látható, hogy legyint a divatokra és az ilyen- vagy olyanmodernekre, a vers számára ön- és világkifejezési eszköz, lelkiismereti kérdés, az önvizsgálat terepe, a világban elfoglalt helyének koordinátáit tartalmazó lélektérkép, közösségi és egyéni sors összemérésének a terepe, de leginkább e kettő diszharmóniájának a felmutatása.
Ha van közéleti költészet, ahogy sokáig megvetett formaként kezelődött ez a lírai megnyilvánulási típus, és megmondva volt, hogy nincs, de attól, hogy valami nincs, még van és lehet, ahogy most ismét, üzletet és politikai fogást szimatolva meg benne, kezdik előtérbe nyomni mindenféle körök a lírai közéletiséget (micsoda marhaság ez), és harsogják, hogy van, miközben persze elképzelhető, hogy nincs és nem is lehet, szóval, ha van, ha nincs, annyi bizonyos, hogy Gágyor Péter költészetének nagyobbik – ha nem is a jobbik – felét a közéleti, tágabb értelemben a népsorssal foglalkozó, legtágabb értelembena haza létét, létezhetőségét és nem létét firtató, ehhez szorosan köthetően, az emigráns tapasztalatot előbb szorongva, némi belső ellenkezéssel (kényszer)vállaló, végül azt (is) értelmetlennek találó megnyilvánulások teszik ki.
A szerző nem datálja a verseket, így e sorok írója sem tudja, melyik mikor íródott. Tény, hogy sok bennük fölvetetett napi (világ)politikai történés, történelmi megsebződés, egymás mellett (nem)élési lehetetlenségek, határok feszült és fenyegető idegensége és idegessége, spiclik és kommunisták és verések és útlevéltépések – talán – nem léteznek ma már. De így, talán ettől izgalmasabb ez a versvilág, hogy különös módon, a legjobban sikerült munkáknak dokumentarista olvasata van az emberben, és fontos kordokumentumként könyveli el, vagy éli át a leírtakat. Kinek sors és tapasztalat, kinek megidézett történelem. Óhatatlan persze, hogy a mindennapiság anyaga kirohad a költői sorok közül, hiszen Arisztotelész óta tudjuk, hogy a költő az általánost fogalmazza meg, az egyedit a történetíróra hagyja. Gágyor nem fél ettől a kirohadástól, illetve, nem törődik vele. Költészetének rendezőelve nem annyira az esztétika, amennyire az etika. Az „igazat mondd, ne csak a valódit” programfelszólításra ennek a kötetnek a legnagyobb része ráfelel, illetve, arra válaszolni akar. Mániákusan forog veszteségei körül a lírai én – mert, mint alanyi költő, legtöbb verse egyes szám első személyben íródik – melyek között első és legfontosabb, elszámolhatatlan vesztesége: a haza. A kisebbségi lét összes megaláztatása átszűrődik a versek nagy részén, végigszenvedi a felvidéki magyarság megaláztatásait, kínjait, bolyong a végre megkapott hazában, amelyet mégsem érez már hazájának, hogy aztán az emigráns létben se tudja feloldani a magányát, kiábrándultságát, árvaságát, senkin sem számon kérhető elrontott és kijátszott életét. Megszámlálhatatlan mennyiségben használja a „haza” szót, és kétszer sem ugyanabban a kontextusban. Így lesz részben a hiány könyve Gágyor Péter versgyűjteménye, a gyermekkor hiányainak, a férfikor hiányainak a leltára; a halál felé tartó ember hiányai érdekes módon nem mások és sem nem fokozódnak, sem nem csillapodnak emezek mellett, avagy azok fölött. Az a felismerés a mellbevágó ebben a „hiánydramaturgiában”, hogy ugyanazok nyomorítják meg az embert, akik lerakták az aknamezőket, és azok dicsőülnek meg a megnyomorítottak helyett, aki majd felszedik ugyanezeket az aknákat az Európa-kurva kitüntetés-áradata közepette – és ennek a mondatnak megint metaforikus szerepet szánok.
A könyv másik vonulata a rezignált, törékeny lélek (a nagydarab emberben).  Aki szerelmes, és akinek hiányzik a szerelem, aki szeretetre vágyik, és akinek hiányzik a szeretet. Akár van szerelem és szeretet, ha nincs. Hozzám a Gágyor-hang akkor áll legközelebb, amikor nem mondani akar, nem emlékezni, nem számon kérni és számot adni, hanem – csak úgy… van. Mert ilyen versei is vannak, légiesek, könnyedek, anyagtalanok, üzenettelenek. Ezeket nem nehezíti el a számba vehető emberi sors, nem nehezíti el a megkínzott élet leküzdhetetlen kimondás-kényszere, nem a napi bajok, nem a hazátlanság gondja, az idegenség keserűsége, a bolyongás kényszerének belső, mérges növényi illata. Sem a férfibú, sem az öregedés megkerülhetetlen számvetéseinek rögeszmés körei. Amikor csak van, amikor csak úgy van. Valahogy. Mire gondolok? Egy kis remekmű-részre, a sok nagyszerű részlet, egészlet, versbizonylat között.
Elmúltak a nevető esték,
az emlék
ázott papíron festékfolt,
szétfolyt.
Küzdelme az életanyaggal, a múlt lezárásával, és annak felismerése, hogy ez a múlt lezárhatatlan bármilyen kiírás után is, megrázó, ugyanakkor annak a reményével kecsegtet, hogy Gágyor Péter eljut a nyugalmasabb verskezeléshez is. Iróniája, mellyel ellenpontoznia kell a súlyos, olykor a patetikusság körébe forduló témáit, könnyedebb szólamokban keresi meg majd a megszólalás módozatait. Ahogy a haza szó minden drámai megszólaltatására rendül valami bennünk, úgy fájón felmosolygunk, amikor játszani tud a hazával, a szavak hazájában.
Ott a hon,
valahol,
hol nem ütköznek meg
szavamon,
két csók között a lányok…
Könnyedebb léptek visszhangja kísérje további útján a költőt!

A bejegyzés kategóriája: Tanulmány, kritika
Kiemelt szavak: , , , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>