Botz Domonkos

Rend a lelke mindennek

Botz Domonkos

Korán volt még. A bárban lévő asztaloknál csak néhány szállóvendég foglalt helyet. Az
új recepciós fürkésző pillantásokkal figyelte őket, majd az italos pulton, egy mások számára talán jelentéktelen, de neki valamiért mégis csak szemet szúró kis foltot pillantott meg. Azonnal elővarázsolt egy vegyszerekkel megrakott rekeszt, majd valami furcsa szert spriccelt a pultra, és egy puha, ám gyanús külsejű ronggyal törölgetni kezdte. Megroggyantotta térdeit, lejjebb ereszkedett, rézsút fordította a fejét, és úgy pásztázta végig a márványerezetű borítást. A pult felülete fényes volt, a recepciós arca elégedettséget tükrözött. Mögötte, mint valami óriási díszlet, a bár italválasztékát felvonultató polc adta a hátteret.
Egy új vendég lépett a bárba; láthatóan megviselte az éjszaka. Egyenesen a pult felé tartott és lehuppant a bárszékre. Kabátja lecsüngött, ültében szétnyílt, és látni engedte a Dunántúli-dombvidékhez kísértetiesen hasonló, előre meredő domborulatot.
– Két deci vöröset kérek – rebegte alig hallhatóan, miközben fejét fel sem emelte.
– És mi lenne az a vörös? Már csak a pontosítás végett kérdezem.
– Vörösbort kérek.
– Vörösbort. Reggel nyolckor. Jól meggondolta ezt, uram? – kérdezte a recepciós, aki egyben a pultos feladatait is ellátta.
A rendelésére érkezett reakció váratlanul érte a vendéget. Arcán hirtelen tovább mélyültek a ráncok.
– Igen, két deci vöröset kértem – erősítette meg rendelését határozott hangon.
– Uram, kötelességemnek érzem figyelmeztetni, hogy ennek az italféleségnek a reggeli fogyasztása kifejezetten káros a szervezet számára.
Talán csak kevesen tudják, hogy ennek a látszólag kiváló ízélményt nyújtó vörösbornak a csersavtartalma megegyezik a gyomorsav pH-értékével. Nem véletlenül ajánlott az étkezés utáni fogyasztása, különösen a vörös húsok esetében.
– Jó, nézze, én fáradt vagyok ehhez, tudja mit, adjon egy törkölypálinkát.
– Igazán nem szeretnék kötekedni, de az italfogyasztási szokásoknak ellent mond, hogy valaki kora reggel pálinkázzon. Ezt a fajtát inkább étkezés előtt ún. starterként, más szóval étvágyserkentőként szokás fogyasztani.
– Maga most szórakozik velem? – csattant fel a vendég hangja, miközben ültében felegyenesedett és félárbocra ereszkedett szemhéjai közül villámokat szórt a pillantása a jól lakott napközisre hasonlító pultos fiúra.
– Már megbocsásson, de én ezt úgy értékelem, hogy ön kétségbe vonja a szavahihetőségemet!
– Na, idefigyeljen, jóember! Nem tartok igényt a tanácsaira, a maga dolga az, hogy kiszolgáljon! Kérem azt a kurva törkölypálinkát! – ordította, miközben ökölberándult kezén kisimultak az erek.
A pultos kelletlenül nyúlt a palack után, színültig töltötte a mérőeszközt, és már öntötte
volna az italt a kikészített pohárba, amikor hidegen csattant a vendég hangja.
– Várjon, várjon! Az whiskys pohár. Ne abba töltse! Ott van maga mögött a polcon az a kicsi talpas pohár, abba mérje bele. Az való a pálinkához.
– Uram! Én ebben szoktam a pálinkát felszolgálni. Kérem, ne zavarjon a munkámban, és ne kötekedjen velem!
– Nézze, fiatalember! Maga még spárgán húzta a kakaósdobozt a homokozóban, amikor én már ezt a pultot koptattam. Ebből a nedűből pedig már annyit megittam itt, hogy abban egy repülőgép-anyahajó is megfordulna, úgy hogy megkérem, ne vitatkozzon velem!
A pultos kelletlenül fordult meg és már nyúlt a pohár után, amikor megcsörrent a telefon. Pohár és telefon. A kettő már sok(k) volt egyszerre. A mozdulat megrekedt a levegőben, majd egy pillanatnyi töprengés után hősünk a telefont választotta. Miután a beszélgetéssel végzett, leült szemben a vendéggel.
– Kapom azt a kurva pálinkát, vagy még melengeti egy kicsit a tojásait?
– Igen, igen, máris adom – mondta, és zavarában leverte a polcról az egymásra rakott borospoharakat.
– Fizetem is mindjárt, mennyi lesz az?
– Ötszáz forint – vetette oda a pultos kivörösödött arccal.
A vendég egy ezer forintos címletű bankjegyet tett a pultra, majd az italát egyetlen mozdulattal engedte le a gigáján és ettől láthatóan megenyhültek a vonásai.
– Tudja mit? Kérek még egy ásványvizet is! – tette hozzá pillanatokkal később.
– Uram, épp a visszajárót számolom – mondta a pultos határozott hangon, és nyomatékul még odamutatta a kis elektronikus kalkulátort. – Most kezdhetem az egészet elölről! És milyen legyen az az ásványvíz? Szénsavas vagy szénsavmentes? Mert gondolom, az sem mindegy.
Az asztaloknál helyet foglaló vendégek mélyen belefúrták tekintetüket söröspoharaikba,
míg mások mielőbbi távozásukat fontolgatták.
– Szén-sa-vas – tagolta ingerültséggel a hangjában. – Szénsavasat kérek.
– És nem lehetett volna mindezt egyben rendelni? Mert ezzel mindkettőnk dolgát leegyszerűsíthettük volna. Most megint kezdhetek mindent elölről. Az további háromszáz forint lesz. Rögtön adom a vizet, csak most újra kell számolnom a visszajárót.
Aztán ismét elővette a kalkulátort hunyorogva nézte a számokat, majd a pénzt tartalmazó műanyagrekeszt a pultra tette.
– Ne haragudjon uram, de nem szeretnék más pénzéhez nyúlni, kérem, vegye ki a visszajárót. Kétszáz forint lesz.
A vendég meglepődött, arca csodálkozást és némi zavart tükrözött, majd bizonytalan mozdulattal az aprópénzt tartalmazó rekeszbe nyúlt, kivette a visszajárót, és sietve távozott.
A pultos összesöpörte az üvegszilánkokat, majd visszahúzódott a pult fedezékébe, és bal szemöldökét kissé megemelve kritikus pillantásokkal kezdte szemlélni az asztalok mellett meglapuló vendégeket…

Séta a Montmartre-on

Távol állnék az igazságtól, ha azt mondanám, hogy pusztán a nyárelővel érkező meleg volt az, ami a Montmartre-ra, vagy ahogy a franciák nevezik „Place du Tertre”, azaz a Dombra csábított. Valójában az emlékeimet keresni jöttem fel a Sacrecoeur mögötti kis utcácskákba, ahol, mintha még a századelőn megállt volna az idő. Egy csenevész fácska melletti padon egy idős úrral osztoztam és utat engedtem a feltörő, megmásíthatatlan múltnak. Hetek, hónapok tolultak egymásra megállíthatatlanul, arcok váltogatták egymást, ismerős cipősarkok kopogtak a köveken, képek, hangok váltogatták egymást végeérhetetlenül. Gondolataimból ezúttal még az erényeiket olcsón árusító lánykák kacér, félre nem érthető gesztusai sem tudtak kibillenteni.
Délutánra a szél felerősödött és komor, vészjóslóan sötét fellegeket görgetve maga előtt adta tudtul számomra, hogy pillanatokon belül itt az égi áldás. A bazilika – ezúttal, mint menedék –, innen távolinak tűnt, ezért szokásomtól eltérően, a rue des Martyrs helyett az északi oldalon indultam meg lefelé a rue des Saulles irányába. Lépteimet felgyorsítottam és szinte együtt szaladtam a meredeken lejtő utcával, házacskáival, miközben egy-egy szélroham szinte súlytalanná tett. Valósággal repültem lefelé. Már csak méterekre voltam a kávézótól, melynek bejárata felett hangosan nyikorogva himbálódzott egy kopottas cégtábla, amikor megnyíltak az égi csatornák és hatalmas cseppekben esni kezdett. A kövér, nedves pacáktól testhez tapadó inggel, és csapzott hajjal szinte beestem az ajtón. A helységben félhomály volt a kinti sötét miatt. A lámpákat még nem kapcsolták fel, igaz nem is volt kinek. A pultos egy újság fölé görnyedve mazsolázott vaksin a lapok közt, de érkezésemről, mintha nem vett volna tudomást. Valahol a közelben hatalmas reccsenéssel csapott be egy villám, és egy pillanatra fényárba borította kávézót, és megvilágította az egyetlen vendég arcát, aki hátul az ablak melletti asztalnál ült. Arrafelé vettem az irányt.
– Megengedi, hogy ideüljek? – kérdeztem, és már odébb is húztam a széket.
Meg voltam elégedve magammal, a határozottságommal és a magabiztosságommal, de úgy vettem észre a testtartásából, hogy a pultoshoz hasonlóan Ő sem vesz rólam tudomást. A férfi könnyű esőkabátja, mely ültében szétnyílt és a padlóra lógott, látni engedte divatos, finom anyagból készült öltönyét, melyet mellénnyel viselt.
– Ne értsen félre, igazán nem akarok bizalmaskodni, de ha vár valakit, akkor inkább átülök egy másik asztalhoz. Szóval, nem. Igaza van, jobb is néha egy kicsit egyedül lenni, hacsak nem jön egy hozzám hasonlóan tolakodó, pimasz fickó. Ez persze még mindig jobb, mint egy bőrig ázott nő, abban ugyanis van valami illúzióromboló, bár tudom, ezt a kijelentésemet most sokan vitatnák. Már ne haragudjon, hogy megkérdezem, de ön valami ügyvédféle? Mert a külseje alapján akár annak is nézhetném, no és még sok másnak is persze. Igaz, a ruha nem jelent semmit, láttam én már tömeggyilkost is fehér ingben, elegáns öltönyben, ápolt külsővel és olyan szétterülő mosollyal az arcán a tárgyalás alatt, hogy a televízió képernyőkre alig fért rá. Természetesen ezzel a világért sem akarnám önt hozzá hasonlónak titulálni, de mégis csak a ruha alapján ítélik meg az embert. Igaz, ezzel a fajta beskatulyázással nem értek egyet, talán ezért is tetszik nekem egy régi ázsiai mondás, miszerint az embert a ruházata alapján üdvözlik, és a beszéde alapján köszönnek el tőle. Meghívnám egy italra, ha nem sértem meg vele – tettem még hozzá anélkül, hogy rápillantottam volna, és ellentmondást nem tűrően kértem két Calvadost.

Az eső időközben alábbhagyott. Valaki a hátam mögött – és ez csak a pultos lehetett –, bekapcsolt valami zenegépet. Egy szaxofon mélyen búgó hangja furakodott közénk, és valami különös hangulatot adott az esőtől fénylő macskaköves utcának, a hatalmas ablaktáblából visszaköszönő képnek. Annak a fiatal lány látványának, aki egy könnyű szandálban óvatos léptekkel kerülgette a pocsolyákat úgy, hogy közben hosszú, földig érő könnyű ruháját combközépig emelte, mintha csak gyümölcsöt készülne szedni. Egy távoli villám még megvilágította, szinte közelebb hozta és felnagyította a két formás lábat. „Ha ilyen a mennyország és benne ilyenek az angyalok, akkor én boldogan halok” – villant át rajtam. Belegondolni is rossz, hogy a szépség mulandó, s agóniájában majd magával rántja az édes öleléseket, az önkívületig tartó nagy „csatákat” és utána már csak az emlékezés marad és a csend, valami könyörtelen csend és béke. A lány keresztülhaladt az ablakok közén, végleg kirajzolódva a képből. Távozásával üressé és kifosztottá vált az utca és egy kicsit én is.
– Látom, Önnek is elakadt a lélegzete – mondtam asztaltársamhoz fordulva, de válaszra sem méltatott. Bár korán volt még, a pultos által keltett zajokból úgy tűnt, mintha az előadás a végéhez közeledne. Folyamatosan csörömpölt valami ócska pénztárgép. Biztos, ami biztos, mielőtt még késő lenne, gyorsan rendeltem még egy Calvados-t. Asztaltársam nem nyúlt az italához, így hát nem erőszakoskodtam tovább, fogtam a poharat és felhörpintettem a tartalmát.
Az ismeretlen továbbra is csak ült mozdulatlan, bronzba öntött pillantásával az utcát figyelve, miközben finom keze ugyan úgy, mint belépésemkor, most is az asztalon nyugodott.
Sokan ülhettek az asztalánál, sokan vágyhattak pusztán csak egy érintésre is, mert kézfeje mára már teljesen kifényesedett, szinte ragyogott. Nem vártam meg a csapost. A pulthoz léptem, ott fogyasztottam el az italomat, fizettem és elhagytam a kávézót. Az ablak előtt elhaladva tekintetünk egy pillanatra még találkozott. Távozóban elengedtem még egy tétova, bágyadt legyintést. Jó volt végre együtt lenni egy kicsit valakivel. Az utca hűvös volt, elhagyatott, és talán magányosabb, mint a rám váró szobám.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>