Németh Dorka

 

Németh Dorka

Anyós

Összekuporodtam a kád végében. A telefonom még mindig sürgetően rezgett a ruháim alatt, hiába próbáltam tudomást sem venni róla.
Megint ő hívott. Biztos fel akart köszönteni.
Már két éve annak, hogy utoljára ittam az anyja rohadt ajurvédikus teájából, amivel évek óta mérgezett, és hallgattam, hogy hortenziát akar ültetni a balkonra. Hortenziát. Már a virágnak is olyan pöffeszkedő neve volt, mint az egész családnak. És balkon. Orrhangon mondta, két n-nel, mert az olyan kifinomult, franciás.
A franciákat is utálom.
Tőlük vette azt az ötletet is, hogy valami bárányszőr cuccban aludjanak. Nem vicc. Éjjelente, mint a mesében a farkas, becsavarták magukat valami báránybőr hálózsákba, mert az állítólag egészséges. És ha már állatszőrnél tartunk: három macskájuk volt. És mind a sütőben lakott. És a kiwit nem pucolták meg, úgy ették, héjával együtt. Próbáltam úgy csinálni, mintha nem számítana. Mintha ez olyan dolog lenne, hogy valaki zoknival hordja a szandált. De nem, ez nem az a fajta, röhögök rajta egyet, mert te jó isten, hogy nem érzi magát szánalmasnak. Nem, ez amolyan megbámulni való dolog, kedvem lett volna ráüvölteni minden alkalommal.
Tulajdonképpen minden egyes alkalom, amikor átmentem hozzá, olyan volt, mintha valami Spektrumos dokumentumfilmben szerepelnék. Vagy kandikamerában. Még most sem tudom eldönteni.
Azóta találkoztam mással, aki szintén nem erkélynek hívja az erkélyt, de legalább nem balkonnak, viszont lodzsának, tripla dzs-vel. Ő sem jobb.
Az ő anyja nem hajlandó velem találkozni, amíg a nyamvadt kis testemen ki nem préselek minimum két nyamvadt kis testet. Hát rendben. Legalább véletlenül sem fenyeget az a veszély, hogy valaki valami ocsmány teával kínáljon, és nekem azzal, a már jól betanult vigyorral az arcomon kelljen elmondani valami jól betanult kedvességet dünnyögnöm. És közben belül, legbelül meg verem a fejem a falba, hogy megint mi a franc történik.
Ott, a kádban jöttem rá, hogy én valójában az anyjával voltam együtt, vele kellett volna szakítanom.
Kikászálódtam a kádból. Kintről hallatszott a rádió, már adják a cuppogós karácsonyi dalokat, pedig még csak november van.
Hallottam, hogy apám hazaért.
Eszembe jutott, amikor az anyja kikezdett apámmal. Riszálta magát, enyelgett, közben csak úgy rengett a tokája. Szerencsére csak egyszer találkoztak. Hála anyámnak. Onnantól kezdve a szüleim említésékor felvette a sértődött vénlány arckifejezést.
A telefonom még mindig csörgött. Legszívesebben a vízbe dobtam volna. Végül felvettem és az ő rekedt hangja szólalt meg.
– Ne haragudj, hogy zavarlak. Anyám meghalt.

Nagymama

Az egyetem első éve: haverok, buli, pia, álmok, lehetőségek, célok, miegyebek. Én inkább utáltam mindenkit. Órákon és folyosókon ugyanazok az idióták. Valahogy minden szar volt, kedvetlen voltam és csalódott.
Metrózni azért szerettem. Jól meg lehetett bámulni mindenkit. Vettem giccses, rózsaszín fánkot. Az íze is rózsaszín volt.
Nem is tudom, miért jutott mindez eszembe. Azon gondolkoztam, hogy nézhetett ki nagyanyám. Hosszú fekete haja volt és fekete szeme? Vajon hasonlított rám? Fogalmam sincs. Még képen sem láttam. Nálunk ő tabutéma volt. Nem beszéltünk róla, és mintha az évek során egy kicsit megtanultam volna félni tőle. Már az említésétől is.
A metró hirtelen nagyot zökkent. Újpest – Városkapu.
Nem is figyeltem, hogy hol vagyok, elindultam a másik peronra, hogy valahogy visszajussak a városba. Mivel a környékbeli cigányok észrevették, hogy egyedül mászkálok este, azonnal követtek. Egy egész család.
Megpróbáltak megállítani, és valahogy elszedni a pénzem – ismertem a módszert, ellöktem magamtól a közeledő férfit, és felszálltam a metróra, ahol izzadt, magukat fontosnak tartó öltönyösök és aktatáskások vettek körül. Szerettem volna egy lenni közülük, de ahhoz túl könnyes volt a szemem.
Soha nem ismertem a nagyanyámat. Apámnak sem volt sok emléke róla. A kilencvenes években találkoztak az utcán, és kérdezte, hogy „Hát nem ismersz meg? A fiad vagyok.” Annyit mondott: „Tudom.” És otthagyta.
Nem sokkal ezután meghalt. Nagybátyámmal élt, akit szintén nem ismerek. Egyszer elutazott négy napra. Csak pár óra telt el, és nagyanyám agyvérzést kapott. Összeesett a nappali parkettáján. Négy napig feküdt ott. Valamennyire végig eszméleténél volt, de mire megtalálták, már nem lehetett megmenteni.
Négy napig feküdt a földön segítség nélkül.
Vettem még fánkot, amit soha nem ettem meg. Talán jobban hasonlítok nagyanyámra, mint gondoltam.

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>