Kovács Jolánka

Kovács Jolánka

Disznó elé gyöngykaláris

Nézte a disznó, amikor rátalált.
Gyöngy. Gyöööngy, mondta.
A disznó a pocsolyában hentergett, más dolga nemigen akadt. Háza nem volt, se szalmából, se deszkából, se téglából. A pocsolyában éldegélt. Ha időnként kimászott, hogy valami eledelt keressen magának, panaszkodott fűnek-fának.
Hogy bűzös, sáros, ragacsos mindkét oldala.
Hogy egyik orrlyuka tisztára betömődött ezzel a fekete, folyékony iszappal. Alig kap levegőt.
Hogy állandóan viszketnek szemei; szeme fehérje évek óta nem fehér; vékony, szürke sárréteg lepte be. S a szeme fénye? Ne is csodálkozzon senki. Rég beleveszett a csillagok fényeibe, mert, be kell vallania, malackorában azokat nézegette, csodálta, hosszú éjszakákon át. Boldogsága idejében.
A farkával is gondjai voltak. Hogyisne, amikor a farka redőibe kíméletlenül berakódott az átkozott fekete massza, ha kikecmergett a pocsolyából, beleszáradt, s egyébként makkegészséges disznófarka hiába próbált volna kunkorodni a maga természetes módján, a redőkbe beleszáradt sár súlya nagyban akadályozta ebben: legfeljebb ha egy, már alapjában megnyomorított ellipszist tudott csak kialakítani a szerencsétlen farokból.
Panaszkodott a disznó, ömlött belőle a panasz.
Fű-fa, ha meg is hallgatta, nem szólt hozzá egy árva, vigasztaló kukkot sem. A legjobb esetben bólogattak, tudni kell persze, hogy ilyenkor éppen feltámadt a szél, valószínűleg fűnek-fának megfelelő irányból.
Mit tehetett a disznó?
Befelé fordult. Legtöbbször egészen befelé, bele, a pocsolyába.
És akkor, egy szép napon (a lila hajnal, csöndesen visszahúzódva hatalmas rejtekébe, éppen átadta helyét a felkelő nap halványsárga sugarainak), megjelent a gyöngy.
A disznó még, oldalára fordulva, tátott szájjal aludt.
Kinyitotta szemét és rögtön meglátta.
Felkönyökölt, elbámult.
Szaporán pislogott, hosszú szempilláiról apró morzsákban peregtek le a sárdarabkák.
Gyönyörű kalárisba fűzve, türkizkéken csillogott a gyöngysor. Valaki leejthette, éppen a pocsolya mellé. A harmatos fűbe.
A disznó röffentett, bizonytalanul.
Gyöööngy, ismételte még egyszer.
Szétnézett. Sehol senki a közelben.
Óvatosan feltápászkodott a pocsolyából, ügyelve, hogy rá ne fröcskölje a sarat a csillogó gyöngyfüzérre.
Vigyázva vette a szájába.
A gyöngysor engedelmesen simult az idétlenre formázott, piszkossárga disznófogak mögé, egy mozdulattal, szépen ráklattyanva az alsó fogsorra. A disznó a tőle telhető legnagyobb gyöngédséggel, majdnem ugyanilyen szépen klattyantotta rá felső fogsorát, ugyanabban a pillanatban ügyesen és hermetikusan becsukva a száját.
Hűvös és csiklandozó volt a sima gyöngyszemek érintése.
A disznó megborzongott a gyönyörűségtől.
Életében így még sohasem borzongott meg.
Gyönyööör, nyögte volna, ha ki merte volna nyitni a száját.
Ehelyett azonban a pocsolya felé fordult, és el is bámult azon nyomban.
Egy mocskos szájú disznó nézett vissza rá, tokáján fényesen csillogó gyöngysorral, mert annyi éppen kilógott a szájából.
Höööö, gondolta a disznó elámulva, gyööönyörű.
És nem mert röffenteni.
Nem is moccant.
Időnként, óvatosan, meg-megnyalintotta nyelvével a nedvesen sikamlós gyöngyszemeket.
Bendője remegett a gyönyörtől.
Szíve-lelke megtelt disznóboldogsággal.
Csak bámulta, bámulta a gyöngyös tükörképet. Addig bámulta, hogy egyszercsak erősen megszédült.
Abban a pillanatban nem értette, honnan ez a hirtelen és igen erős szédülés.
Pedig csak megéhezett, nagyon megéhezett, hisz a nap már lemenőben volt.
A disznó nem vette észre az idő múlását.
Lehet, hogy leesett a vércukorszintje is.
Meg a vérnyomása is, valószínűleg.
Annyira emlékezett még, hogy egy pillanatban elsötétedett előtte a pocsolyában gyönyörűen csillogó, gyöngyös tükörkép.
Egy még rövidebb pillanatban levegő után volt kénytelen kapkodni.
Az ennél is röpkébb pillanat, amikor kinyitotta a száját, már egybeesett azzal, amikor a türkizkék gyöngyöt lefelé látta zuhanni.
Meg azzal, amikor ő maga is, elrévedt disznótekintettel, utána zuhant.
Utána, semmi.
Bár, aki látta, ennyit még mesélhet: disznófarkának eleve megnyomorított, immár szomorúnak is mondható ellipszise szétnyílt lassan, nagyon lassan. S amikor végleg eltűnt, már olyan volt, mintha soha ott se lett volna.

Nekem nyolc

nekem nyolc testvérem van pszichológusnéni milyen neve van magának hogy
alig tudom kimondani pszi cho ló gus olyan mintha fiúnév lenne pedig maga lány
pszichológusnéni tényleg megehetem az uzsonnáját köszönöm hűha eurokrémes kenyér
azt szeretem a legjobban nem baj hogy a margarinosba már beleharapott megeszem én
azt is
ja ne felejtsem már ki hogy miért küldött a tanító néni hát azért küldött mert az
órákon mindig álmos vagyok de ezt kérdezte már tőlem sokszor csak egyszer se feleltem
rá mert hogy mondjam meg a többiek előtt biztos kinevetnének gondolom a tanító néni
is kinevetne mert ő olyan hogy mindennap másmilyen ruhában jár olyan díszes csizmái
vannak mint a mesebeli királykisasszonyoknak a szemeiben meg hidegség lakik ha
kérdez valamit tőlem egész megmeredek mintha a hidegtől merednék meg fázni kezd
a hasam meg a hátam ha meg rám mosolyog akkor olyan furcsa mint egy nagy-nagy
barbibaba a kínai bolt kirakatában mert nem mosolyog az arcával se a szemével csak a
szájával néha azt gondolom hogy tényleg baba csak tud mozogni meg sokat magyarázni
de nekem hiába magyaráz sokat gyorsan elálmosodom természetórán meg matekórán a
matekkal az a baj hogy olyan sokat kell olvasni a feladatoknál mire a számokhoz érek
akkor már nem tudom mit kell csinálni a számokkal a rajzóra a legunalmasabb mert csak
négy darab színesem van otthon veszik el a többi mert mindenki szétkapja aztán sosincs
elég így aztán gyorsan lefirkantom a rajzot akkor jön a tanító néni és azt mondja rajzold
nagyobbra hogy tele legyen a lap de soha nincs kedvem újra rajzolni az egészet
itt van most is álmos vagyok keveset aludtam az éjjel megint rugdalózott a
tatám akkorákat rúg álmában hogy azt se tudom merre húzódjak hogy ne rúgjon fejbe de
nincs hova húzódni mert az már egészen az ágy vége ahol én alszom hatan alszunk lent a
földön na nem a földön hanem a matracokon a Szebasztián a Krisztián az Evelin meg én
meg a mamáék a kisebbek azok az ágyon az ikrek a Norbika meg a Deniszke mindig a
mama felől de azért elférünk mi is mind a hatan mert három matrac van összetéve csak
azaz hogy ketten lábnál fekszünk mert hosszában nem férünk el keskeny matracok ezek
persze mindig azok alszanak lábnál akik legutoljára fekszenek le az egyik az én szoktam
lenni mert szeretem elaltatni a Norbikát de a Deniszkét még jobban mert ő úgy alszik el
hogy a hajamat simogatja sokáig aztán kezdi a kis ujjára tekerni közben egyre közelebb
hajolok hozzá mert különben már húzná a hajamat én meg nem akarok rászólni nehogy
fölébresszem inkább hagyom hogy egész közel húzzon magához akkor elalszik én meg
lassan kifejtem a hajam a kezéből és megyek lefeküdni dehát addigra már minden hely
tele van csak a tatám lábánál üres az ágy vége oda meg senki se szeret feküdni mert
mondom mindig rugdalózik álmában de van hogy nagyon meg is ijeszt mikor hirtelen
fölugrik és ordít és átlép rajtam aztán ugrál a szobában és ordít tovább pedig nincs semmi
baja csak a görcs fogja a lába szárát ezt már tudom de ha ugrál egy ideig meg
káromkodik akkor aztán elengedi kérdeztem már tőle hol az a görcs hol van nappal hogy
csak éjjel jön elő megfogni a tatám lábát látni szerettem volna azt a görcsöt de a tatám
azt mondta nem látszik az te kis bolond pedig akkor nem lehet valami nagy akkora lehet
mint egy kis csípős bogár ha megtalálnám véletlenül hű de elintézném gondoltam mikor
elengedi a tatám lábát hátha leesik egyszer próbáltam már keresni a rongypokróc alatt
meg a kredenc alatt is megnéztem de csak azokat a lapos barna bogarakat találtam azok
meg ott vannak télen nyáron nem bántanak csak nem szeretem ha arra ébredek hogy a

kezemen mászkál épp egy
jól van no pszichológusnéni én most megmondom de csak magának mondom
meg hogy van hát egy másik dolog is ami miatt sokszor fölébredek de én nem tudom
micsoda ez csak azt tudom hogy haragszom ezért a tatámra nagyon mert itt megint csak
ő az oka annak hogy fölébredek meg a mamám is fölébred és nyöszörög meg mocorog a
takaró alatt aztán meg rázkódik is de a sötétben hallom hogy a tatám is nyöszörög csak ő
még hangosabban és nekem tényleg úgy tűnik hogy ő rázogatja a mamát pedig szerintem
nem kellene rázogatni mert elég nagy hasa van megint mondta is hogy lesz kisbaba
tavaszra én meg alig várom mert körülbelül márciusban lesz én is akkor születtem
márciusban leszek kilenc éves de azt is tudom hogy ha a mamának nagy a hasa akkor őt
nem lenne szabad rázogatni az Evelin meg én vigyázunk rá nem engedjük hogy ő cipelje
a vizesvödröt amikor ki kell hordani az udvarra a fürdővizet hanem mi ketten kihordjuk
inkább hát gondolom rázogatni tényleg nem kéne a mamát ha ilyen nagy hasa van de
azt se értem miért nem kiabálja le ő a tatát ezért a rázogatásért amikor máskor meg úgy
lekiabálja hogy a tata egyből elhallgat nahát épp ezért nem is merek szólni semmit de
szerintem itt valami nagyon nincs rendben meg félek is hogy egyszercsak baja lesz a
mamának a rázogatástól és mikor ez mind kész és csönd van végre akkor sokáig figyelek
még hogy nincs-e rosszul esetleg vagy nem fáj-e a hasa
nem jó ez pszichológusnéni ez nagyon nem jó így nekünk kellene vagy öt
ágy már mondtam otthon többször is hogy az kellene de a tatám szerint öt ágy nem is
férne be a szobába én meg hallottam a múltkor amikor a szomszédunk azt mondta épp
így hogy tinektek járna lakás a városban szerintem is az lenne a legjobb mert a lakás az
nem kicsi mint a mi házunk hanem nagy abba beleférne az öt ágy de hiába mondom a
tatámnak ő csak a fejét csóválja már nem is szól rá semmit akkor gondoltam hogy talán a
hurcolkodástól fél mert arról meg a Jani sógor mesélt nemrég hogy abba bele lehet
bolondulni azt mondta akkor én azt gondoltam majd megmutatom a tatámnak hogy nem
lehet és másnap összecsomagoltam három nejlonzacskóba a ruháimat meg a cipőmet meg
mellétettem az iskolatáskámat és mondtam neki hogy én készen állok a hurcolkodásra
láthatja hogy öt perc alatt összecsomagoltam de akkorát ordított rám hogy
pakolodkimindjárt hogy ki is pakoltam rögtön mindent azóta meg legtöbbet csak
hallgatok kérdezte is a mamám már sokszor hogy te tán megkukultál meg most már azt
se értem hogy is tudtam magának ennyit mesélni de ugye nem mondja el a tanító néninek

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>