Csiby Károly

A kazánfűtő szeme

Kovácsik M. Kazánfűtő című festménye

A kazánfűtő szeme vörös és gyulladt volt. A hulladék bélésanyagokkal és egy ősöreg rongyszőnyeggel leterített, hevenyészett fapriccsen ült görnyedten. Az előtte álló, téglával kitámasztott törött lábú asztalon lévő üvegtégla-hamutartót nézte. Tele volt csikkel. A zsebéhez kaparászott és a gyűrött pakliból előhúzott egy görbült és jócskán kiszóródott cigarettát. Mezítlábas Kárpáci. Megpöckölte az egyik végén, majd végignyomogatta két ujjal, hogy megemberesedjen. A félig üres vége sárgásan lángra lobbant, ahogy rágyújtott a büdös benzinszagú, de kedves öreg öngyújtójával. Emlék, még a nagyapjától maradt, első világháborús hadifogoly-termék, egy Maxim-géppuskába való töltényhüvelyből készült. A kókadt kanócra rácsavarta a vörösréz kupakot, úgy, ahogy a relikviát továbbörökítő Apja tanította. Zörög már a dörzskerék, tűzkövet kell majd szerezni bele.
A kazán mormogott. Odasandított a kémlelőnyílásnak becézett lyukra a rozsdás vasajtón. Benn nyöszörögve égtek a nedves hulladékfa-hasábok. A láng kezdett pirosodni. Kinyitotta a tűztér ajtaját és a kazán diadalmas böffenéssel visszaöklendezett egy jókora adag füstöt. Bosszúsan visszacsapta az ajtót és bekapcsolta a ventilátort. A halott fa sírni kezdett, majd halk dübörgéssel fellobbant a máglya.
Várt egy darabig, és amikor a fények már tébolyult táncot jártak a kormos falon, hirtelen mozdulattal kicsapta az ajtót és egy aprócska csákány segítségével beemelte az odakészített fatuskót. Lökött egyet rajta, aztán rácsapta a vasajtót. Morajlás kezdődött ott benn, majd a szokásos siratóének. Szomorúan benézett a lyukon. A tuskó ágaskodott, mocorgott, mint hamvasztás közben a holttest. Gyökércsonkjai remegve nyúltak előre, mint egy kapaszkodó kéz ujjai. Közöttük sisteregni kezdett az agyagos föld. Szép cserépgurigák lesznek megint reggelre – gondolta a kazánfűtő. Majd odaadja őket a gyermekeknek megint, az óvoda kerítésén keresztül. A korhadt kéreghéjak leváltak és szikrázva röpködni kezdtek. A tisztás szélétől búcsúzó tuskó belsejéből halk morajlás indult, valahonnan az őserőt elbocsátani készülő évgyűrűk közül. Menj csak, legalább neked már jó – mondta maga elé a kazánfűtő.
Felvette az ajtó mellé akasztott, szikraszórta pufajkát (akkor még nem tudta, milyen szitokszó ez), és kilépett a kazánház elé. A decemberi fagy az arcába mart. A nemere – mormogta, és fejébe húzta a kötött gyapjúsapkát. A jeges szél másodpercek alatt megfagyasztotta a páracseppeket a bajuszán. A ruhagyár sötétlilán didergett az udvarban. Az exportra gyártó szövetkezet varrodája. Sötét volt, csak a főutca felől szűrődött valamicske még hidegebb fény az útkereszteződésben meghagyott egyetlen higanygőzlámpából.
Sóhajtott egy nagyot a lámpa felé és nézte a csillogó párafelhőt. Jégkristályos – gondolta –, hajnalra kemény idő lesz. Felnézett a didergő ablakokra. Szegények, reggel hatkor itt kell lenniük a varrógép mellett. Hajjaj, és előtte még el kell cipelni a bebugyolált gyermeket a bölcsődébe. Na, hadd legyen meleg nekik – mondta magában a kazánfűtő, és elindult a hóval befútt farakás felé. Még jó, hogy nem az utcáról kell becipelni – gondolta magában, és melegség öntötte el. Igen, a tanítványai, ők jöttek éppen arra, amikor az utánfutós teherautóból leduvasztották – ahogy itt mondják – a fát az út szélére, legalább száz méterre a kazánháztól, és kirendelték, hogy hordja be. Igaz, a portást is, de ő hamar eliszkolt az első rönk után. Árpi és Imre meglátták amint a fahalomból húzgálta a vékonyát és odajöttek. Köszöntek is illedelmesen, jó napot tanár úr (mert a „tanár elvtársat” még annak idején megtiltotta nekik), majd nekigyürkőztek és egy jó óra alatt behordták együtt a fát az udvarra.
Csak ne lenne összefagyva – kívánta magában a kazánfűtő. A felső hasábokat leráncigálta a csákánnyal, vigyázva, hogy ne omoljon le a rakás. Lyukas egyujjú kesztyűjében az ajtóig vonszolta őket, majd boldog megkönnyebbüléssel kitárta az ajtót. A füsttel együtt dőlt ki a meleg, az engedélyezett huszonöt wattos égő vidáman hunyorgott az asztal fölött. Nagyot szusszant és berángatta a rönkdarabokat a kazán mellé, hadd száradjanak. Igaz, nem sokat száradnak a betonon, de legalább kiolvad belőlük a víz, a hólé. Nem baj, mindenképpen könnyebb lesz reggel Bálint bácsinak – gondolta. És elmerengett.
Két hónappal korábban, amikor ideküldték a Szövetkezettől, ahol munkára, bármilyen munkára jelentkezett, ő fogadta leendő munkahelye, a kazánház ajtajában. Egyenes tartású, tagbaszakadt hatvanas férfi volt. Bevizezve hátrafésült, már őszes sötét haja őrizte a sűrűfésű barázdáit. Szűkre húzott szemével végigpásztázott a kazánfűtő-jelöltön, majd arcát fürkészte, miközben roppantósan kezet szorított vele. Jávor-bajusza alatt egy picit elmosolyodott, amikor érezte, hogy az visszaszorít, és a szája sarkából odavetette: Azt mondták, valami kirúgott tanárt küldenek. Én vagyok az – mondta az újdonsült kazánfűtő fakó hangon. Na nem baj, majd megleszünk egymással. Nehéz időket élünk mostanában – dünnyögte Bálint bácsi. Szikralyuggatta báránybőr mellényén egy drótdarabbal odaerősített, kopott érdemrend fityegett. A kazánfűtő-jelölt kíváncsi tekintetét követve, felszegte a fejét és kihúzta magát: Bronz vitézségi érem, még negyvennégyben kaptam. De csak itt bent viselem, az utcán nem lehet. És aztán mennyi ideig gondolta ezt – kérdezte az öreg, és a füsttől mindig hunyorgó szemével a baljósan feketéllő kazán felé csippentett. Ameddig az anyaország a keblére nem ölel bennünket – szűrte át komoran a foga között a kazánfűtő. Hajjaj, az bajos manapság – sóhajtott Bálint bácsi. No meg a föld is nehezen bocsátja el az embert errefelé.
Ezekre gondolt a kazánfűtő, aztán megnézte a kimenő csőcsonkra szerelt hőmérőt és beindította a keringetőszivattyút. A vaskampóval kinyitotta a kazánajtót és bedobta a második, kisebbik tuskót.
Elfáradt. A még mindig a nemere jeges szelét őrző vattakabátot a feje alá gyűrve leheveredett a deszkapriccsre. A sárgásvörös fények békésen táncoltak a kormos mennyezeten. Szeme a fogas melletti naptárra tévedt. Alatta odaszegezett fenyőág, rajta három, ki tudja honnan szerzett, piros-fehér-zöld szaloncukor és egy szénnel odarótt felirat: BOLDOG KARÁCSONYT, 1983. Rendes ez a Bálint bácsi – sóhajtott, majd belehasított a néhány órával azelőtti, otthoni Szenteste emléke. Az asszony, aki gyűlölettől elfehéredett szájjal sziszegte: Fogd be a szád és takarodj a kazánodhoz, ott a helyed!
Borzongott egyet. Édesanyám, hol vagy most? – suttogta a kazánfűtő. Felkelt, kinyitotta a vasajtót és benézett. Az elégett nagytuskóból fehér, remegő hamuval borított, sejtelmes vörös tömeg maradt. Benne egy arc derengett, az ő kisgyermekkori arca. A „pólyás fényképén” volt ilyen, a szamosfalvi parókia udvarán. A képen pufók volt, az ismeretlen tejtestvéreitől maradt anyatejtől, amit a szomorúságtól elapadt tejű Anyjának ajánlott fel a mindig mosolygós és mindig pletykálkodó szomszédasszony, a kurátorné. No meg a bivalytejtől, amit a harangozóék hoztak kétnaponta egy tengerkék virágokkal díszített cserépfazékban.
A kazánfűtő megrázkódott. Becsapta a vasajtót, és sokáig maga elé meredt. Aztán odatámolygott az ajtóhoz, görnyedten kilépett. A hideg késként hasított a tüdejébe. Lassan, összeszorított ajkai apró résén lélegzett. Az utcai lámpa körül csillogtak a havas háztetők. Csend volt. A Kárpátok vonulatát követő Hadak Útja sápadtan, elérhetetlenül hunyorgott az égbolton.
Lassan hajnalodik. Jó meleg lesz, mire az asszonyok bejönnek reggel – gondolta a kazánfűtő. Holnap, azaz ma karácsony.
(2008)

Kései szedrek a vaspálya mellett

A valószínűtlenül nagyszemű szedrek hamvasan lapultak a mélyedés nap felé eső oldalán, a szabályosnak tűnő gödör falán végigkúszó indák ki tudja miért ragyaverte levelei között. A kivándorló belehunyorgott a sápadt reggeli napba. A szederszemek fázósan simultak a markába. Keze élettelenül fehér volt a győzni akaró fényben. Nézte egy darabig a ráncokat a kettéágazó életvonal tövében, melynek baljós végét elmaszatolta egy sötétlila szedercsöpp. Mint egy elsietett pecsét a Hivatalban, gondolta kajánul a kivándorló, és jobb kezével ösztönösen megtapogatta a zsemleszínű hontalan útlevelet a belső zsebében.
Szeme sarkában megrándult valami. Szúrós, keserű íz bujkált a torkában. Krákogott egyet, de csak belülről, majd sajgósan lenyelte a hajnal óta elszívott cigaretták üledékét. Megszédült. A gödör szélén kiszemelt egy füves zsombékszerű halmocskát és a nadrágjára vigyázva leült. Kivándorolni ünneplőben kell, hallotta vissza a hangját, amint hajnalban, a két-három órányi alvástól rekedten, kiadta az utasítást a szűk panellakás konyhájában.
Cipője orrával belepiszkált egy elhagyott tücsöklyukba. Egy hosszú, erős fűszál kellett volna, gondolta, hátha volt még benne valaki. Orrcimpája megfeszült, amint belehasított annak a szúrós szagú, sárga nedvnek az emléke, amelyet a Csigadomb aszott agyagmartjának lyukaiból kitartó fűszálpörgetéssel kiűzött dühös, fekete tücskök fröccsentettek fényes páncéljuk valamilyen titkos réséből az ujjára, amikor megfogta, hogy a viharvert befőttesüvegbe tegye őket, úgy, ahogy bátyja tanította. A másnapi horgászathoz kellettek, mert a fenesi gátnál erre húznak a paducok, mondta Zolti bátyus. Zolti bátyusnak, annyi kirándulás mindentudó Nagy Testvérének, ekkor még öt hónapja volt hátra az életből. De ezt a kivándorló ekkor még nem tudta, csak nézte, egyre jobban elbizonytalanodva, a hontalanított tücsöklyukat.
A szedrek felmelegedve simogatták a markát. Letépett egy harsányzöld keserűlapi-csemetét és ráöntötte a levedző szemeket. Szeme végigfutott a zöld-piros indákon és szedett még két maroknyit a lapira. A gyermekek majd örülnek neki. No meg az asszony. Biztosan várják már.
Lenézett a lankán húzódó sínpárra. A vonat, mint egy kifosztott kastély málladozó hátsó szárnya, ott vesztegelt a nyílt pályán, mintha ezer éve ott állna. Ütött-kopott kék kocsijaiból gyerekek ugráltak le-fel, egykedvű, öltönyös férfiak rugdalták unottan, vagy idegesen a töltés bazaltköveit, és szívták egyik cigarettát a másik után, néha rámordulva a lehúzott ablakokon egyfolytában kifelé beszélő asszonyokra. Időnként sercintettek egyet a vidám-kékesszürkére fényesedett sínekre, megcélozva a számukra kiolvashatatlan és érthetetlen feliratot: DIÓSGYŐR 1942.
A kivándorló leült a furcsa, T alakú árok szélére. A közeli csenevész kökénybokorban mintha poszméhek zümmögtek volna. A szél is felbátorodott az egyre magasabbra hágó naptól és a búcsúzó nyár kósza illatait hozta, makrancos, leszorult hullámokban a közeli Riszeg-tető felől. Pofozgatta, a haját kócolta, és visszafújta a szemébe a füstöt. Hunyorogva lenézett a vonat eleje felé. A mozdonyvezetők, olajos kezeslábasban még mindig ott piszkáltak valamit a felnyitott hasú dízelmotorban, időnként hadonászva és káromkodva is biztosan. Fémes hangok törtek elő a gép gyomrából, belevijjogtak a szikrázó csendbe, majd elhaltak a ritkuló levegőben izzó, letarolt dombok agyagarcain. Már másfél órája javítják, de meg se moccan, gondolta a kivándorló. Elakadtunk, pedig még alig indultunk el. Ennyire fog a föld vajon? Megfricskázta egy útilapu ágaskodó lándzsáját, de a hamvaslila bolyhok rajta maradtak. Csak megrázta magát és még jobban belefúrta fejét a napba.
Lassan meg kell érkeznie az állítólag Kolozsvárról küldött pótmozdonynak. Hátulról jön, pedig Bánffyhunyad itt van egy pár percnyire. Végül is mindegy. Kaptam két óra haladékot, gondolta a lassan hontalanodó kivándorló. Papíron már egészen az vagyok, motyogta magában és újra megtapintotta az egyirányú útiokmányát.
A gödör peremének feszítette a lábát és kinyújtózott. Az alatta kitáruló völgy élettelenül hallgatott. Vajon itt volt-e az a sokat emlegetett szuronyroham, tűnődött. Ahol Nagyapa és a Székely Hadosztály kiverte a betolakodott sírrablókat, lőszer nélkül, egy szál szuronnyal, a géppuskák ellenében.
A völgy hunyorgott. A szél rápaskolta a közeli fűrésztelep kéményfüstjét. Rekedt sípszó gurgulázott a völgytorok felől. Megjött a mozdony, sóhajtott a kivándorló és lassan feltápászkodott. A vonat körül megbolydultak az öltönyösök.
Fakó pillantást vetett a tücsök katakombájára. Homlokát leszegve, egy hirtelen mozdulattal letépte az útilapu lándzsáját. Megsimogatta a magtalanná vált termőfejet, majd lassan beleejtette az egyre inkább géppuskafészekre emlékeztető lövészárokba.
A vonat felől integetve szaladt a buckák között két kisfiú. A kivándorló felnézett a felhősödő égre, összemarkolta az utolsó szedreket, majd lassan elindult lefelé.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>