Bende Tamás

Feltérképezés

(Molnár Illés: Hüllők és izzók. FISZ, Budapest, 2013)

A környezet változása, az új helyre való érkezés új távlatokat nyit meg. Új értelmezési lehetőségeket. A város utcái, a hangok, a terek tükörré válnak, voltaképpen mindenhonnan mi magunk tükröződünk vissza. Az újdonsággal való ismerkedés egyben az önmagunkkal való ismerkedést is jelenti. A befogadás így lesz elfogadássá. Az érzékelés teljes odaadást, feloldódást igényel. Az egész test látássá lesz, mert az egész testen szemek nyílnak. Látva a fény minden rezdülését.
Molnár Illés első verseskötete Hüllők és izzók címmel jelent meg. E könyv annak ellenére, hogy három ciklusra oszlik, rendkívül homogénnek hat, ugyanis a versek néhány egészen határozott, szinte az egyberendezés, egységesítés igényével fellépő fogalom, metafora (térkép / vaktérkép, város, nyelv, folyó, csend, hüllő, izzó) köré rendeződnek.Ennek fényében akötettagolás jelentősége a tartalom, a versvilág tekintetében szinte eltűnni látszik, hiszen az említett metaforák a könyv szinte minden pontján felbukkannak, vagyis az adott vers kötetbeli elhelyezkedésétől függetlenül, mindvégig jelen vannak. Valamint arra is találunk példát, hogy ugyanazon a szöveghelyen együtt fordulnak elő, szinte egy versszakban koncentrálódnak: „Mikor senki sem figyel, felöklendezel egy hüllőt, / becsavarsz egy izzót, így rajzolod át a hőtérképet, / az út köveit nyelved alatt egyesével átmelegítve. // A folyó mélyén minden hordalék lesz. És földbe / rejtve humusszá. Szembefúj, kontúrjaid összezilálja / a hosszan kitartott csend rád meredő görbülete.” (46.)
Mindazonáltal a szövegek versciklusokba rendezését formai okok indokolhatják, tekintve, hogy a Vaktérkép című kötetrész valójában egy huszonegy darabból álló versfolyamnak is nevezhető. Az Izzók szövegeit illetően pedig Molnár Illés a verscímek tekintetében izgalmas megoldással él: a kezdő szavak félkörvéren szedettek, így valójában verscím illúzióját keltik. Viszont a tartalomjegyzékben már nincsenek külön-külön feltüntetve, amiből arra következtethetünk, hogy maga a szerző is egészében tekint ezekre a versekre, a Vaktérképhez hasonlóan talán az Izzókat is célszerűbb inkább szövegfolyamként kezelni. A Hüllők esetében beszélhetünk a szó klasszikus értelmében vett ciklusról, elvégre itt önállóbb, egymástól némileg függetlenebb, terjedelmüket tekintve hosszabb alkotásokat találunk. Egyébiránt – ahogy látjuk – a kötetcím mellett ezek a cikluscímek is kiemelnek hármat a középpontban álló fogalmak közül.
A könyv olvasása közben egyértelműen érezhető, hogy Molnár Illés verseinek meghatározó eleme a város, az urbánus környezet. Taine az elsők között világított rá milieu-elméletében arra, hogy a műalkotás születésében elengedhetetlen szerepe van a társadalmi közegnek, s magának a szűkebb értelemben vett környezetnek is, amelyben az alkotó éppen létezik. A Hüllők és izzók beszélője számára a város nem csupán valami, ami körülvesz, nem csupán díszlet, hanem sokkal több annál. A város felfedezésre vár, majdhogynem a személyiség integráns részévé válik, hordozható, ízlelhető: „minden város, minden domborzat / ott ropog a fogaid között, mint / egy összerágott mustármag törmeléke.” (16.) A város megismerése, feltérképezése e beszélő számára önmaga feltérképezését is jelenti.
Másfelől pedig a beszélő városhoz fűződő viszonyában valamiféle feloldásra váró ellentétet is érzékelhetünk, ez már a kötet kezdő soraiban is megjelenik: „A várost, ahol felnőttél, téglánként hordták el. / A kórház, ahol felsírtál, a földdel lett egyenlővé. / Megárvult, csonka kövek között hüllők napoznak, / az évszak végére megsárgul a fű, emlékezőfehérjéid / egyesével oltogatja ki egy gondos ujjbegy, mióta nem / nézel vissza. Egy másik város kopogtat homlokod mögött, / farzsebedben négybehajtott vaktérkép, ha odaérsz / kiteríted és elsőnek a kapuját rajzolod meg, hogy / biztosra menj, hogy tudd: már odabent vagy.” (6.) Az ismertből az ismeretlenbe való áthelyeződés momentumához a veszteség érzete és az idegentől való félelem társul. Hiszen „az érkezés idegen” (Perisztaltikák). A szülőváros átalakulóban, már-már felismerhetetlenné vált, az emlékezés is egyre bizonytalanabb, az új város pedig kopogtat. És ezen van a hangsúly. Nem a városnak kell befogadnia a beszélőt, hanem éppen fordítva. A lírai énnek kell beengednie az újat, a szokatlant. Márpedig rémisztő ez, elvégre az ismeretlen közegben elkerülhetetlen az újraértelmezés, önmagunk újraértelmezése. A változással való megbékélés nem éppen egyszerű folyamat. A zaklatottságot a térkép-metafora állandó visszatérése is erősíti, a vaktérképen pontokat kell bejelölni, helyeket megnevezni. Vagy éppen megrajzolni magát a térképet, teremteni tehát. És ez a teremtő aktus többségében valami kényszeres cselekedetként, görcsös akarásként realizálódik: „És lesz majd valaki, / mindig van egy valaki, aki éjnek évadján felriad, / és térképet rajzol az első kezébe eső cetlire, aztán / se szó, se beszéd, felöltözik, és nekiindul, hogy / végére járjon az egésznek, és a vége egy másik város…” (Ugyanaz a hely). Továbbá a lírai én, mintha noszogatná, bíztatná is magát. Mintha érezné, hogy a feltérképezés, a kényszerű kutakodás elkerülhetetlen, és éppen ezért szinte magára parancsol: „Fogj egy márványlapot, rajzolj rá egy várost. Ne félj, nevezd / csak nevén.” (21.) Ahogy tehát haladunk előre a kötetben, az új közeg felfedezése és az abban való elmerülés, a figyelés és érzékelés egyre nyilvánvalóbbá válik. Talán mertez a befogadás és megbékélés egyetlen lehetséges módja. A korábban idegen, szinte zavaró és taszító közeg, a zajok egyre inkább megszokhatóvá válnak, „az állandósult zsongás szavakat / formál, a szavakban dalok bújnak meg. Végül minden / kő dalra fakad, és a füled hallatára egy várossá áll össze. / Várossá, ami elsősorban hangok együtthatója, amit / nem megnézni, hanem hallani kell.”(11.)
A Hüllők és izzók központi kérdésének tekinthető a nyelv problematikája is. A nyelv egyfelől rendszerként, az önkifejezés eszközeként van jelen a kötetben. Mégis, mintha a beszélő számára teher lenne ez a kifejezési mód. Ugyanis a nyelvhez – akár a szervhez, akár a kommunikáció eszközéhez – szinte félelmetes képzettársítások kapcsolódnak: „Ezek itt kövek és démonok, úgy gurulnak szét, / mint nyelved kiköpött másai.” (52.); „Itt fásul, szárad / a nyelv, kinő a szájból, kérges, / gyökeres, szorosan lefelé tájol.” (53.)Mintha a nehézséget az a felismerés okozná, hogy a nyelv valójában mégiscsak behatárol, korlátok közé szorít, hiszen folyton felmerül a kérdés, hogy milyen pontossággal írható le mindaz, ami érzelmi szinten képződik meg. Voltaképpen tehát „a nyelv a vakság szerve” (Árnyakból varrtak össze.). Ily módon pedig a nyelvi eszközökkel való teremtés a térképrajzoláshoz hasonlóan egyfajta kényszeres próbálkozássá válik: „és akárhogy csapkodsz a nyelveddel, a jelentést / végül a botlások szegmensei adják, a barázdák egy / agyonhallgatott lemezen, egy agyongyötört arcon.” (6.) Másfelől a nyelv „nagymutató”, „egy testrész, ami rövidtávfutó”, „pogácsaszaggató”, vagy éppen „kanóc”, mely„fejtől lábig ég”. De ez a kényszer a beszélő személyiségéből fakad. A versek egy örökkön kutató, mérhetetlenül figyelő, érzékeny alkatról árulkodnak, aki nem állapodik meg az érzékelésnél, a befogadásnál, hanem az átszűrtet aztán továbbítani szeretné. E beszélő célja nem csupán az észlelés folyamatának rögzítése, hanem a következtések megfogalmazása is. És elsősorban önmaga számára, erre abból is következtethetünk, hogy a könyvben szereplő versek túlnyomó többsége egyes szám második személyben szól.
Figyelemre méltó, ahogyan Molnár Illés a nyelv játékosságát kihasználva igyekszik az alapvetően súlyos mondanivalót könnyedebbé tenni, mégpedig úgy, hogy egyes szólásokat, szállóigéket átalakít, átértelmez, azokat új kontextusba helyezi, így új értelmet nyernek: „Egyik fal adja a másikat.” (46.); „Ami már ott volt a nyelveden, most szembejön…” (47.); „Jó ideje már egy szavad sem lehet.” (Porzsák és hamutál). Mindazonáltal, ha ezek egy szöveghelyen összpontosulnak, kicsit soknak hatnak, így pedig elvesztik erejüket, kissé komikussá válnak: „Levonom ínyvitorlám, ezt a vékonyka tanulságot, / ajkam a fogam közé szorítom, a nyelv a könyökömön jön ki.” (58.)
Molnár Illés első verseskötetében fontos és mély kérdéseket boncolgat. Mégpedig rendkívüli nyelvi felkészültséggel, képi sokszínűséggel. Látomásos jellegű leírásai magukkal ragadják olvasójuk képzeletét. Azonban a kötet egyneműsége idővel azt az érzetet kelti, mintha szerzője mindvégig ugyanarról beszélne. Tehát kicsivel több változatosság bizonyosan jót tett volna a Hüllők és izzóknak.

A bejegyzés kategóriája: Tanulmány, kritika
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>