Bányai Tamás

Szegények egymás közt

Bányai Tamás

A bécsi végállomáson utolsóként szállt le a Lokalbahnról. A peron felé igyekezve akadt meg tekintete az ülésen felejtett aktatáskán. Néhány másodpercig azon töprengett, mitévő legyen. Kapja fel és szaladjon a leszállók után, magasra tartva a táskát, hátha jelentkezik a tulajdonosa? Vagy csapja a hóna alá és úgy sompolyogjon el, hogy lehetőleg senki meg ne lássa. Mert ki tudja, mit rejthet magában ez a talált tárgy.
Igaz, elég lapos, ám attól még tartalmazhat néhány ezer schillinget valamelyik rekeszében. Vagy akár csak pár százat. Egy friss disszidensnek, aki kétségekkel tekint az ismeretlen jövő elé, minden megszerzett fillér újabb lépés lehet az áhított jómód felé. Főleg most, hogy eddig még munkát sem sikerült találnia. Hiszen Bécsbe is ezért jött a traiskircheni lágerból. Igaz, a lágerben is ajánlottak állást, de az a szóbeszéd járta, azt nem szabad elfogadni, mert mindaz, amit az ottani munkaközvetítő felkínál, rosszul fizető aljamunka. Olyanok állították ezt, akik már jó ideje lágerlakók, ismerik a dörgést, tapasztalatból beszélnek. Rosszindulat kizárva. Egy csónakban evezünk, ott segítsünk egymáson, ahol csak lehet. Ha jól fizető munkát akar, hallotta többektől is, akkor Bécsben próbáljon szerencsét.
Hát most itt van, tanácstalanul persze, mert Bécs nagyváros, és ki tudja, hol kell benne Fortunát keresni. Ha legalább németül jobban tudna, könnyebben megértené azt a néhány álláshirdetést, amit kinézett az újságból. Néhány szóból álló német nyelvtudása éppen csak arra elegendő, hogy megértse, segédmunkást keres ez vagy az a cég. Hál’istennek a címhez nem kell nyelvzseninek lenni, elég ha a térképről le tudja olvasni, melyik felvételt hirdető vállalat hol található. A többi lutri. Azt már csak megértik valahogy, bármennyire is makogva, s az osztrákok számára talán egy kissé érthetetlenül mondja el, mi járatban van. Ám ahhoz, hogy jelentkezését jóindulattal fogadják, szerencse is kell.
Az, ami most – remélhetőleg – rámosolygott.
Várt még egy kicsit, széledjenek szét a vasútról leszállók. Aztán felkapta a táskát, s ha nem is lóbálta feltűnően, észrevehetővé téve fogta a kezében. Elkerülve így nyilvánvaló szándékának látszatát. Ekképp senki sem foghatja rá, hogy el akarja tulajdonítani, hiszen, íme tessék, közszemlére bocsátotta. A járdán türelmetlenül toporgott pár percig, majd látva, hogy ügyet sem vetnek rá, sietve elindult az Opera felé.
Az Operaház árkádjainak rejtekében szemügyre vette szerzeményét. Barna műbőr, kissé kopott, ami nem jelent semmit. Gazdag ember se vesz magának havonta új táskát. Ezt nyilván megszokta már, ragaszkodik hozzá. Izgatottan, mint a gyerek a várva várt születésnapi ajándékát, nyitotta ki az aktatáskát. Csalódottan állapította meg, szegényes zsákmány került a birtokába. Egyetlen schillinget sem talált benne, még igazolványt sem, csak egy aktacsomót.
Az iratokat végigpörgette ujjai között, de semmi érdemlegeset nem tudott kisilabizálni belőlük. Azaz egyvalamit igen. A legfelső lapon egy névre és egy címre bukkant. Feltehetőleg a táska tulajdonosáéra.
Első gondolata az volt, már megy is a jelzett címre, aztán mégis másképpen döntött. Nem akart idő előtt odaérni, tartva attól, ha túl korán érkezik, senkit sem talál majd ott. Napközben kevés ember tartózkodik odahaza. Ezért inkább úgy határozott, előbb végigjárja az újságból kinézett cégeket, s majd csak késő délután viszi el tulajdonosának a táskát. Mielőtt azonban elindult volna álláskereső körútjára, farzsebéből előhúzta a térképet, s megkereste rajta az iraton talált címet. A belvárostól messzire volt, valahol a Floridsdorf kerületben, viszont a térkép alapján nem lesz nehéz megtalálni. Azt sajnálta csak, hogy gyalog túl hosszú az út odáig, villamosra kell költeni legalább tíz schillinget. De talán megtérül ez a kevés befektetés.
Az újságból kiszemelt munkahelyeket gyalog járta végig, délutánra már elfáradt, elcsüggedt, mert egyetlen cégnél sem termett számára babér. Tagadhatatlanul udvariasan bántak vele mindenütt, de ez sem enyhítette az okozott csalódást. A sikertelenség kedvét szegte, s már azon volt, hogy a táskát se viszi el tulajdonosának. Hiszen miféle jutalmat remélhet? Néhány schillinget, vagy egyszerűen csak szimpla köszönetet. Az meg a fáradságot sem éri meg.
Végül meggondolta magát. Arra a következtetésre jutott, ha semmi mást, ismerőst szerezhet magának. Ismerőst, aki helyi lakos, beszél németül, és ha mással nem is legalább a segítségével kifejezheti háláját. Ez az elképzelés felvillanyozta.
Igen. Talán így a leghelyesebb. Még ha pénzt akarna adni, akkor se fogadja el. Segítsen neki munkát találni, elvégre ennek az idevalósi osztrák embernek sokkal könnyebb lehet. Vannak barátai, ismerősei, akiknek igénybe veheti közreműködését a becsületes megtaláló érdekében. Vagy beajánlhatja oda, ahol ő maga is dolgozik.
A feltételezéstől nagyobb optimizmussal szállt fel a villamosra. A kezében tartott térképen követte a villamos útját. Abban a megállóban szállt le, amely elképzelése szerint a legközelebb volt a keresett címhez.
A mellékutcákba térve úgy érezte, egy esetleges jutalomhoz fűzött minden reménye szertefoszlik. Ha nem villanegyedre, de legalább jólétről tanúskodó lakóházakra számított. Ehelyett raktárépületek, kisebb üzemek, néhány üres telek és sivár bérkaszárnyák között haladt. A környék a pesti külvárosokat jutatta eszébe, s noha ő maga Angyalföldről disszidált Ausztriába, a bejárt utcák nyomasztóan hatottak rá. Úgy tetszett, nemcsak Bécs csillogó, tiszta és rendezett belvárosát hagyta maga mögött, de mintha 1969-ből is visszalépett volna az ötvenes évekbe. Felmerült benne, hogy megfordul, de gyorsan elejtette ezt a gondolatot. Ha idáig eljutott, végigcsinálja.
A ház előtt megállt. Elfogta a félsz, mintha nem is egy régi bérházba, hanem egy sötét és veszélyekkel terhes barlangba kellene belépnie. Kinyitotta a táskát, vetett egy pillantást az iraton feltüntetett címre. Adolf Seibert, második emelet 21.
Belépett a félhomályos kapualjba, elindult felfelé a töredezett szélű kőlépcsőkön. A második emelet körfolyosóján az az érzése támadt, hogy minden ablakból figyelik. Körülnézett, a barátságtalan udvaron is végigjáratta tekintetét, de sem ott, sem a gangon nem látott senkit. Hangokat se hallott kiszűrődni sehonnan. Ettől megint csak arra gondolt, hiába jött, hiába csönget, senki sem nyit ajtót.
A keresett lakást is nehezen találta meg. Az ajtókra szegezett apró zománctábla a legtöbb helyen megkopott, olvashatatlanná vált a rájuk festett számozás. Kettőt le tudott olvasni, ebből következtette ki, melyik lehet Seiberték otthona.
Az ajtó mellett vékony, színes függönnyel eltakart ablak nyílott a gangra, s a függöny mögül gyér világítás szűrődött ki, ami újabb reménnyel töltötte fel, hiszen valaki nyilván tartózkodik a lakásban. Csengőt nem talált, előbb erőtlenül, majd határozottabban kopogtatott. Eltelt néhány másodperc, mire lépteket hallott a lakásból, s végül kitárult előtte az ajtó.
Középkorú, enyhén kopaszodó, borostásképű és szemlátomást ittas férfi állt előtte, zavaros, gyanakvó pillantást vetve rá. Torkán akadt a szó, hiába igyekezett összeszedni kevés német nyelvtudását, köszöntést is képtelen volt kipréselni a száján. Köszönés helyett maga elé tartotta a táskát, így akarván jelezni látogatása célját. A férfi bizalmatlan arckifejezése egy csapásra rémületbe torzult, mintha robbanóanyaggal tele táskát nyújtanának feléje. Dühös női hang hallatszott a lakásból, mire a férfi, se szó, se beszéd, kikapta Zoltán kezéből a táskát, s becsapta orra előtt az ajtót. Rögtön ezt követően – noha számára érthetetlen, mégis nyilvánvaló és tisztán kivehető – zajos veszekedés szűrődött ki az ajtó mögül.
Ez olyan váratlanul érte, hogy káromkodni is már csak akkor kezdett, amikor a lépcsőhöz ért. Ekkor ismét meghallotta a nő hangját, ezúttal már kint a gangról. Rikácsolása visszhangzott a szűk udvarban. Megfordult, abban a hiszemben, hogy az elmaradt jutalmat hozzák utána, s a látványtól egy pillanatra kővé meredt. A slampos pongyolába burkolt, arcát feltúrt szénaboglyára emlékeztető hajkoronával elcsúfító nő egyik kezében a nyitott táskát lobogtatva, másikkal zabolátlanul hadonászva, s közben megfejthetetlen, talán nem is német szavakat fröcskölve imbolygott felé. A szitkok özönét rázúdító és vérmesen közeledő hárpia elől jobbnak látta elmenekülni.
Kettesével ugrált lefelé a lépcsőkön, az utcára érve arra sem figyelt fel, merről érkezett, merre kellene fordulnia. Idejébe telt, mire nagy kerülővel megtalálta a villamosmegállót. A villamosra várva másra sem tudott gondolni, mint hogy milyen hülye volt. Hiszen feltételezhette volna, netán számon kérik rajta azt, ami nem is volt a táskában.
Ha nem hozza el, most legalább egy használható táskával gazdagabb lenne.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>