Fekete Anna

Üvegkert, éjszaka

Fekete Anna

Kaparja a vágyakozás a torkomat.

És mintha csak dühöt fújtatna a szél, füstöt, mérgeset,
nem könnyű, finom esőpermetet. Pedig május van, ma
egy nagykezű, illatos Vénusznak kéne most szirmokat
szórni a tömegre, míg föntről áttetsző, finom esőcseppek
hulldogálnak sejtelmesen… De nem csöppen, nem fröccsen,
nem buggyan semmi sem. Hidegen himbálózik a hold.

Billiók, igen

Költők a csillagászok – irdatlan számokkal üzengetnek:
778 billió, mondják, és megdobban egy szív Alaszkában,
vagy egy messzi naprendszerben, ahol nem hagy valakit
aludni a vágyakozás. Akár a szerelmes fák, akik boldogan
eresztik szerteszét a szélbe a bolyhocskáikat. 778 billió,
gondolják, és felsóhajt egy másik hárs a szomszéd utcában,
vagy egy tükörfényes kertben, egy halott költő versében,
ahol eddig évek óta magányosan élt egy halott királlyal.


Elveszett, kikopott…

Kikopott a lélek a télikabátból.

Elvetélt, elveszett vagy csak kicsusszant
a fagyos buszmegállóban. Didergő kishúg, de sebaj!
talán jön valaki, aki hazaviszi és megmelegíti.

No de a cipőm sarka! Mintha a saját csontomon
járnék, ide-oda billegve, óvatosan. Fáj, vérzik
is talán. Csont, bőr, szegek, hideg, március.
A szelet csak én képzelem hozzá.

Nyugalom úgy sincs

Lent és fent magabiztos, ragyogó egykedvűségben élnek a lények,
de nekem csak a várakozás jut: a túl gyorsan koszolódó, hófehér
ruhák, a séta a parton, a szív mélyén megrebbenő halálfélelem.
Pedig nekem és értem vajúdik a tenger, hogy mint a fel-lecsapó madarak,
megszülessek, de ne kerülhessek messzire. Ragadozóapa, ragadozóanya –
amit nem mertem elmondani, azt a szél kibeszéli belőlem. Vijjog egy madár
önfeledten. Sápadt-fehéren vonaglik a tengerparti utca, megsérteném –
még jobban, agyon, igen. Elfehérednek a rózsák, mert a vörösségük
ma már hadüzenet. Még a szerteszórt vércseppek is feldühítik a tengert
– a tengert, aki apálykor elbocsát, dagálykor megkegyelmez.

Játszva, könnyedén. Már észre sem veszed.

Otthonosság

Lassan körbefog a gyógyíthatatlan otthonosság.
Zacskók, fecnik, kupacok, dobozkák. Anyám
konok háborúja, amit fenyegetés, halottak,
bűnbocsánat nélkül újrakezd-elveszít, elveszít-
újrakezd. De hogy férnének el a halottak
a nappaliban? Hogy férne el egy kis szobában
ennyi terv, reménység, stratégia? Csak a vereség,
a megszokott, a mindennapi, aminek a szaga
ott lebeg az ágy és az íróasztal felett.

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: , , , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>