Bányai Tamás

Síkos úton ne közlekedj

Bányai Tamás

Az útra figyelj, te szerencsétlen!, intette magát, s tényleg, mintha hallgatna saját tanácsára, tekintetét mereven előre szegezte. Csakhogy a gondolatai ennek ellenére is visszatértek a motelbe, amit alig húsz perce hagyott maga mögött.
Hajnali három óra volt.
A keskeny utat vékony hóréteg borította, két oldalt az erdő fáiról jégcsapok lógtak levelek helyett. Az autó lámpái bevilágították az útnak egy rövid szakaszát, s a keréknyomok hiányából arra következtetett, hogy az előző napi hóhullás óta egyetlen kocsi sem haladt el erre. Korábban fújhatott a szél, egy-egy kisebb szakaszon elsöpörte a havat, feketén csillogó foltokat hagyva maga után, mintha a természet így akarna figyelmeztetni a hótakaró alatt jegesre fagyott út veszélyeire.
A motelból kirohanva még magának tett szemrehányást, amiért engedett a nő csábításának, hiszen sejthette volna, ám az önvád egy percig sem tartott. Az a nő nem úgy nézett ki és nem úgy viselkedett, ahogy a kurvák szoktak. Kezdetben még az italt is vissza akarta utasítani, szende mosollyal fordult a mixer felé, mint aki tőle vár tanácsot, illik-e elfogadni egy idegen meghívását. A második koktélnál már nem kérette magát. Megeredt ugyan a nyelve, nem jött zavarba, mindamellett még burkolt célzásokat sem tett. Úgy viselkedett, mint aki egyszerűen jókedvre derült, ugyanakkor esze ágában sincs valamiféle folytatásra gondolni.
Az út balra kanyarodott és enyhén lejteni kezdett. Levette lábát a gázpedálról, az automata sebváltót egyesbe tolta. A Buick LeSabre megrándult alatta, lelassult ahogy a motor hirtelen visszafogta magát. A sebességmérő mutatója tizenöt mérföld alá kúszott, amitől úgy érezte, biztonságosan uralkodik az autó felett.
Éjfél elmúlt már, csak ők ketten maradtak a bárban, a motelnek amúgy is kevés vendége volt, s a mixer célzatos pillantásokat vetett feléjük, szerette volna bezárni a boltot. A nő ajánlotta fel, hogy menjenek a szobájába, ott is beszélgethetnek, az még kényelmesebb is, mint a bárszéken ücsörögni.
Nem kellett kétszer mondania.
Sandy – ha jól emlékszik ezt a nevet mondta, ám lehet, hogy Andyként mutatkozott be, végtére is mindegy – azon típusú nők közé tartozott, akikhez már kamaszkora óta erősen vonzódott. Szőke vagy inkább világosbarna haj, karcsú, de nem sovány testalkat, marokra fogható mellekkel és feszes combokkal megáldva. Öltözködésében, mint ahogy arcának vonásaiban, sőt viselkedésében sem talált kihívót vagy akár incselkedő kacérkodást. Egész lényében tartózkodónak mutatkozott, aki csak az ital hatására enged fel és válik barátságosabbá.
Amikor leszálltak a bárszékről és elindultak a lifthez, feltűnt neki, hogy a nő enyhén biceg, mint akinek csípőficama van vagy az egyik lába rövidebb a másiknál. Ettől egy pillanatra meghökkent, majd kis híján elnevette magát. Apró szépséghibája az egyébként tökéletes formájú női testnek, elnézhető, hiszen az ágyban – s ez volt a nevetésre ingerlő gondolat – már nem fog sántikálni. Mert akkor már megesküdött volna, hogy ez a kaland az ágyban végződik. Érezte azt a csillapíthatatlan vágyat, ami minden várható közösülés előtt hatalmába kerítette, s ami gyakran felülírta józanabb gondolatait.
A fene egye meg!, fakadt ki hangosan, s felgyülemlett dühében tenyerével a volánra csapott.
A kanyarok mind gyakrabban követték egymást, hol balra, hol jobbra fordult az út. Az autó lámpáinak fénykévéje hol egy jeges szikláról verődött vissza, hol pedig elenyészett, semmibe veszett a völgyre terülő feketeségben. A holdat és a csillagokat vastag hófelhők takarták, az amúgy is gyéren lakott hegyvidéken egyetlen fényforrás sem nyújtott támpontot. Annyit tudott, helyesebben szólva még ezt is csak feltételezte, hogy az út valahol a hegy lábánál lakott területre ér. Bánta már, hogy nem arra indult, amerről érkezett a hegyi motelbe.
A szobában elhelyezett mindkét karosszéket a nő különbőző ruhái borították, így, más választása nem lévén, az ágyra ült. Sandy – vagy Andy? – konyakkal kínálta, majd szorosan mellé telepedett az ágyon. Egészen közel hajolt hozzá, parfümjének erős illata szinte elbódította, ösztönösen tapadt a szájára. A nő viszonozta a csókot. Konyakos poharát vaktában helyezte az éjjeliszekrényre, a pohár felborult, de nem törődött vele. Szabaddá vált kezével a nő melleit kezdte simogatni, és természetesnek találta, hogy nem ütközik ellenállásba, hiszen mi másért invitálta volna a szobájába, ha nem ő is ezt akarja.
Aztán a nő – teljesen váratlanul – eltolta magától, igaz, nem durván, nem tiltakozást kifejezve, hogy felállhasson. Azt hitte, a ruháitól akar megszabadulni, s már ő is kezdte kigombolni az ingét. Ekkor érte a meglepetés.
– Azt ugye tudod, édes, hogy ez százötven dollárodba fog kerülni? – mondta a nő sokat sejtető mosoly kíséretében.
– Na, ne szórakozz! – nevetett, felettébb viccesnek találva a hallott szavakat, s közben megragadta a nő karját, visszarántotta az ágyra.
Meglepte, hogy ez a mozdulata heves ellenkezést vált ki, ámde úgy vélte, ez is része az előjátéknak. Hallott már nőkről, akiknél éppen az ilyen birkózás, a megjátszott védekezés  gerjeszti fel a szexuális vágyat. Ezen ne múljék! Tetszett a játék, s hitte, a viaskodást követően még nagyobb élvezetben lesz része.
Csakhogy a nő minden erejét összeszedve igyekezett kiszabadulni a szorításából, rúgkapált és karmolt, harapott, amikor újra meg akarta csókolni.
– Te rohadék! Azt hitted a két szép szemedért fekszem le veled? – sziszegte a fülébe, miközben körmeit mélyen az arcába vájta.
A fájdalomtól felüvöltött, és durván arcul ütötte a nőt.
Ettől még most is elborult az agya, az útra fordított figyelme lankadt. Jobb kezét levette a volánról, megtapogatta összekarmolászott, fájós arcát.
Ott kellett volna maradni a kaszinóban, villant át az agyán. Igaz, kezdett már veszíteni, megfordult a szerencse, amit azért továbbra is megkísértett volna, ha legalább egy pohár sört ihat. Azonban az istenverte indiánok a rezervátum területén még a kaszinóból is kitiltották az alkoholt.
– Ha mindenáron inni akar – vonogatta vállát a felszolgáló –, akkor menjen a Cherokee Motelbe, az kívül esik a rezervátumon és éjfélig nyitva tartó bárja van. Ott ihat, amennyi jólesik.
Az a rohadt kurva megmondhatta volna előre, hogy csak pénzért hajlandó. Talán még fizet is neki, noha ilyenre még nem volt példa az életében, most megtette volna, eleget nyert a kaszinóban, de a fondorlatosnak vélt eljárástól éktelen dühbe gurult.
A nőt váratlanul érte az erős ütés, egy pillanatra abbamaradt az ellenkezése.
De csak néhány gyorsan múló másodpercre.
Amikor – kihasználva az átmeneti bénultságot – sikerült végre szétfeszítenie a nő combjait, az egyszercsak meglehetős hangerővel sikoltozni kezdett.
Ettől észhez tért, s felfogva kínos helyzetét, miszerint ebből hatalmas botrány kerekedhet, jobbnak látta mielőbb eltűnni. Elengedte a nőt, és kiviharzott a motelszobából.
Körül sem tekintve ült a Buickba, indított, s csak ekkor kezdte érezni mennyire fázik. Vastagon bélelt dzsekije viszont ott maradt a nőnél. Sebaj, csak el innen, amilyen gyorsan lehet, gondolta, néhány perc múlva úgyis meleg lesz a kocsiban. A dzsekiért pedig nem kár, kopott volt és régi, ha nem téved a zsebeiben sem hagyott semmit, ráadásul a csomagtartóban van egy másik. Majd, ha megáll, előszedi.
A lejtős út most élesen kanyarodott, s közvetlenül a kanyar után egy, a sziklás hegyoldalból fagyott ágainak súlyától kidőlt fa zárta el az utat. A váratlan akadályt későn látva meg, ösztönösen tövig nyomta a fékpedált. Azonnal érezte, hogy a nehéz, ráadásul hátsókerék meghajtású Buick oldalra csúszik. Rántott egyet a kormányon, ami – hasított belé a felismerés – a lehető legrosszabb mozdulat volt.
Talán, ha a hegyoldalnak ütközik, nem történik nagyobb baj, hiszen lassan haladt. Csakhogy a kocsi orrával a szakadék felé pördült, s hiába taposott kétségbeesetten ismét a fékpedálra, már nem volt megállás.
Mint a villám, hasított belé a tudat: minden erőfeszítése hiábavaló, a kocsit már nem tudja irányítani. Az autó előrebillent, lámpáinak sugárkoszorúja a sötét völgykatlanba veszett.
Alant a ki tudja milyen mély szakadék, a biztos halál várja.
Ideje sem maradt mérlegelni. Az ijedségtől leblokkolt az agya, nem tudta, valójában nem is észlelte mit cselekszik. Mozdulatait a tudatalatti életösztön vezérelte. Villámgyorsan kinyitotta a kocsi ajtaját, s kivetette magát az autóból.
Vaktában nyúlt kapaszkodó után. Szerencséjére meg tudta markolni egy bokor tövét. A Buick tetemes súlyánál fogva, fagyott bokrokat letarolva nagy robajjal gördült lefelé.
Lábával addig kalimpált, mígnem sikerült megvetnie egy kiálló szikladarabon. Azt hitte, ezzel megúszta a nehezét, ám a megkönnyebbülés csak néhány másodpercig tartott. Amint megkísérelte felhúzni magát, a jeges bokortörzsön megcsúszott a keze. Szabad balkezével kétségbeesetten tapogatózva keresett másik fogózkodót.
Végre!
Keze megtalált egy ferdén álló útszéli kőtömböt, amelyet minden bizonnyal figyelmeztetőként ástak a földbe. A kőoszlopot átkarolva jobbkeze fogásán is igazítani tudott. Ugyanakkor lába lecsúszott a sziklaperemről, sokáig rúgkapált tehetetlenül, mire be tudta akasztani egy bokor ágai közé.
Így egy kicsit feljebb tudott kapaszkodni, válla az út szintjével került egyvonalba. Végül nagy kínkeservesen feltornázta magát az útra.
Néhány másodpercre lehunyta szemét és kifújta magát. Csak ezt követően fordult meg, s kereste tekintetével legurult autóját. Valójában, ami a szeme elé tárult, nem szakadék, inkább meredeken lejtő, bokrokkal, tűlevelű fákkal benőtt hegyoldal volt. A kocsi mintegy tíz méterrel lejjebb fáknak ütközött, amelyek még súlya ellenére is megállították, nem gördült tovább.
Most döbbent rá, hogy meleg ruházata az autó csomagtartójában lapul, lemászni érte veszélyes vállalkozás. A hőmérséklet mélyen fagypont alá csökkent, s őt mindössze egy szál gyapjúpulóver melegíti.
Megpróbálta józanul felmérni helyzetét.
A moteltól megtett távolságot legalább öt kilométerre saccolta. Isten a tudója, meddig tartana visszatérni felfelé a jeges úton. Lefelé könnyebb, és ha szerencséje van, a lakott völgy már nem lehet nagyon messze.
Elindult.
Ijedtsége és izgalma múltával egyre jobban érezte, hogy mindenét átjárja a hideg levegő. Fogai vacogni, ujjai gémberedni kezdtek. Meggyorsította lépteit, egyrészt, hogy mielőbb lakott területre érjen, másrészt, hogy az erőltetett mozgás átmelegítse, amennyire lehet.
Csúszkálva haladt, egyszer az egyensúlyát veszítve hanyatt vágódott. Éles fájdalom hasított a farcsontjába. Szitkozódva, nehézkesen tápászkodott fel. Tekintetével lázasan keresett valamiféle fényforrást, amely reményt ébreszthet benne, nem tart már sokáig a megpróbáltatás.
Egyre jobban szenvedett a csontig hatoló hidegtől. Ráadásul az ütődés okozta fájdalomtól húzta a lábát, járása méginkább lelassult, egyébként is óvatosabb lett, nem szeretett volna még egyszer elvágódni.
Gondolatban százszor elátkozta a nőt, aki miatt ebbe a kétségbeejtő helyzetbe került. Aztán magát okolta balszerencséje miatt, hiszen nem lett volna szabad, de ezek a gondolatok gyorsan elillantak, már csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: a lehető leghamarabb védett, meleg helyre jutni. Még ha az az ördög tanyája is.
Egy kanyar után, balra fordítva fejét úgy tűnt, mintha egy halvány fénycsíkot látna a jeges fák takarásában.
Megállt.
Szeme már megszokta az éjszaka sötétségét, ámde még így is idejébe telt, mire felfedezte honnan szűrődik ki a gyér világosság.
Az úttól mintegy húsz-huszonöt méterre, megbújva a fák között magányos faház állt, amelynek hátsó ablakából vetődött fénycsík a jéglepte fákra.
Visszafordult. A házhoz vezető, járható csapást kereste. Csodálkozott, hogy nem vette észre, amikor elhaladt mellette. Igaz, a bekötő utat, ha egyáltalán az volt, csupán két, viszonylag frissnek látszó keréknyom jelezte.
Elindult a keréknyomon, amely folytatódott a ház mellett, ám a ház sarkához érve meglátta a bejárati ajtót. Letérve a keréknyomról, odabotorkált az ajtóhoz. Háromszor is kopogtatott, a remélt eredmény nélkül. Türelmét veszítve lenyomta a kilincset.
Az ajtó kinyílt.
– Van itt valaki? – kiáltott a házba.
Nem kapott választ, mire gémberedett ujjaival az ajtó melletti falat kezdte tapogatni. Megtalálta a villanykapcsolót és felgyújtotta a villanyt. Mennyezetről lógó gyenge villanykörte sárga fénye árasztotta el a szobát.
Ritkán látogatott vadászház lehet, gondolta a helyiség gyatra berendezéséből ítélve. Középen fából ácsolt asztal két ugyanolyan zsámollyal. Balra egy hasonlóan nyersfából tákolt szekrény, mellette öreg öntöttvas tűzhely, alatta tüzifa felhalmozva.
A tűzhelyben már kialudt a tűz, mégis érezhető meleget árasztott, amelyet a gerendákból felhúzott falak is őriztek.
Pillantása fennakadt az asztal közepén álló palackon. Közelebb lépve már azt is látta, hogy whiskeys üveg, címkéje szerint Kentucky Gentleman Bourbon. Az üveg tartalmából alig hiányzott egy kortynyi.
Nem törődve azzal, hogy tartózkodik-e valaki a házban vagy sem, nyúlt az üveg felé. Gémberedett ujjai alig akartak engedelmeskedni, ám végül hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva lecsavarta a kupakot. Szájához emelte az üveget, s egy nagy kortyot húzott belőle. Az ital marta a torkát, testét azonban jóleső meleg járta át.
– Hát maga? – szólalt meg fenyegető hangsúllyal valaki a háta mögött.
A palackot még mindig a markában szorítva megfordult.
Tagbaszakadt, borostásképű, szúrós tekintetű férfi állt a hátsó helyiségbe nyíló ajtóban, kezében lövésre tartott kétcsövű vadászpuskával.
– Bo… bocsánat – dadogta az idegen váratlan és cseppet sem barátságos megjelenése okozta zavarában. – Kopogtam háromszor is, de senki nem… és… szóval baleset ért itt feljebb az úton.
Mintegy magyarázatként maga elé tartva a whiskeys üveget, folytatta:
– A lélek is belém fagyott odakint, és ez… hogy is mondjam…
Elhallgatott, várva az ismeretlen megértő reakcióját. A másik azonban mereven, szótlanul és ellenségesen állt vele szemben.
– Nem akartam magára törni, és az engedélye nélkül, érti, ugye? Természetesen kifizetem, akár az egész üveggel is. Hiszen talán éppen ez mentett meg a fagyhaláltól.
– Fagyhalál – dörmögte a férfi. – Na persze, a fagyhalál. Akkor tehát jólesett. Persze, a pia mindig jólesik az ilyen farkasordító hidegben.
Jóváhagyásnak vélve a hallottakat, magabiztosabb lett.
– Hálás lennék… – kezdte volna mondani, de a férfi félbeszakította.
– Az ital átmelegíti, ugye? Hát akkor csak húzzon belőle bátran.
Engedelmesen ivott még egy kortyot, majd elvette szájától a palackot.
– Na! Mi lesz? – rivallt rá az ismeretlen egy fenyegető lépést téve előre. – Azt mondtam, igyon csak bátran. Igyon még.
– Köszönöm, de ennyi elég volt.
– Jobb, ha megérti, amit mondtam. Igyon még! Nyakalja be az egészet.
– Ugyan már! – próbálta tréfára fogni a dolgot, de a férfi nem tágított.
– Azt mondtam, az egészet. Az utolsó cseppig. Vagy lelövöm, mint egy veszett kutyát.
Tétovázva és váltig reménykedve abban, hogy az ismeretlen csupán rossz tréfát akar űzni vele és nem gondolja komolyan, amit mondott, újfent szájához emelte az üveget.
Hiába ivott azonban apró kortyokat, rövid szüneteket tartva, a whiskey veszettül marta a torkát. Köhögni kezdett, mire az idegen célzásra emelte a puskáját.
Ez az őrült nem hülyéskedik! futott át az agyán. Ez tényleg képes engem hazavágni! Istenemre mondom, ez tébolyult!
Kétségbeesetten forgatta a szemét, menekülésben, még inkább valami csodában bízva. Talán abból a másik szobából kilép valaki, aki észhez téríti ezt az idiótát: ugyan már! Elég volt! Ne szórakozz tovább!
De nem történt csoda, és nem úgy tűnt, mintha az idegen szórakozna, noha az arca vadállati vigyorba torzult. Szemei beszűkültek, s jelét sem adta, hogy hajlandó elállni attól, amit eltervezett.
– Igyon! A kurva életbe, igyon!
Arca kitüzesedett, izzadságcseppek gördültek homlokáról a szemébe, s ettől hunyorogni kezdett, mégis kitartóan nyeldekelt.
Nem hitte, hogy valaha is az üveg aljára ér. Végtelenül hosszú percek teltek el, mire az utolsó kortyot is lenyelte.
Az idegen szótlanul figyelte, csak a puskáját engedte valamivel lejjebb, s mintha elégedetten bólintott volna.
Az üres üveget vissza akarta helyezni az asztalra. Tett egy lépést. Megtántorodott, az üveg kicsúszott a kezéből. Nem tört el, mindössze gurult néhány centimétert a padlón. Lehajolt, nyúlt az üveg után. Egyensúlyát veszítve orra bukott. Zavaros tekintettel nézett fel az idegen férfire. Mondani akart valamit, de képtelen volt megszólalni, csak értelmetlen, gurgulázó hang jött ki a torkán.
Elterült a padlón.
Kába volt, amikor nagy sokára felnyitotta szemét. Fejébe éles fájdalom nyilallt, percekig maradt mozdulatlanul. Nagyon lassan, zavaros képekben állt össze az, ami vele történt. Előbb az autója, amint legurul mellette a mélybe, aztán az a sikoltozó nő, végül egy zord alak, aki…
Végre eljutott a tudatáig, hol van.
A zsámolyba kapaszkodva nagy nehezen felállt, majd az asztalra támaszkodva próbált megállni a lábán. Szédült, hányinger kerülgette, fejében hasogatott a kínzó fájdalom. Szája kiszáradt, nyelve a szájpadlásához tapadt.
Lassan és rettegve körbehordozta tekintetét. A fatáblás ablak résein szürke fény rajzolt árnyékcsíkokat a félhomályos helyiségbe. A whiskeys üveg ott feküdt a padlón.
Megdörzsölte a szemét, azt hitte káprázik.
Az üveg mellett a kétcsövű vadászpuska hevert. Amelyikkel inni kényszerítették.
A másik szobába nyíló ajtó szélesre tárva.
Erejét összeszedve, imbolygó léptekkel indult az ajtó felé, ám azonnal meg is torpant.
Fülelt.
Nem hallott semmi neszt, mozgásra, életre utaló hangot. Ösztöne azt súgta, forduljon a bejárati ajtó felé, tűnjön el innen, még mielőtt újból szembe találja magát azzal a vadállattal, aki leitatta.
Ehelyett mégis a másik ajtó felé vette az irányt.
Az ajtóból rémülten hőkölt vissza.
Percekig döbbenten és irtózattal meredt az eléje táruló látványra.
A szomszéd helyiség kopott díványán vérbefagyott férfi feküdt élettelenül. Alvadt vérfolt színezte a dívány megfakult huzatát, egy jókora tócsányi vér a padlóra is jutott. A gyilkos golyó az idős ember nyaki ütőerébe hatolt, a férfi bizonyosra vehetően halott volt már.
A látottaktól földbe gyökerezett a lába. Rosszullét környékezte, meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában.
Úgy amennyire összeszedte gondolatait, s a felismeréstől hideg lelte.
Az az őrült vele is végezhetett volna! Hirtelenjében nem is értette, minek köszönheti szerencséjét, egészen pontosan az életét, hiszen egy gyilkost zavart meg, valószínűleg közvetlenül tettének elkövetése után. Kézenfekvő lett volna őt is megölni.
Aztán összeállt a kép.
A gyilkos feltehetőleg nem könyörül rajta, ha nem látja meg, hogy iszik a whiskeyből. Ez adhatta neki az ötletet, hogy leitassa tökrészegre, amivel nem csak időt nyert a meneküléshez, de még az emberölést is a nyakába varrhatja. A puskáját is azért hagyta ott.
Az isten se mossa le róla, hogy nem ő volt a tettes.
Mivel védekezhet? Hogyan bizonyíthatná be ártatlanságát? Természetesen elmondhatná, mi és hogyan történt, de vajon ki hinné el neki?
Egyetlen megoldás látszott lehetségesnek. Eltűnni innen, mielőtt még valaki itt találja egy gyilkosság színhelyén. Ha időben távozik, a gyilkoson kívül senki sem tudja, hogy itt járt.
Sarkon fordult, és egyenesen a bejárati ajtóhoz sietett.
Kinyitotta az ajtót, s abban a pillanatban meg is torpant.
Elkésett!
Odakint a ház előtti úton négy rendőrautó állt, a tetejükre szerelt lámpák villogó kék fénnyel árasztották el a délutáni szürkeséget. Két rendőr a ház felé közeledett, a menekülés tehát kilátástalan volt.
Állt az ajtóban és megadóan várta sorsa beteljesülését.
Meglepetésére egyik rendőr sem fogott fegyvert rá. A testesebbik intett neki, induljon feléjük.
Kétségektől gyötörve, lassú léptekkel közeledett a rendőrökhöz.
– Akárhogy nézem – mondta a testes rendőr –, maga nagy mázlista. Nem elég, hogy élve megúszta ezt a kis kalandot, még gyanúba sem keveredik.
Értetlen arckifejezése láttán a rendőr elnevette magát.
– Persze, honnan is tudhatná? Elég annyi, hogy annak a mészárosnak nem volt olyan mázlija, mint magának. Nem jutott messzire, ma reggel elfogtuk. Ráadásul bevallott mindent. Magára legfeljebb, mint tanúra lesz szükségünk.
A rendőr az egyik villogó fényű autóra mutatott.
– Na, szálljon be abba a kocsiba, nehogy itt fagyjon meg nekünk. Később majd levisszük a faluba.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, és elindult a jelzett rendőrautó felé. Mielőtt odaért, egy széles karimájú kalapot viselő seriff szállt ki a kocsiból. Barátságtalanul fogadta.
– Nyújtsa előre a mancsait!
Önkéntelenül engedelmeskedett, arcára csak akkor ült ki döbbent csalódás, amikor bilincs kattant a csuklóin.
– Hé! – próbált meg tiltakozni. – A kollégája azt mondta, tanúként fognak kihallgatni. Nem tudtam, hogy a tanúkkal is így szoktak bánni.
– Tanúkkal nem szoktunk – felelte mogorván a seriff. – Viszont azokkal szemben, akik védtelen nőket akarnak megerőszakolni, még ez az eljárás is kedvező. Na, lóduljon!
S már tuszkolta is a rendőrautó hátsó ülésére.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>