Botz Domonkos

Muszáj magunk után jeleket, nyomokat hagyni

Lázár Zsuzsanna

Jártunkban-keltünkben megtapasztalhatjuk, hogy olykor az ország legeldugottabb kis településein is komoly értékekre bukkanhatunk. Még nem sikerült szakítani a Budapest-központúsággal, így ezek jobbára sokak számára rejtve maradnak, pedig ott is emberek élnek, dolgoznak és alkotnak. Ezek egyike beszélgetőtársam, Lázár Zsuzsanna festő, grafikusművész, aki egy Budapesthez közeli kis faluban él.

– Viszonylag későn kezdted a pályádat, ami a családi körülményeiddel magyarázhatók, mondhatni, nagy a lemaradásod. Lehet-e ezt kompenzálni valahogy, ha valaki Budapesttől távol, egy kis faluban él?

– Így igaz. Ez a kérdés eleve feltételezi a negatív választ, aminek szeretnék ellentmondani, ugyanis a példa esetemben azt mutatja, hogy igenis lehet, sőt hol máshol teljesedjen ki a művészet, mint a legkisebb társadalmi közegben, vagyis egy faluban? Nem a hely a meghatározó, hanem az a közeg, amit teremt magának, illetve maga köré az, aki értelmet kíván vinni a mindennapokba. Mennyivel van különb helyzetben egy lakótelepen élő ember, akit nem érdekel más, csak a napi televíziós sorozatai és már a lakókörnyezete miatt is bizonyos értelemben, hátrányban van, hiszen beszorul a falak közé, és ez meghatározza a lehetőségeit, a mindennapjait. Az ingerszegénységet – részben – mi magunknak teremtjük, legyen az a belváros, vagy a falu széle. Persze, tudom mit jelent a városi élet kényelme, hiszen életem felét Újpesten éltem le, és a mai napig honvágyam van, mert így vagyunk összerakva, ahová születtünk, ahol a gyökerek vannak, ott szeretünk, vagy ott szeretnénk élni. Talán majd eljön a váltás ideje is, de egyelőre úgy érzem, helyt kell tudnom állni akárhol is élek, és az adott környezethez idomulva kell megtalálnom a lehetőségeimet.

Szőlőfürt

– Ez az elzártság milyen formában érinti a kiállítási lehetőségeidet, vagy akár a szakmai fejlődésedet?

– Ezek mind olyan dolgok, amik inkább kihívást jelentenek, tehát nem csüggedésre okot adó külső körülmények, hanem egy sor olyan lehetőséget hordoz magában, amit legtöbbször valóban csak a művészet szemüvegén keresztül lehet meglátni. A művész, a művészet menekül a zsúfoltságtól és a hétköznapitól, ugyanakkor keresi, és igencsak kedveli saját társaságát, ami látszólag egy paradoxon is, de, ha belegondolunk valahogy így népesült be annak idején Szentendre városa is. Vajon ki volt az, aki először meglátta benne a csodát? Vajon ki lát manapság csodát egy dombokkal körülölelt kis faluban? A lehetőségek persze nem kopogtatnak a bejárati ajtón, és nem azért, mert nincs ajtó, hanem, mert sajnos olyan korban élünk, ahol valójában a művészet értéke eltörpül a napi megélhetési küzdelemért vívott harc torz tükrében.

– Már csak a kiállított képeket látva is megállapítható, sokféle technikával dolgozol. Melyikben tudsz a legjobban kiteljesedni, mi áll a legközelebb hozzád?

– Örökös útkereső, kísérletező művész vagyok, szeretek új dolgokat megismerni, megvalósítani, ugyanakkor a klasszikus anyagok értékét nem lehet elvitatni szerintem. Elsősorban az akril az, amit a leginkább használok, ami hasonló, de kezelhetőbb, gyorsabb és rugalmasabb az olajtechnikánál. Ezen kívül legújabb kedvencem az akvarell, ami szintén egy vizes jellegű megjelenítésre ad lehetőséget. A tudás alapú művészet híve vagyok, szeretem, ha egy alkotásról „lejön” az, hogy a művész megdolgozott az anyaggal, ezért igyekszem én is ennek megfelelően kialakítani a rendelkezésemre álló felületet.

Napraforgó

– Mi határozza meg a témaválasztásodat? Kérdezem ezt azért, mert a kiállított alkotásaid – stílusosan szólva –, elég vegyes képet festenek.

– Értő szem számára jól kivehető, hogy a képeimen, amelyek többnyire csendéletek, másodlagos értelmezésben mindig az emberi viszonyok jelennek meg. Említhetném itt pl. az ablakban elhelyezett, magányosan és egyedül összefonnyadó körtét ábrázoló festményemet, ami a körtés sorozatomnak egyik legsikerültebb darabja, vagy akár a „Törésvonalak” címűt, ahol a kidobott, elgyötört, elhasznált és már semmire sem jó sörösdobozok hánykolódnak a jól körülhatárolható semmiben. Korunk tükrei ezek, amik az én sajátos belső kivetüléseim által fogalmazzák meg a minket körülvevő világot.

– A festészet mellett foglalkozol könyvillusztrációval, arculattervezéssel is. Milyen további pluszt jelentenek ezek a számodra?

– Az illusztrálás számomra egy szinte ösztönösen fakadó tevékenység, mert szeretem átérezni egy másik műfaj képviselőjének a belső világát, bizonyos értelemben azonosulni vele és így alkotni egy igazán hozzá illő képi világot. Emblématervezésnél szintén egy nagyfokú empátiás képességre van szükség, párosítva azt egy egyszerű, de frappáns képi megfogalmazással, valamely tevékenység, vagy foglalkozás jellé alakítása által. Nem könnyű, de nagyon aprólékos, izgalmas feladat az ilyen.

Körte

– Egy dombokkal, erdőkkel határolt helyen élsz. Már csak a lakóhelyed kapcsán is adja magát a kérdés, mit jelent a számodra a természet?

– Erre csak azt tudom mondani, hogy a természet mindennek az eredője, minden onnan indul ki és oda tér vissza. Csak az nem mindegy, hogy milyen formában és itt jutunk el ahhoz a ponthoz, amit már környezetvédelemnek nevezünk. Ki ne látott volna már eldobott palackokat, műanyagzacskókat a szépen felszántott földeken, vagy szemétlerakónak használt erdőket. Képzőművész vagyok és nem író, így ezeket nagyon nehéz megjeleníteni a képeken, de hogy a kérdésre konkrét választ adjak, hogy a természet mit is jelent a számomra, azt kell mondanom, hogy mindent. Alkotóként képeimen is igyekszem megragadni ennek a szépségeit, pillanatait.

– Azt már mindenki tudja, hogy az ilyen-olyan művészeti ágban tevékenykedő emberek egy komoly létbizonytalanságban élnek. Milyen kitörési lehetőségeket látsz, van-e valami kiút?
– Igazából – valljuk be –, ez a kérdés már rég meghaladta a művészeti ágakban dolgozók talán mindenki számára ismert helyzetét. Ma minden a túlélésről szól. És vajon a művész léte, művészete mennyiben tükrözi az adott társadalomra jellemző körülményeket? Ha erre a válasz az, hogy meglehetősen nagymértékben, akkor párhuzamot vonhatunk, és elgondolkodhatunk, hogy egyáltalán hol és merre felé halad a világunk. Úgy tartják, amíg élünk remélünk, így aztán, mint minden érző lény, én is látok a végletekig szennyezett és kizsigerelt világunk piciny tavának tükrén megcsillanni némi reménysugarat, hisz ezért küzdünk, ezért dolgozunk. Mindez persze nem nélkülözheti a folyamatos és kitartó munkát, az önfejlesztést, ám azt, hogy ennek a mi életünkben lesz-e kézzelfogható eredménye, nem tudom megjósolni. Talán marad majd utánam valami, amit örökül hagyhatok a gyermekeimnek, a világnak, és valamivel gazdagabbá tehetem őket. Mert muszáj magunk után jeleket, nyomokat hagyni a világban.

A bejegyzés kategóriája: Képzőművészet
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>