Becsapódás
Manolis
mivel elérkezett az új valóság, elfogadtuk: Istenünk halott. Tegnap délután temettük, dicshimnuszok, siralmak nélkül, de megkönnyebbülve. Az ingerlően gyászos nap hangulata utánozhatatlan volt, inkább azt mondanám, a félelem lakozott mélyen a szívünkben.
Gyász uralkodott a temetkezési irodában is, miközben valamivel távolabb koldusok nyújtogatták felénk kezüket, nem létező tartalékainkért könyörögve, a tisztesség, mint fogatlan kígyó jelent meg, lázasan szórta ágyunkra a virágba borult bíbor magnóliát, sasfészekben töltöttük bátorsággal kelyheinket, majd szétküldtük az univerzum négy sarkába és megfogadtuk, soha többé nem leszünk egy rendszer idiotizmusának foglyai. Az Andok keselyűit tesszük húsod örökösévé. A szélnek az esőnek hirdetjük katarzisunkat. Evoé, ó, ti szabadok, Evoé.
Szaporodjatok és hajtsátok hatalmatokba a Földet, mondta valaki.
És így lett jó.
Jelentéktelenség
Hirtelen érezni kezdtük húsunkban a fájdalmat és álmaink idegenekké váltak számunkra, hisz Ő meghalt: a mi Istenünk: lehetetlenség volt nem észrevenni a temetkezési vállalkozó könnyeit. Árvák lettünk, gondoltuk, de végül hallgattunk az angyalokra, akik együttérzésre buzdítottak, erkölcsösséget tanácsoltak nekünk, mivel ők is holtak voltak, így egyedül a madarakra számíthattunk, hogy újra magunkra ölthessük szentimentális szeretetünket és megérthessük felebarátunkat, aki pisztolyát lóbálva szemmel tart, mintha mondani akarná: ne merészeljétek…, e mondat meghiúsította vasárnapi vacsoránkat miközben hiábavalóan igyekeztünk meggyújtani olajlámpásainkat.
Thiele Csekei Enikő fordításai
