Csillag Dóra

A beletörődés boldogsága

(Grendel Lajos: Az utolsó reggelen. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2013)

Zavaros, félálombeli képpel indul Grendel Lajos regénye, Az utolsó reggelen. Női nevek és a hozzájuk kapcsolódó történettöredékek kavarognak a főszereplő, Noszlopy fejében, mind egy-egy elkezdett, de félbeszakadt szál az életéből, csupa megvalósulatlan lehetőség. A nyitókép tökéletesen kifejezi mindazt, ami ezen a rövid 150 oldalon az olvasóra vár: álomszerű időutazás egy olyan múltba, mely immár végérvényesen lezártnak tűnik. Az elbeszélő legalábbis ezt sugallja – bár hozzátehetnénk, hogy a felvetett kérdések, élethelyzetek és társadalmi problémák (szerelmi viszonyok, félresikerülő házasságok, szlovák–magyar együttélés) a valóságban korántsem zárulnak le, hanem újra és újra ismétlődnek.
Történelmi idő és személyes életidő végig szorosan összefonódik a regényben, mely tulajdonképpen nem más, mint családi krónika. A főszereplőt épp aznap, amikor elhatározza, hogy véget vet az életének, meghívja egy erdei szállodába egy ismeretlen orosz rokon, és nem kér tőle mást, csak azt, hogy meséljen. Szmirnov az igazságra kíváncsi a családjával kapcsolatban, de mi is tulajdonképpen az igazság, különösen, ha egyéni sorsokról van szó? Minden igaz történet az események egy lehetséges interpretációját rögzíti azáltal, hogy sorba rendez vagy elhallgat bizonyos dolgokat. Takács Pityu, a közös rokon, akiről Noszlopy mesél, feltehetően egész másként mondaná el a saját történetét – ha az agyvérzése után tudna beszélni egyáltalán, és Noszlopy is gyakran fejezi ki kétségeit afelől, mennyire érthető, amit a barátjáról gondol. Egy élet elbeszélése még kívülállóként és visszatekintve sem egyszerű, a regény ráadásul tovább fokozza a történeti igazsággal kapcsolatos kételyeket azáltal, hogy a hallgatót egy térben, kulturálisan és társadalmilag gyökeresen más közegből választja. A fiatal, gazdag orosz rokon nyilván sok mindent nem vagy máshogy ért, mint mi, gondolja Noszlopy – ám a regény elbeszélője világossá teszi, hogy ez a mi is ugyanannyira heterogén, alkalmasint közömbös vagy ellenséges lehet, mint bármelyik idegen ország lakói. Az ember a saját családjában sem mindig talál értő fülekre. Noszlopy például kifejezetten örül annak, hogy nincs gyermeke, mivel biztos benne, hogy nem értenék meg egymást: panaszosan jegyzi meg egy helyen, hogy „A gyerekek néztek rá, mint a holdra” (76.), amikor a rendszerváltásról beszélt. Olvasóként érdekes szembesülni ezzel az elbeszélői bizalmatlansággal, mégis, legalább némi magyarázatot kapunk arra, miért lehet ennyi elharapott mondat és gondolat, összekeveredő történetszál a regényben. Mintha maga az elbeszélő sem hinne abban, hogy egy „igaz történet” egyáltalán bárkinek elmesélhető. A nagyon is valódi, de csak utalásszerűen megjelenített problémák ezért eléggé súlytalanná válnak.
Szintén bizalmatlanul kezeli a regény magát a lineáris, elmúló történelmi időt: nemcsak hogy nem illeszthetők rá egyéni élettörténetek, még el is pusztít mindent, ami egy ember számára fontos és meghatározó lehet a múltból. Az emlékezés az egyetlen lehetőség arra, hogy szembeszegüljünk a pusztítással, az emlékek pedig jellemzően nem sorrendben, hanem laza asszociációkban merülnek fel a múltból, ahogy az már a regény első oldalain olvasható. Az időszálak később sem egyenesednek ki teljesen, még Noszlopy igyekezete ellenére sem, hogy felmondja Pityu élettörténetét: mindvégig kuszán gomolyognak, akárcsak a családi-rokoni összeköttetések, melyek a sok megegyező név és a szövevényes leszármazási lánc miatt még a második olvasásra sem válnak világossá.
Noszlopy saját életének rendjét, melyet az elbeszélőtől megismerünk, leginkább a nők szervezik, szerelmi viszonyainak egymásutánjai és párhuzamosai; amióta ezeknek vége, hősünk magának való, bezárkózott bernhardi figuraként éldegél Piroska nevű főbérlőjénél (akit szintén nem vett feleségül, bár megtehette volna), és keserűen gondol az idő múlásával elszalasztott lehetőségekre. Tervezett öngyilkossága valójában szükségtelen lépés is lenne, mivel már eleve kívül került azon a világon, ahonnan szabadulni akar, ami nem érti meg őt, és amit ő sem ért. A Szmirnovval való találkozás, majd a hajnalig tartó beszélgetést követő ajándék éjszaka az üres szállodában ébreszti rá, hogy „ez már nem az ő története”. (156.) Tulajdonképpen mintha az egész élete, ezt a furcsa találkozót is beleértve, álom lenne, amely megmagyarázhatatlan módon egymást követő képek sorozatából áll. Még a járókelőket is egyszerre látja öregnek és fiatalnak. A Grendel más szövegeiben is hangsúlyos világidegenség, a szereplőket körülvevő világ abszurditása ebben a regényben nem érződik annyira erősen, vagy legalábbis veszít az éléből; a felidézett emlékképek ugyan elég gyakran kellemetlen élményekről szólnak (ilyen például Pityu és Jana esküvője a szlovák és a magyar család teljes elkülönülésével, Pityu anyjának kínosan erőltetett szlovákul nem tudásával, vagy Noszlopy szintén nagyon kínosan és furcsán elmaradó házassága Gabival), álomszerűségük mégis átrajzolja, megszépíti őket. Jellemzően a párbeszédek vagy a Noszlopy narrációjában elmondott történetek azok, amelyek fanyar humorúak, vagy ironikus, keserű hangvételűek; amikor az elbeszélő veszi át a szót, gyakran kifejezetten nosztalgikussá és lírai hangulatúvá válik a szöveg. Akár Krúdy Szindbád-novellái is eszünkbe juthatnak, különösen a regény utolsó pár oldalán, amikor főhősünket a téli hótakaróval fedett szállodából hazafelé menet váratlanul meghívja magához a pincér ráklevest reggelizni. Ez az önzetlen, kedves gesztus, ahogy a Szmirnovval töltött terapeutikus éjszaka is fordulatot hozhatna Noszlopy életében. A változást azonban hiába várjuk, nem történik vele semmi, marad ugyanaz a világot kívülről szemlélő, saját boldogságáról önként lemondó alak, aki mindig is volt.
Bár egyrészt csalódást okoz a regény kihagyásokkal teli, homályos szerkezete, valamint az, hogy a történetvezetés számos ponton ellentmond az olvasói elvárásoknak, Az utolsó reggelent (ha hajlamosak vagyunk rá) már-már derűs könyvként is láthatjuk: nem lázad fel a világ ellen, amelyet bemutat, bár lenne rá ok bőven, hanem rezignáltan, tárgyilagosan, finom humorral mutatja be minden oldalát, a rosszat és a jót is. A regénynek a fülszövegben is kiemelt utolsó mondata: „Egyre nehezebb volt ellenállni…” nemcsak pesszimista módon, kudarcként érthető, az ellenállás feladása megbékélésbe is átvezethet. A kerettörténet álomszerűen elillanóvá értelmezi át hőseink egész életét balsikereikkel és szerencsétlenségeikkel együtt. Az utolsó reggeli hóesés (a megváltás ismert motívuma) végül mindent megszépít.

A bejegyzés kategóriája: Tanulmány, kritika
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>