Fellinger Károly

Vizesárok

Fellinger Károly

I.
Mert János elaludt a pontos időben,
most éhező álomfejtőkkel álmodik,
nemhiába, hisz csak a vakon született
gyerek képes még láthatatlanná lenni,
ilyenkor aztán elleshet ezt, azt, bármit,
megtapasztalva,  hogy a mindig átjutó
reménnyel többé nem lehet ujjat húzni,
és hogy az Isten is csak miattunk tököl.

II.
János a tükör háta mögött vár
Julira, hogy az a tükör elé
érve leüljön az előre ki-
készített műanyag székre, hogy a
megbeszéltek szerint lefesse őt
merő emlékezetből, nem látva,
hogy ruhában vagy meztelenül
van éppen, de János a tükörnek
háttal festi meg Julit egészen,
eltalálva a ruhát, a hajszínt.

III.
Amikor János elmegy hazulról,
kulcsra zárja lakása ajtaját,
valójában mégiscsak önmagát
zárja ki, mint aki otthonra lel vad
álmaiban a kísértetei
között, ahol jöttére futtában
még bereteszelik a kutyaól
fenemód nyikorgó vasajtaját,
miközben a kutya rég elveszett.

Mellékötés

Ma János százszor elismételgeti
amit leír, tudja, hogy így szítja a
tüzet, legtöbbször kihúzva a gyufát
is, és persze a sorokat magától
értetődően, hidegre téve az
ösztönt, kemény legénynek mutatkozva,
bár nincs benne semmi líraiság, de
verse szavainak tisztítótüze.

Amikor áll a levegő,
a madarak  zuhanó, zöld
kalitkában ismerkednek
a repüléssel, esküszöm,
alig lehet visszafogni
az ajtót, nem jól csukódik,
János bosszankodhat, ha már
Juli a másik világból
megtalálja a házához a
kilincset, s elképed, ha
Juli átlátszó pólóban,
rajta az ő nagy képével,
eljátszhatatlanul benyit.

János képtelen elfogadni a tényt,
hogy az atyja nem ismeri föl, hogy hol a
testvérének, hol az apjának nézi,
pedig ő nem is hasonlít az atyja
rokonságára, mégcsak az kellene,
ó, bár egyke lett volna az atyja, zabi-
gyerek, kinek semmit nem jelent a szó,
az, hogy apa, hogy bátyó, halódik hát
János, de legszívesebben szóba se
állna magával, amúgy lenézően
bámulna a saját kis feje fölé,
bele a nagyvilágba, és miféle
szerzet, ki mindenkit felismer, csak őt
nem, aki reggeltől estig vele van,
és miféle önzőség a józanság,
ami megfoghatatlanná teszi a
homlokunk megjelölő, elszabadult,
örökletesen tiszta pillanatot.

Tuti vers

Anyám azt mondja, kár volt megszületnie,
akkor minden másképpen alakult volna,
a lánya és a fiai békességben
élhetnének, nem volna örökletes fej-
fájásuk, epegyulladás, meg láb- és kéz-
ujjakra amortizálódott végtagok.
A róla készült fotókról aztán az a
határozott véleménye, hogy a tiltás
almafájáról lehulló vágylevelek,
nekik az Isten megsúghatta a tutit,
míg az önmagát emésztő igazmondó
ősz elrohant átpakolni a grószmuttert.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>