Hekl Krisztina

Krimhilda

Ha a tatárok hada nem tör be, nem pusztítja el mindazt, ami háromszázötven éve fennállott, nem hány kardélre, és éget fel mindent, ami útjába kerül, most várból is kevesebb lenne. Ha nem vereslik vértől egykoron a magyar föld, akkor a királyi székhely sem kerül Budára, és Nagy Lajos, Zsigmond, Mátyás sem emelnek ott palotát. Helyette most ügyes beruházók üveg és fém szállodái vicsorognának a Várhegyről, és az esti fényekben a Lánchídon álldogálva nem jutna a pesti ember eszébe az, hogy ezért a látványért marad itt nap-nap után, elviselve a tülekedő tömeget.
A tatár kutya csattogó álkapcsa azonban szétmarcangolta az országot. Éles szablyáik elől a polgárok menekültek, csakúgy, mint a kisebb-nagyobb rendű nemesek, és amikor a már templomokat is rájuk gyújtották, szaladtak az erdőbe, sziklákra, folyóba és mocsárba. Az utakon és mezőkön mindenütt testek hevertek, kinek a feje, kinek a tagjai hiányoztak. A testek párolgásával dögvész illant szét az országban, mérgező volt nemcsak a kutak vize, de a levegő is. Fegyvertől bántatlan csak azok maradtak, akik e fertőző holtak közé rejtették magukat, mások vérébe hempergőzve, mintha maguk is holtak lennének, hiszen a tatárok csak akkor takarodtak el, amikor már nem volt kit öldösniük.
A seregek elvonultával kifosztott otthonaikba lassan, lábujjhegyen visszamerészkedtek az emberek. Voltak, akik éhségükben, voltak, akik bátorságból a többiek előtt érkeztek. Sokan még éveken keresztül bujkáltak a hegyekben, vagy valamelyik szigeten, és csak eztán mertek előjönni. Megsiratták, majd földbe ásták halottaikat. A fehér csontokból dombok emelkedtek, mindegyiken egy-egy kereszttel.
Csak a várak élték túl, nincs más megoldás, várat kell építeni, mondogatta a király. Erődítményt a hegyek oldalába, kívülre védelmező kőfalat, hogy karjában ölelje udvara népét, akár anya a csecsemőt, a várfalak szögleteire bástyákat, hogy az ellen ne tudjon titokban betörni. A király lemondott a birtokairól, adományokat tett a főurak részére. Minden főúr felfogadott egy építőmestert, és együtt megtervezték a várat. A fejtőben erős kezek kitermelték a kőtömböket, más kezek méretre vágták, megint mások a helyszínre szállították őket. A kőfaragók kezei mintákat véstek rájuk, míg a kőművesek kezei a falakat építették. Akadtak kezek, melyek széles árkot ástak a vár köré, megint mások vízzel töltötték fel azt, vagy éppen hegyes cölöpöket állítottak bele. Az új birtokosok magánsereget állítottak, és katonákkal töltötték fel a védőtornyokat. Ennek fejében Béla király jogokat adományozott, amitől az urak még hatalmasabbá és önteltebbé nőttek, mint valaha.
Mesélik egykoron, hogy a Vértes erdejében, a Szépvíz-patak szomszédságában épült egy kis vár. Tornya a környező fák fogságában észrevehetetlenül lapult, csak az láthatta meg, aki egészen közel ment hozzá. A régi időkben azonban annyira közel csak az őrültek és a szerelmesek merészkedtek, hogy megpillantsák a torony körül szaladgáló lányokat. A lányok négyen voltak, a májusi napfény kicsalta őket a napfényre, sivalkodva kergették egymást.
Ült azonban a friss lombok árnyékában, csendben várakozva még valaki, akire ma már kevesen emlékeznek. Talán nem véletlenül és nem csekély áldozatok árán töröltették őt a krónikák lapjairól. Krimhilda volt az, Gerencsérvár urának ötödik leánya. Krimhilda rendkívüli szépség volt. Nádszálvékony és büszke tartású, akár anyai nagyanyja, Alexandra hercegnő. Kontyba kötött, csillogó, sötét haja a feketeribizli bogyójához volt hasonlatos, kecses hattyúnyakán, mint száron a bimbó, emelkedett finom arca. Azonban ha valaki ránézett, tekintetében szokatlan keménységet tapasztalt. Befagyott, kék szemeit ugyanis édesapjától, a büszke Újlaki Miklóstól, a bosnyák királytól örökölte. Szálfaegyenes tartása és metsző, hideg tekintete kiemelte Krimhildát a vár többi lakói közül, a főrendűek között is főrendűvé téve őt.
Beszélik azt is, hogy ezekben a meseszerű időkben, amikor a férfiak a puha kelme alatt még veretes páncért viseltek, kézisúlyzó helyett buzogányt emelgettek, a birtokosok várak, kastélyok, mezővárosok és falvak életét irányították mobiltelefon és internet nélkül, a szerelmes férfiak kilométereket gyalogoltak, folyókat úsztak át egy-egy légyott kedvéért.
Hédervári Imre, akit az eset után szintén kiírtak a történelemből, a Vértes meredek kaptatójú hegygerincére épített Vitányvár kapitánya volt. Vára nem csupán lakásul szolgált, mint Újlakié. Erődítményének két tornya is volt, és belső udvara. Az udvart vastag falszoros vette körül, gyilokjáróval, a falat kívül árok és sánc övezte, majd odébb újabb árok következett.
A Héderváriak nemzetsége német grófoktól vette nevét, és a vele járó privilégiumok, katonaság birtokában sorra megszerezte a szigetközi falvak feletti uralmat. Fegyverforgató volt nagyapja, miképpen az apja is, Imre lovagi neveltetését pedig hétesztendős korától a királyi udvarra bízták. Imre itt előbb a lovaglást, a vadászatot, nyíllövést és a biztos célzást tanulta meg, majd ezt követte a kardforgatás, a csatabárdos és buzogányos közelharc gyakorlása. Jó tanítványnak bizonyult, bal kezével is éppen olyan ügyesen küzdött, mint a jobbal. Elméjét is pallérozták, tanították őt jó modorra, írni, olvasni, emlékezetébe vésték a hit tételeit, régi idők hőseinek vitézi tetteit. Előbb László királyt szolgálta, majd Mátyás híve lett. A legbizalmasabb udvari feladatokkal tüntették ki Imrét, ajtónálló- és udvarmester volt. Ő idézte a király elé ércpecsétjével mindazokat, akikkel az beszélni kívánt, és ő gondoskodott a királyi lakosztályok biztonságáról is.
Miután letelt a szolgálata, és hazatért a cifra királyi udvarból, Imre élvezte a hirtelen jött szabadságot. Rendszeresen elhagyta a várat, felült a lova hátára, és járta az erdőt. Volt, hogy a természetet figyelte, miként öltözteti újabb és újabb, évszaknak megfelelő viseletbe a fákat és a bokrokat, máskor vadászott. Színes tollú fácánkakast, szarvast és vaddisznót lőtt, ám az is előfordult, hogy keményhúsú, borostyánszőke, hollófekete, vagy éppen aranybarna, hangosan kacarászó vadat ültetett maga mögé a nyeregbe, és miután lovát a hegy lábánál kikötötte, ölbe kapva vitte fel zsákmányát az emelkedőn.  Imre olyan természetességgel és könnyedén viselte a sodronyinget, akár a saját bőrét, nem érezvén szükségét annak, hogy főúri rangját díszes kaftánnal, és prémes süveggel jelezze, mint a többi rendi méltóság. Egyéb cicomára sem adott, arcán a szőrt meghagyta, ezüst szálakkal szegélyezett, farkasszürke haját is szabadon eresztette vállára.  Ha a férfiakról volt szó, a lányok fél évezreddel ezelőtt sem vélekedtek máshogy, mint most. Szívesen átadták magukat egy daliás, erős test ölelésének, főleg, ha a köréjük fonódó karok tulajdonosa egy várkapitány volt. Imre tekergő, ficánkoló, elvarratlan szálakból készített szerelmi szőttesét újabb és újabb mintákkal díszítette, vigyázva arra, hogy egyetlen szálacska se sérüljön, és áztassa el könnyeivel a selymes kárpitot.
Egyik nap, a szokásos portyázása közben Imre letért a jól bevált csapásról, és egy kis tisztásra ért. A rét szélén egy karcsú, női alakra lett figyelmes. Gyöngéd, lebegő, hajladozó virágszál volt, földet söprő, finom ruhája ráfeszült a vékony derékra. Vállkendő, főkötő nélkül jött ki az erdőbe, hajadon lehet, gondolta Imre és közelebb merészkedett. A lány szemmel láthatóan nem zavartatta magát, illatos füveket szedett, megszagolta őket, és míg egynémely zöld szárat és levelet félredobott, másokat egy kis zsákba helyezett. Imre most már egészen közel ment, letépett egy égi virágot és átnyújtotta a lánynak. A lány Imrére nézett, és a hitvány csúfságoknak kijáró mozdulattal elhajította a kék szirmú virágfejet anélkül, hogy finom metszésű orra alá emelte volna. Krimhilda lenéző tekintete láttán Imre torkára fagyott a szó, önkéntelenül hátrált pár lépést, majd leült a fűbe és onnan figyelte tovább a gyűjtögető kezeket. Mikor megtelt a kis zsák, a fiatal lány hátat fordított, és eltűnt az árnyak alatt.
Imre hazafelé menet köszörülgette összeszorult torkát, próbált mindenfélére gondolni, de csak nem ment neki. Állandóan a lány járt a fejében, és az, hogy vajon ő, aki még a királyi felséggel is fesztelenül tudott társalogni, most miért jött zavarba. Nem viselte a vereséget, nem tudott belenyugodni, másnap újra lóra ült, és kiment a tisztásra.
Órákon keresztül várakozott lova társaságában, mire megérkezett a hidegszemű lány. Most már egymást figyelték és ez némi megnyugvást hozott Imre számára. Minden nap adott időben lovagolt ki, és bár minden alkalommal rettenetesen várta a lány felbukkanását, mégsem ment oda hozzá, sőt, a harmadik napon közönyt színlelve, a magával vitt hóráskönyvet olvasgatta, mintha csak ezért jött volna ki. Krimhilda is egyre közelebb keresgélte a gyógynövényeket, és közben egészen megszelídült, még egy leheletnyi mosolyvonal is rajzolódott a szája köré, amikor összenéztek.
Teltek-múltak a napok, és elkezdtek beszélgetni. A lány szokatlanul eszes volt, Imre élvezte az elcserélt gondolatokat. Eddig ismeretlen ragaszkodást tapasztalt beszélgetőpartnere iránt, összevissza érzéseket, melyektől korábban óvakodott. A beszélgetésekből azután ismét csendek lettek, véletlen és szándékos érintések, csókok, végül szoros összefonódások a réten, és a Vitányvár termeiben.
Egyik este Krimhilda, egy különösen kellemes légyott után, a Gerencsérvár tövében, régen látott apja nyugtalanul kaparó és prüszkölő, fekete lovába botlott. Gyorsan felszaladt a toronyba, ahol nagy volt a készülődés, a szolgák éppen egy díszes keretű, súlyos festményt emeltek a falra. Az apa, Újlaki Miklós elégedett terpeszállásban, keresztbe font karokkal állt a kép előtt. A festmény Krimhildát ábrázolta egy puha, pöfeteg gomba arcú, németalföldi csipkébe, és vörös brokátba bújtatott nemes oldalán. Gróf Katzenelnbogen, a jegyesed, mutatott az apa a képre. Krimhilda elsápadt és azonnal tiltakozni kezdett a frigy ellen, felbőszítve ezzel Miklóst, aki ordítva követelt magyarázatot lányától. Krimhilda nyíltan bevallotta apjának a szomszéd vár kapitánya és közte kialakult viszonyt. Miért is lenne különb egy német gróf egy Hédervárinál, aki szintén grófi leszármazott, ráadásul Mátyás egyik első embere. Miklós éktelen haragra gerjedt, amikor meghallotta lánya szavait, legszívesebben helyben felnégyelte volna őt, de csak egy széket kapott a kezei közé, és úgy vágta a falhoz, hogy az darabjaira hullott. Ezután durván belökte a lányát egy szobába, és mintha tömlöcbe zárná, eltorlaszolta az ajtót.
Krimhilda öreg szolgálója, Demeter, aki a hajdanvolt, mázas cserepeket készítő mesteremberek, a gerencsérek leszármazottjaként, a várfalak között született, fültanúja volt a veszekedésnek. Ő volt Krimhilda kiválasztottja és egyetlen bizalmasa, most is átérezte a lány helyzetét. Amikor a főúr aludni tért, kilopakodott a várból, de előtte még elkötött egy lovat. Fej-fej mellett vágtattak vissza Imrével a Vitányvárból, patákat nem kímélve hajtották a lovakat. Egyszer álltak meg összesen, a tisztáson, hogy előkészítsék a szöktetés tervét.
Másnap reggel, amikor Miklós észrevette, hogy eltűnt a lánya, azonnal tudta, hol keresse. Futárokat küldött szerteszét a Dunántúlon, összehívta katonáit, még ágyúkat is kerített, és egy nappal később, rögtönzött seregével nekirontott Vitány várának. A várat azonban nehéz volt megközelíteni, falai vastagok voltak, állták az ostromot, ekkora tűzerővel nem lehetett áttörni rajtuk. Már órák óta zajlott az ostrom, amikor a katonák egy megkötözött cselédet vittek Miklós elé. A cseléd szabadulása, és néhány csengő arany fejében mutatott Miklósnak egy ágakkal fedett üreget, melyből titkos átjáró vezetett a várba.
Hédervári Imrét a dolgozószobájában érte a váratlan támadás. Miklós leütötte Imrét, majd beledöfte kardját. Krimhilda azonnal a segítségére szaladt, de apja megragadta őt, és erőszakkal visszavitte Gerencsér várába. Otthon, nem engedve többi kislánya sírásának és asszonya könyörgésének, parancsot adott katonáinak, hogy elevenen falazzák be Krimhildát az üres pincébe.
Krimhilda nem harcolt tovább, hisz nem volt már értelme. Maga alá gyűrte ruháját, és lekuporodott a földre. Várta a sorsát. A fal egyre csak emelkedett, a rés pedig szűkült, mígnem a lány egyedül maradt a csenddel és önmagával. Órák teltek el a magányban, egyesével, tízesével, majd, amikor az idő már szétfoszlott, Krimhilda két új társat kapott, az éhséget és a szomjúságot. A lány a sötétben tapogatózott körbe-körbe, bízva abban, hátha talál valahol néhány csepp vizet, vagy egy falra tapadt meztelen csigát, amitől mindig is irtózott. Később újra fellázadt, lábaival rúgta és körmeivel kaparta a falat, amit tulajdon apja emelt. Amikor elfáradt, felsebzett ujjai hegyét rágta és imádkozni kezdett. Imádsága összefolyt álmaival és képzelgéseivel.
Nem tudni, mennyi idő telt el így, amikor kopogó hangokra ébredt. Mintha kívülről ütötte volna valaki a falat. Kisvártatva ez a valaki elmozdított egy meglazult követ, és egy kéz nyúlt be a résen. Krimhilda megismerte, és megcsókolta a kezet, öreg szolgálója volt az, Demeter, aki friss forrásvizet és élelmet hozott neki.
Mindeközben Imre is magához tért várában. Kötései átvéreztek, tagjai gyengék voltak. Még napokig nem tudott lábra állni, nem is engedték őt, azonban ahogy el tudta hagyni hálótermét, hintót hivatott, és elment Budára. Mátyás nem halogatta a döntést, ezer katonával és ágyúkkal indult Gerencsérre, hogy jobb belátásra bírja Újlakit. Pár nap múltán kürtös vitéz jelent meg Gerencsérvár felvonóhídja előtt. Kinyitni, itt a király, kiáltotta.
A kor hírvívői, a vándorszerzetesek, krónikások, és a diákok mind-mind úgy jegyezték fel és adták tovább a históriát, hogy Mátyás király érkeztére a gőgös várúr megtört, és már csak egy szerencsétlen apa maradt, aki mélyen megbánta esztelen tettét. Boldogan hozatta elő halottnak hitt lányát, és adta feleségül a szomszéd vár urához.
A régi történet igazi végét, tetteinek okát és értelmét azonban csak maga Újlaki Miklós ismerte. Kizárólag ő tudott arról a friss egyezségről, ami közte, és a német-római birodalom császára, Frigyes között köttetett, hogy az úr 1459. esztendejében, a lázadók élén, Újlaki Miklós vezetésével háromezer fős sereg indul majd Mátyás ellen.

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>