Z. Németh István

Szükségem van rám

(Juhász Katalin: Maga a dolog. AB-ART Kiadó, Ekecs, 2012)

Juhász Katalin első versei 1992-ben láttak napvilágot az Irodalmi Szemle és a Heti Ifi hasábjain. Az AB-ART Kiadó Kortárs költők sorozatának 16. darabjaként megjelent Maga a dolog című válogatott és új verseket tartalmazó kötet az eltelt húsz évben született művek legjavát gyűjti egy csokorba. Az 1994-es Gerezdek (amely a fiatal pályakezdőket bemutató Start Könyvek első kötete, azonkívül az idén 20. születésnapját ünneplő AB-ART Kiadó legelső kiadványa) öt, az 1999-es Le Big Mac hat, a 2001-es Mentés másként hét, a 2006-os Makacs foltok tíz, a 2009-es Látod, duzzad nyolc verssel képviselteti magát, azonkívül egy antológiában megjelent és tizenegy új költeményt olvashatunk e válogatásban.
„Eddigi életem során sok mindent megfogadtam, és vajmi keveset sikerült betartanom hirtelen kimondott vagy gondolt fogadalmaim közül. Ezért idén egy viszonylag tágan értelmezhető, külső szemlélő számára nehezebben ellenőrizhető dolgot fogadtam meg, hogy tudniillik semmin sem fogok csodálkozni, mert az élet, ezen belül az emberi természet kifürkészhetetlen, titokzatos, sejtelmes” (Csodálkozni tilos!, Új Szó, 2013. január 5.) – kezdi újévi jegyzetét egyetlen napilapunkban Juhász Katalin, nekem pedig rögtön az jut eszembe, ez akár költészetének egyik mottója is lehetne, mert ami verseit számomra annyira különlegessé, egyedivé és érdekessé teszi, az a bennük megszólaló költői én reflektálása a természet és az emberi természet titkainak kifürkészhetetlenségére. Látszólag szikár, lecsupaszított gondolatfutamok, mikroblogok, lírai naplótöredékek, amelyek banális hétköznapi tárgyakat, dolgokat, történéseket tesznek mikroszkópjuk alá, ám a nem felületes olvasó és értelmező nagyon finoman megfogalmazott humort, iróniát, egy sajátos életfilozófiát is kiolvashat a sorok mögül. A versekben megszólaló alany látszólag minden jelentéktelen dologért hálás, ami vele történik, lenyűgözik az élet apró ajándékai, ám a szája sarkában bujkáló félmosoly, a sok kikacsintás valójában nem a versek olvasójának szól, hanem a látható dolgok mögött láthatatlanul megbújó ismeretlen megfigyelőnek. Számtalan versben kimondva vagy kimondatlanul ott lebeg a leheletfinom, provokatív kérdés: Látod, milyen finomat főzök kavicsból és vízből? Azt tudod, hogy én is képes vagyok akár világokat is teremteni? „legyen / már világosság / legyen iksz egyenlő ipszilonnal” (Számtan, 5.) „piheg körülöttem a tér / hullámokban értkezik a sírás / ezt is fegyelmezem” (Ez már tripla csavar, 28.) Vagy: „Kinézek az ablakon, / hogy vajon hogy viseli magát / ma este a lámpaoszlop. / Az egész világra én vigyázok.” (Útját állja, 57.) Máshol: „miért is ne tudnék teremteni / ide egy sós partot / máris szétterül, dolgozom / hát tovább a képen / életben tartom” (Út, 74.).
Mi keresnivalónk van ebben a furcsa, idegen világban? Annyira jó és annyira nem jó itt lenni, ezt sugározzák a versek. Mindegyik másik, virtuális világot teremt, ezáltal újragondolja és értelmezi a régit, benne a helyét, a kiindulópontokat, újratervezi az útvonalat. „Telik ez a nap is lassan. / Kétszer rendeztem át, mégsem / biztos, hogy jó így.” (Elméletem a csigákról, 58.) A világ csak egy hangulat. Illetve egy konyha. Máskor autóbusz. Vagy imbolygó hajópadló. Papucs orrán pamutbojt. Egy kis garzon, ahol „Csikorog a dolgok logikája / Szívvel fejthető csak meg / Nem boldogulok vele / Valami ősi és misztikus / köd borul a monitorra”. (Virtuális térben, 39.) Végül „minden szépen összeáll / vagy makacsul összetapad”. (Szőnyeg szélén, 70.)
A kötet illusztrációkat is tartalmaz, ám Gužák Klaudia rajzainak rossz minőségű reprodukcióitól ajánlatosabb lett volna inkább megkímélni az olvasót. Az sem derül ki, ki volt a versgyűjtemény  válogatója, illetve szerkesztője, mindenesetre azt elmondhatjuk, hogy biztos kézzel rakosgatta egymás mellé az eddigi életmű legfontosabb darabjait. A versek után zárójelben szerepel a művek születésének dátuma, sajnos ebben hibák fordulnak elő (pl. számos 2006-ban kötetben megjelent opus 2009-re datáltatott). Sokkal bosszantóbb azonban, hogy a Kortárs költők sorozat eddigi darabjaiban már megszokott utószó és életrajz (esetleg szemelvények megjelent kritikákból, recenziókból) ezúttal elmaradt. Pedig Juhász Katalin költészetét sokan sokféleképpen látták, értelmezték. Befejezésül álljon most itt néhány fontosabb meglátás, a kötet hiányosságát pótlandó. Szeberényi Zoltán szerint a költőnél a befelé figyelés mozzanatai végletesen intellektuálisak: „A belső történéseket sokféle álruhában, külső élethelyzeteknek maszkírozva mutatja be, s minél egyneműbbek, azonos töltésűek a lélek rezdülései, annál általánosabbá válik az üzenet érvényessége. Antropomorf természeti képei (Víznász), emberközpontú tájrajzai (New York), leplezetlen áthallásai (Lánnyá válik) stb. jelzik műhelyének irányultságát. […] Nem elsődleges célja a gyönyörködtetés, az esztétikai ráhatás hajszolása, zaklatott képeivel, disszonáns hangvételével felrázni, megrendíteni, együttérzésre késztetni akar.” (Magyar Irodalom Szlovákiában 1945–1999, II. kötet, 283.) Nos, ez az irányultság a későbbiekben megváltozik. A Le Big Mac még az út és a saját hang keresése, ahol „könnyed, öntörvényű szabad verses formát alakít ki, sorai gördülnek, képei olykor az evidencia erejével, máskor épp meghökkentő társításaikkal hatnak. Már-már mániákus szenvedély izzítja a szövegeket, szikrákat fakaszt az anyagból, olykor önfeledt játékokra kapatja a szerzőt.” (Lackfi János: Körbeforgatlak, Magyar Napló, 1996/12.) A Mentés másként és a Makacs foltok című kötettől kezdődően a versek folyójának medre kiszélesedik, a szöveg ezáltal jóval szelídebb tempóban hömpölyög, letisztultabb a kép, kevesebb az indulat, egyszerűbb a képlet, minimális a kísérletezési kedv, ám óhatatlanul a gondolatok mélysége is megnövekszik, egyfajta sajátos, fanyar életfilozófiával töltődnek fel a sorok.
Mizser Attila épp e szövegek metafizikai kódoltságáról állapít meg érdekes dolgokat: „A kötet egy izgalmas csoportját alkotják azok a versek, amelyek a létezőket és tárgyakat a természeti folyamatok részeként, folyton változó, a szemlélő számára is újradefiniálódó tényezőkként jelenítik meg. Ezt a poétikát a világ egészében való befogadásának a vágya, a mindent egységében való észlelés szándéka jellemzi, hatja át.” („Ravaszul kavarok”, Irodalomóra rovat az SZMIT honlapján)
A nyilvánvaló metafizikai párhuzamok mellett lehetetlen nem észrevenni, hogy a versben megszólaló felnőtt én mellé odalopakodik a költő magában gondosan megőrzött gyermeki énje is, aki itt-ott közbeszól, csibészségre való hajlamával, félelmeivel, naivitásával, esetleg pajkosságával oltja be a verset anélkül, hogy letérítené azt az eredeti útjáról, egyfajta bánatos-nosztalgikus ízt csempészve így a komoly, felnőtt hangba. „Mesenagy szörnyek a gangon” (Virtuális térben, 39.) „ha pedig a lift megáll / összerezzenek / párnámba fúrom / fürtös fejem / s végigsimítom karom” (Szükségem van rám, 42.)  „A hétfejű sárkány / utolsó fejével célba vesz / és rád okád” (Ennyi tér, 45.)
„Állapotlíra” – olvasom megint csak az interneten. „Bonyolult érzelmi világú, érzékeny és érzéki városi lény az, aki mozog és beszél ezekben a versekben. Reflektál, leginkább önmagára, keres, leginkább társat, de olyat, aki nem éli el előle az életet (‘„Szeressen valaki engem!”, de úgy,/ hogy ne az én időmben ketyegjen.’), megfigyel, leginkább mindenkit, az emberi viszonyokat a városi mozgásra, a közlekedés és kommunikáció hálózataira vetíti rá. (…) A vers beszélőjének (beszélőinek?) magánya nem politikai, hanem kozmikus. A város pedig világmodell, amelyben a múlt otthonos belvárosát a kopott lakótelep reménytelenséget, örök jelenidőt sugárzó gyűrűje fogja körbe.” (hvg.hu blog) Lám, itt is felbukkan, hogy talán többen is megszólalnak a versekben. Az én olvasatomban ezek a beszélők a költő más-más életkorban lévő, eltérő tapasztalatokkal rendelkező énjei. Így kozmikus magányával megbékülve, máskor fojtogatónak tartva, vagy épp kigúnyolva azt nemcsak a térben, hanem az időben is utazik a szemlélődő, s hol város, hol pedig szobányi méretű magándimenzióiba elvisz magával bennünket, olvasókat is. Nekünk pedig eszünk ágában sincs ellenállni.
„Juhász Katalin minden kétséget kizáróan a legtehetségesebb költőnő a felvidéki (felföldi, szlovákiai magyar stb.) irodalomban.” (Kitérők Katira, litera.hu) Ez már H. Nagy Péter megállapítása, amellyel mélységesen egyetértek.

A bejegyzés kategóriája: Tanulmány, kritika
Kiemelt szavak: , , , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>